Tegnap este már eleve úgy feküdtem le, hogy ma nehéz napom lesz. Lévén, hogy holnaptól hétfőig az iskolákban vakáció van és nekem az utolsó hetem, összesűrítettünk 3 órát két külön iskolába, ráadásul a nap legmelegebb időszakaiban, délben és délután 3 órától. Jó kis séta mind a két iskola és, hogy még jobb legyen a napom, elvették az áramot is, így fénymásolni sem tudtam a gyerekeknek szánt kifestős feladatlapot. De utolsó alkalom, nem is háboroghattam, annál inkább próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit mondok majd a gyerekeknek, a kicsiknek, hogy is tudok tőlük elbúcsúzni, valószínűleg nem is értik majd meg, hogy mi az, hogy többet nem jövök. Utolsó percig fogalmaztam magamban a mondandómat, aztán az utolsó percben kitaláltam, hogy inkább még eljövök, csak elköszönni.

 Eszembe jutott az első alkalom, amikor nagyon féltek, vagy amikor több gyerek meglátott és nem mozdultak a tanitó néni mellől, ha közeledtem sírtak. Eszembe jutott, hogy nem tudták tartani a ceruzát, hogy amikor kiosztottam a zsírkrétát, nem tudták mit kezdeni vele, eszembe jutott az is, hogy a nevem sem tudták megjegyezni, és bár imádom őket első perctől, még is az elején reménytelennek tűnt a helyzet.

Ma már tökéletesen tartják a ceruzát és nagyon szép karikákat rajzolnak, ha zsírkréta, akkor tudják, hogy festés lesz és nagyrészük vonalakon belül marad. Vízfestéket nem rég kezdtünk el használni, de legutóbb már úgy festettek, hogy a lap közepe nem szakadt ki a sok víztől.

Tudnak angolul számolni, az összes színt ismerik, köszönnek, bemutatkoznak, tudnak nagyra nőni és kicsire gugolni, képesek táncolni, ugrani, tapsolni, dobolni, és számos angol dalt énekelnek, amint a kezem tapsra áll. És, ami a legfontosabb, hogy tudnak értelmet adni. Értelmet adnak az órának, a napnak, az iskolának és az egész életünknek. Tudom, hogy fekete gyerekek egy elfelejtett afrikai országban és annak is egy kicsi városában, azt is tudom, hogy bár minden joguk meg van az élethez, a jóhoz, 95 százalékuk itt marad és az itteniek egyszerű életét éli majd. És talán ez fáj a legjobban, hogy látom magam sétálni az utcán otthon Keresztúron, látom magam fagyit enni, gyereket nevelni egy rendezett környezetben, tiszta ruhában jönni menni, látom magam binztonságban és látom őket a porban, rízst rízzsel enni, látom őket gyerekként dolgozni, szomjazni, olykor éhezni a jobbért. Olyan kilátástalannak látom az életüket, és ez fáj a legjobban. Bár az vigasztal, hogy akármit csinálnak vagy akármit csinálhatok, nem biztos, hogy én boldogabb vagyok, leszek. Saját magukhoz képest lehetnek boldogok és igazából csak ezt kívánom nekik. Legyenek boldogok, szeressenek és szeressék őket, legalább annyira amennyire én szeretem őket.

Ők az én büszkeségeim, az én osztályom, az én gyermekeim, kedveseim és soha nem fogom elfelejteni őket, örökre hálás leszek a fekete tekintetért, a kiváncsi szempárért, a hálás szóért, a meleg érintésért és a sok szeretetért, amit tőlük kaptam.

