Kétouban jelen pillanatban 24 fok van és esik az eső. Megérkezett az esős évszak, ami hetekig tartani fog, hűvös van és fáznak. Én is fázom, sőt szerintem mind a négyen fázódunk még itthon eleget. Ma reggel úgy ébredtem, hogy a kötött kinti zokni még rajtam volt. Néhány héttel ezelőtt ezt vártam, hogy fázhassak, na most már csak azt tudom mondani magamnak, hogy ha bicikli kellett, akkor hajtsa kedves Réka. Hajtom is, a család és a barátaim meleg szeretete minden hideget felülír, nem is beszélve a fodrászról, a manikűrösről és egy jó arckezelésről. Vártam, hogy a hiányérzetet is felülírja valami, azt a hiányt, amit Samu fekete szemei közt hagytunk. Hiányzik, amit a 47 kicsi kéz produkált, az éles hangjuk, a Szilveszter kacagása, Brian gödröcskéi, Sikirou látogatása, hiányzik az utca, az a sok ember, a köszöntések, a szia Ríka, Krikka, Réékaa, Kikk és mindenféle másik megnevezés, ami Réka próbált lenni. A madame, a bonsoir, még akkor is, ha az este csupa szolidaritásból egy édes pincérlány franciul szolgált ki. 

Itthon nagyon jó, itthon a legjobb, de amióta itthon vagyunk, folyton csak hajtunk, sokszor azt sem tudom, hova csak megyünk előre. Minden rohanásom közt eszembe jut Samu, például március 15-én, amikor Petőfit koszorúztam, akkor arra gondoltam, hogy, ha Samu sírna és simán kiállnék a sorból és énekelném neki a maros-székit. Amikor Bíborka hatalmas kék szemeibe nézek, olyan mintha Samut látnám, pedig a két baba ég és föld, legalábbis bőrszín ügyileg. Valamikor a legelején bementem az egy eurós boltba valami haj pakolást venni, az ajtóval szemben a lufik százasával voltak csomagolva, szinte kicurikkoltam a boltból, láttam a sok kicsi fekete kezet és fehér tenyeret, amint a lufi után nyúltak és, ami az utolsó két hétben már elfogyott. Középiskolásoknak, 12 éveseknek, sőt még egy negyedik osztályban is beszélünk Attilával Afrikáról, a mi Afrikánkról. És a hallgatóságunk olyan kérdéseket tett fel, ami nagyon sok mindent elindított bennem. Egy kisfiú azt kérdezte tőlem, hogy mennyire visszamaradottak?! Ha akkor és ott körülnéztem az osztályban, láttam, hogy mindamellett, hogy az osztályterem minden jóval fel van szerelve, világos, meleg, és, hogy minden konnektorban még elosztó van, hogy minden gyerek tölthesse a már lemerült telefonját, akkor megdöbbentem, hogy az én osztályomban még áram sem volt és, hogy mennyire nem voltak a gyerekeimnek eszközei, nem volt színes tolltartó, tízórais doboz és termós palack, az én gyermekeim valószínű, hogy projektort sem láttak soha, nemhogy oktató rajzfilmet. Szóval igen, nagyon visszamaradottak. Erre a kisfiú válasza az volt, hogy „igen ám de lelkikében lehet, ha nem olyan ködösek, mint mi.” Azt hiszem rá is tapintott a lényegre, merthogy valóban nem olyan ködösek, mint mi, nálunk sokkal egyszerűbbek és ez az egyszerűség is hiányzik.

Pénteken egy gyönyörű szalagavatóra voltam hivatalos, nagykorúvá váltak a középiskolások. Közel 70-en, akik hatalmas fehér ruhákban járták a keringőt szintén csinos párjukkal. Mesébe illő volt és olyan, amilyen Beninben soha nem lesz. Mi átvettük ezt a szokást nyugatról, ám nekik sosem lesz lehetőségük átvenni, legalábbis nem a következő 200 évben. Nincs is ezzel semmi baj, visszatekintve én nagyon büszke vagyok rájuk és meseszépnek tartom őket is a felcsavart szoknyájukkal, a nagyon rövidre vágott vagy éppen műhajukkal. Meseszép a fekete bőrük és fehér csillogó fogsoruk, minden a maga egyszerűségében lett gyönyörű, csak mindent szívvel kell nézni. A bemutatóink alatt azt a következtetést hoztam magamnak, sőt arra is kértem a gyerekeket, hogy Afrikára és az ottani emberekre, mindig szívvel nézzenek, mindig szívvel próbálják meg szemlélni a világot és a világ minden szépségét és minden romlottságát, hogy aztán szívvel tudják gyarapítani a szépséget és szívvel tudjanak segíteni a romlottság ellen.

Valaki épp elment mellettünk és illata akár egy parfümös üveg, olyan volt nekem akár egy ébresztőóra, ami azt mondja, ideje felkelni haza mész. Cotonuban a reptér mellett ülünk, nem engednek be az épületbe csak indulás előtt 3 órával. Nem is baj, ami azt illetti még jól is esik, olyan igazi kapucsinó érzés, amikor látom jönni a fehéreket a fekete világból, fehéreket, akiket nem láttam már 6 hónapja, talán havonta egyszer egyet, na és persze önkéntes társaimat, barátaimat, sőt azt hiszem ők már családom is kicsit.

Kerek 6 hónapot töltöttünk Afrikában, a lányok 27 babát hoztak világra, 4 babától búcsút vettek, számtalan embernek segítettek, adtak, kaptak és tanultak. Azt hiszem, ezt már mondtam is, hogy mi önkéntesnek jöttünk ide, hogy adjunk, hogy segítsünk, de biztos, hogy sokkal többet kaptunk, kaptam, mint adtunk vagy adni tudtam.

Tegnap elbúcsúztam a törpéktől, úgy mentem oda, hogy erős leszek, megköszönök mindent szépen,sok sikert kívánok nekik és mosolyogva eljövök. Ám amikor a tanítónő elmondta, hogy Réka nem jön többet, Dávid akiről már írtam, felállt. Mérgesen ránk szólt, hogy nem és az ölömbe szaladt. Itt törött is a mécses, nem is a mécses hanem a szívem. A szívem 47 darabba törött és még csak 11 óra volt. Énekeltek nekem, aztán átmentem a másik osztályomhoz is, tőlük könnyebb volt egy kicsit elköszönni, de nem volt az sem könnyű. Sőt azt hiszem még haragudtam is magamra, hogy miért nem csináltam valami olyasmit, ami után nem kell kötődni senkihez. Délután Samutól is elbúcsúztam, megnyugodtam. Megköszöntem a kötődést és a vele járó ajándékokat. Úgy gondolom nem véletlenül találkozunk emberekkel, nem véletlenül szeretjük meg őket és nem véletlenül fájlaljuk a hiányukat, még akkor is, ha egy 8 hónapos kisfiúról van szó. Samu hatalmas fekete szemei megmutatták a világ egyik rejtett szépségét, hogy mennyi minden van egy tekintet mögött, mennyi mindent igényel egy tekintet és még