Óra végén Attila és én kaptunk egy gyönyörű afrikai ruhát, olyat, amilyet a tanítónéni is viselt. A tanci fotóst hívott és készítettünk csoport képet, csakúgy, mint a délutáni óráim után. Rettenetesen fáradtan ballagtam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy talán ma Samut is láthatom. És igen, őt is elkaptam, sőt akkora szerencsém volt, hogy anyukája azt mondta, vigyem csak haza, később érte jön. A legszebb az egészben az volt, hogy az úton a háza fele, pár diákom elvette tőlem Samut, aki legnagyobb örömömre nyöszörögve tartotta a hurkás kezét felém, tudatván, hogy vissza szeretne jönni hozzám. Olyan büszke voltam, a kicsi kocka fejére, hoztam is haza és folytattuk a babusgatást, még le is pisilt, de egyáltalán nem zavart, úgy vagyok vele, hogy ha Keresztúrig kellene pelenka nélkül vigyem, úgy is vinném, sőt vinném az egész iskolát és utcát. Igazából viszem is, ha egyéb nem, bennem itt lesznek és akármikor elővehetem őket az emlékezetemből.  

A hét elején meghívást kaptam egy magániskolába, azt hiszem már mondtam, hogy itt több a magániskola, mint az állami és nem feltétlen azt jelenti, hogy luxus körülmények között tanulhatnak a gyerekek, mint otthon, hanem csak annyit, hogy esetleg kevesebb a gyerek, és jobban oda figyelnek a tanárok. De ez nem szabályszerű. Én nagyon kíváncsi voltam, el is mentem és egy nagyon kedves iskola fogadott.

Az iskola nyitott falú, olyan mint egy fillegória, aminek három oldala van, az oldalai nádból és pálmalevélből vannak építve körülbelül 1,5 méter magasságba, hogy a fény jól be tudjon szűrődni. Az egész építmény nem több, mint 12 méter hosszú és 6 méter széles. Mint egy jókora osztály otthon, igen ám, de hogy ez egy egész iskola, három részre van osztva, természetesen a választások szintén nádból készültek, magasabbra vannak húzva, hogy ne lehessen átlátni az egyik osztályból a másikra, legalábbis ez lehetett a terv az építéskor, mára már sok a rés a nádas között. Minden osztályrészben van két hatalmas parafa tábla, a falon rajzok, szavak, táblázatok. Nagyon édes látvány, főleg, hogy az egész létesítmény távol van a főúttól, a bozótos között. Gyönyörű, egy nagy mangó fa árnyékolja, körülötte még több fa, bokor és fű. A levegő tökéletes, csend van és nyugalom.

Balról az első osztályban a legkisebbek vannak, 19-en, egy nagyon fiatal tanítónénivel, aki olyan félénknek tűnik, ám amikor kinyitotta a száját, még én is megszeppentem. Addig mondta a gyerekeknek az én szövegemet, amíg mindenki nem tudta. Énekelte az énekeimet, tapsolt. Annyi élet van benne és olyan szenvedéllyel vezeti a kicsiket, hogy bámulatos. Középen 21 gyerek van, egy számomra szígorúbbnak tűnő tanítónénivel, aki első alkalommal sírásra csapott egy kislányt, ám ha éppen nem verekszik, akkor jó hangulat van nála is. Ők már 8-9 éves gyerekek, nyitottabbak, nem féltek annyira, mint a kicsik. Vízfestékkel festettünk az óra végén, nagyon kreatívak voltak, nézték az ecset végét … kicsi víz, kicsi festék és már is suhantak a kicsi kezek. Tegnap voltam a legnagyobbaknál, szenzációs fogadtatásban volt részem. Ők már 10-11 éves gyerekek, 24-en vannak, tanítóbácsijukkal közösen egy nagyon kedves angol koszontővel vártak, a legnagyobb tisztelettel és örömmel. A falon itt már a sok papír mellett a bőr darabokat is megtalálhatóak, a tanítóbácsi szerintem az egész iskolát fegyelmezi, ő a tartása, a szigora ennek a nagyon kicsi intézménynek.

Azt gondolom el lehet képzelni, hogy ezek a nádfalak mennyire hangszigetelőek. Annyira, hogy amit hétfőn a kicsiknek tanítottam, azt a nagyok az épület másik végén, már rég tudták. A tanárok is egymást túl kiabállják, sőt már én is hangosabban beszéltem a szokásoknál, őszintén fel sem tűnt, sőt azt vettem észre, hogy egyik a másikat nem zavarja, megszokták.

Mivel nem beszélem a franciát és ők sem az angolt, ezért az óráimon a nem formális oktatás sokkal  inkább előbbre kerül, mint otthon. Nagyon sok eszközre van szüksegem, játékra, ahhoz, hogy mindet áttudjak adni. Rengeteget énekelünk, mozgunk. Nagyon sok énekre mozgást találtunk ki, mondókák, parancsok, mindenikhez szükséges a testünk beszéde is. Elmondani nem mindig tudom, vagy nem mindig tudják, ezért mutatom vagy mutatják. A héten a varázslatot egy otthonról küldött kirakós okozta. Nem tudom ki küldte, egy ikeás kis zsákban színes műanyag lapocskák, amiknek a sarkait összelehet nyomni, így lehet belőle építeni. Még nekünk is volt a napköziben, sőt még elsősöknél is láttam. Nos, minden gyereknek adtam egy darabot. A feladat az volt, hogy építsünk egy repülőt, én mondok egy szint és akinél megvan a szín az kihozza és épít. A gyerekek élvezték, hatalmas repülőt építettünk, ami csak úgy szárnyalt egyik gyerektől a másikig. Ez a repülős játék szerdán volt. A tegnapi órám után, az igazgató várt, megköszönte a látogatásom, és elmondta, hogy ámultak a játékos tanuláson. Egy anyuka elmesélte, hogy a fia egésznap arról beszélt, hogy az iskolába játszottak és egy repűlővel tanulták meg a színeket. Az igazgató arra kért, hogy írjak neki egy listát, segítsek a tanítóknak ilyen és ehhez hasonló feladatokat adni. Beszéltem neki a nem formális oktatásról, hogy miért fontos és hasznos az, Antónia könyveit odaadtam neki. Ámult rajta, számolni képekkel? Összeadás és színezés együtt, matematikai társasjáték?! Meglepődőttségét és örömét nem tudta leplezni, azonnal elvitt mindent, másolni.

Egy 50 - 80 fős osztályban nehéz ilyen játékokat játszani, de számukra teljesen elérhető. Az igazgató azt reméli, hogy ezekkel a játékokkal és feladatokkal több gyereket vonz majd az iskolába, próbáltam súgalni, hogy jobb a kevesebb. Végezzenek minőségi munkát 20 gyerekkel, mintsem üres és száraz anyag leadást 40 gyerekkel.

Én bizom benne, hogy valamit sikerült átadnunk nekik és igazán hiszem, hogy ezzel elindult valami bennük. Mondtam, hogy fessenek, rajzoljanak, szemléltessenek, játszanak és mozogjanak. Kétségkívül az érdeklődés megvan, mert amikor a kutyás kifestőt a nagyoknál elővettem, mint a három tanító kért magának és kiszinezte ott helyben, persze számukra az is idegen. A kutya feje lila lett, a teste sárga és a farka zöld. Érdekes meglátás, de érhető. Nincsenek képes könyvek, online játékok. Festenek, alkotnak, ahogy a képzeletük időnként megengedi.  

Miből lesz a cserebogár ... 

Nem messze tőlünk lakik egy 5 éves kisfiú, gyönyörűen beszél franciául, akárhányszor találkozunk elmondja a nevét, és elénekli a francia ábécét. Tökéletesen vissza mondja, hogy székely vagyok, körösztúri. Imádjuk, Mesinek ő a kedvence az utcából. Tibóval csak az a baj, hogy szeleburdi és esze ágában sem volt körülnézni az úton, mielőtt átszalad. Természetesen egészen idáig, máig. Múlt héten kezdtük a tanulást, megálltunk az út szélén és jobbról - balról kémleltük az utat. Nagyon csípős francia tudásommal kérdeztem „Voiture? - oui, non?” Autó, motor? - Igen, nem? Közben erőteljesen forgattam a fejét a nyakánál fogva. Drága gyermek megértette, mint, ahogy azt is, hogy a ’non’-nál átmehet az úton. Ezt néhányszor eljátszottuk együtt, mondanom sem kell - látványos volt, amint egy fehér nő éppen egy fekete gyerek nyakát próbálja kicsavarni, de mindenki mosolygott rajta, ahogy én is ma, amikor láttam Tibót körülnézni az úton. Oké, mondtam magamban, ez is megvan, aztán a saját emkékezetemben kezdtem turkálni, kutatni, hogy mi volt még meg a hat hónap alatt. A hat hónap egy felnőtt életében nem tűnik soknak, de egy gyermek életében annál inkább.

A lányok és én is gyermekekkel vagyunk itt körülvéve. 

És látjuk a változást, látjuk az első találkozás

és a mai találkozás közt a különbséget, a fejlődést. Azt hiszem mindannyiunk számára lettek kedvencek, kedvenc gyerekek, ez nem is titok. Clara baba Réka kedvenc csoki babája, amikor a babahordozós videónkat készítettük ismertük meg Adelint, férjét, Szilvesztert és Klarát. Klará akkor 1,5 hónapos volt, kicsike és törékeny. Nem lehetett vele jóformán semmit sem csinálni, nálam mindig sírt. Rékánál kapott vigaszt, ha az én ölemben kiborult. Réka babusgatta, puszilgatta, altatta, hátán hordozta, sőt már egyenesen megtisztelőnek tartotta, ha Clarus lepisili vagy esetleg le is kakilja. Örültek egymásnak mindig, na és persze ma is örülnek egymásnak, ám mára már Klarának 5 hurka van a testén, lehet, sőt kell gyámbászni, nagyon szépen elüldögél, sőt múlt héten kibújt 2 foga, ami azért is értékes nekünk, mert a mi ujjainkon csiszolgatta. Aztán ott van Szilveszter, akivel az elején csak halandzsa nyelven beszélgettem, ma már olyan szépen bólogat és mondikál franciául, hogy néha még el is szégyellem magam mellette. Mindemellett Szilveszter és unokatestvére Jasent nagyon szépen éneklik a „sétálunk, sétálunk” dalocskát, sőt ha nevén szólítom,  magyarul vissza szól, hogy „tessék?”

Alaót sajnos nagyon régen nem láttam, nincsenek a városban, viszont biztos vagyok benne, hogy nyulka legény lett belőle is.

November végén egyik angolos kislányom anyukája, aki ikreket várt, azzal a panasszal érkezett, hogy megindult a magzatvize, míg a babák csak februárra voltak kiírva. Az anyukát a lányok a klinikán tartották, imádkoztak, hogy karácsonyig tartson ki, különben nem valószínű, hogy megmaradnak. A fiúk december 8-án megszületettek, Karácsony este Mesi és én etettük őket. Minden nap egy kérdőjel volt a számukra, vajon megélik-e a holnapot. Sok reményt nem fűztek a fiúkhoz. Mesi és Réka minden egyes nap etették, melegítették őket, én személy szerint megijedtem tőlük, olyan kicsik voltak. A tegnap meglátogattuk az ikreket, Jusufot és Sulejmánt. A fiúk gyönyörűek, hatalmasok, kövérek és egészségesek. Kerestem Sulejman nyakát, de a pufóka tokája teljesen eltakarta. A lányok örök csodái és büszkeségei. Mesi olyan szemmel néz rájuk, mint, ahogy én fogok a zakuszkára 16 napon belül. Igazi szerelem.

Ugy-e Samut nem is kell bemutassam? Samú a piacos babám, csak és kizárólag miatta járok piacra,

őt 3 hónapja ismerem. Igazi dufla baba, annyi hurkája van, hogy meg sem lehet számolni, sőt a lányok szerint látványosabb narancsbőre van, mint nekünk. Samu még fekvő baba volt, kicsike és nem bírta tartani a hátát sem. Minden héten meglátogattam, de csak most vettem észre, hogy mennyire megnőtt és milyen nehéz már 20 perc séta után is, most vettem észre, hogy egyre kevesebbet alszik és egyre jobban figyel maga köré. Olyan szépen tartsa a hátát, mint egy táncos úriember, sőt már feltudja húzni magát, ha a fonott hajamba kapaszkodik. Samút magyar népdalokkal altatom, eszméletlen, ha sír és meghallja a dalt, kidugja a nyelvét és néz. Szemében az egész világ, életem végéig tudnám nézni, de időm már egyre kevesebb.

Briannal már első nap találkoztam, de ő félt tőlem, tőlünk. Egyedül Réka kezét fogta meg, ha jó kedve volt. Bibi a szemben lévő árus kisebbik fia, édesapja az iskola és bentlakás igazgatója, ahol tanítok. Mindkét fiuk jól nevelt, illedelmesek, okosak és gyönyörűek. Szeptemberben Brian még anyukája hátán volt, ő is szerepelt a videóban. Még anyatejet kapott és nem hagyta el az anyukáját. Tegnap a kanapénkon kanállal ette a rizst, utána pedig együtt aludtunk egyet. Nem több mint 3 hete tart a barátságunk, ami egyik napról a másikra kötődött, mivel azelőtt sírt, ha látott. Ma már akkor sír, ha eljövök tőle. Ma este anyukája megkérdezte, hogy Brian kanállal evett nálam? Csak, mert ma otthon kanalazni akarta a kenyeret. És valóban, hat hónapja még ciciből táplálkozott, ma már kanállal gyúrja a kenyeret is.

Most nagyon kevés gyerekről beszéltem, és valószínű ezek természetes dolgok mindenkinek. Számomra csodák, csoda a fejlődésük, hogy mennyit tanultak és főleg, hogy mennyit tanítottak. Határozottan állítom, hogy az elmúlt pár hónapban én többet tanultam a világról, az emberiségről és magamról, mint az elmúlt húsz évben. 

5 kerek hónapja szálltunk fel Bukarestben a Dorthmoutha tartó járatra, hogy onnan aztán Párizsba, majd Isztambulba és végül Cotonouba repüljünk. Az első 10 napban, őszintén szólva, életem legrosszabb napjait éltem meg, biztos voltam benne, hogy a Karácsonyt már otthon töltöm, nem értettem, hogy mit keresek én itt. Otthon hagytam álmaim munkahelyét 6 hónapra, családomat, barátaimat, mindent. Nem értettem, tudtam, hogy hasznos lesz, tudtam, hogy tanulni fogok, tudtam, hogy én alakítom, csak nem akartam elfogadni. Könnyebb volt kiborulni, mint segíteni saját magamon. Végül a blogom segített kilendülni, megélni az én Afrikámat. Látni, érezni, megírni, megosztani. A bloggal úgy éreztem nem is vagyunk egyedül, velünk van a város, velünk van sok ember otthon. Bizonyítani kellett magunknak és nekik, bebizonyítani, hogy nem felesleges az ittlétünk. Még egy kerek hónapunk van hátra, majd akkor szeretnénk számszerűsíteni az elérteket, mindenesetre nagyon büszke vagyok a lányokra, Attilára és az otthonomra is. A segíts minket nagyra nőni projekt keretein belül rengeteg gyermeknek és felnőttnek okoztunk örömet. Olyan lépéseket tettünk, amikről hónapokkal ezelőtt még fogalmunk sem volt.

Had példázzam, az ajándékok közt volt egy kisbabáknak való tábla, amin többféle gomb, húzóka, csengő van. Tegnap a mi Josephunk, aki orvos, ült le mellé és nyomogatta, ismerkedett vele, úgy csillogott a szeme, mint egy két évesnek. A szomszéd házban vasárnap kivételével egy 11 éves kisfiú őrzi az elromlott hűtőszekrényeket, még Karácsony este is itt volt, ült a lépcsőn. Reggel 6 órakor jön és este 8-kor haza megy. Csiki Réka ötlete volt, hogy ajándékozzuk meg őt is. Egyébként nem tudom ki volt az a nagyon ügyes, aki külön kapcsos doszárokba színezőket rakott, mindenféle hasznos dologgal ellátva, ezúton is köszönjük. Szóval egy olyat adtunk a kisfiúnak. Négyen voltunk, ő éppen egyedül, amiután odaadtuk, mind az öten sírtunk. Soha életemben ilyet még nem láttam, eddig nem is tudtam beszélni róla. Először megijedt, aztán Réka elmondta, hogy miért jöttünk, odaadtuk és elkezdett sírni, a 11 éves fiú, aki kapott pár darab színezős lapot, egy doboz színes ceruzát, hegyezőt, radírt, tollat és grafit ceruzát. Fél perc sem telt el, mi már sarkon fordultunk ő már bent bontotta szét a kapottakat. Szívszorító volt, csak úgy, mint amikor Ninát és Diánt látogattuk meg, ők édesapjukkal élnek, Nina 4 és Diane 6 éves, anyukájuk meghalt. Mindkettejük egy – egy babát kapott, baba bútorokat, cumisüveget a babának, kifestőt. Diane arcán öröm ült, azonnal feldolgozta, amíg Ninának idő kellett. Ő először csak fogta a csomagját és nézte, nagyon lassan szedte ki a játékokat, mindent alaposan megfogott, megnézett, maga elé pakolta, tette vette, szerette. Csakúgy, mint Adó, a 4 éves kislány, aki a macit, amint meglátta megcsókolta és a hátára tolta (mert itt ugyebár a háton hordják a babákat). Az iskolában a gyerekek kaptak egy – egy plüss állatot, volt olyan gyerek, aki nem merte megérinteni a szőrös cukiságot, de amint magáénak tudta, megszerette, hozzá nőtt. Szilveszter azóta is magával hordja a koaláját, ami már sárga a porttól, csak úgy, mint Brian, aki egy egeret hopocál. Az ovisaim, akik nagyrésze egy fa alatt lakik, sosem látott még kirakóst, ma órákon keresztül rakosgatták, óvónéni is elszórakozott a színtanulós játékkal.

De hiába is próbálom megosztani az élményt, amit okoztak az ajándékok, nem tudom. Képtelen vagyok leírni az örömöt, életem legszebb pillanatait láttam a gyerekek szemében. Mégegyszer és még százszor köszönöm a segítséget, a gondolatot és a kézfogást.

Nagyon rég nem írtam bejegyzést, egyrészt azért mert minden egyes bent töltött pillanatot szánok bánok, másrészt pedig a számítógépem úgy döntött, hogy megunja a meleget és kidobja magából az olyan dolgokat, amiket itt nem tudok helyrehozni, így eléggé nehéz használatba helyezni. Ma egy kicsit azért is írok, amiért szeptemberben írtam, látni, érezni, megírni és megosztani. Azt hiszem mind a négyen megértettük, hogy miért vagyunk itt, mi céllal hagytuk otthon azt amit otthon hagytunk és mi az itteni rendeltetésünk. Mindannyian rettenetesen várjuk, hogy haza mehessünk, hogy zakuszkát ehessünk, háló nélkül aludhassunk, korlátlanul netezhessünk, hogy fázzunk, hogy fodrászhoz, kozmetikushos mehessünk. Ám mindezek mellett mind a négyen itthonról haza megyünk, mind a négyen lassan elkezdünk bepakolni és kipakolni. Azt hiszem elkezdjük szortírozni a szívünk darabjait, feldolgozi a tényt, miszerint nem valószínű, hogy valaha viszont látjuk Samut, Szilvesztert vagy más barátainkat. Egy nagyon kedves itteni barátom, aki szemben lakik velünk a tegnap este elmondta, hogy mindig tudja, hogy mikor hagyjuk el a házat és mikor érkezünk, hallja a gyerekek kiabálását: „Yovo, Réka Bon soir”. Hozzátette fél a csendtől, egy hónap múlva csend lesz a házban, nem kiabálnak a picik, nem lesz több yovo, Réka, BonBon, angol óra, a paprikát sem lesz aki megvegye.

Mindenesetre igyekszünk megmaradni, örömmel megélni az utolsó 28 napunkat a meleg és csodálatos Afrikában.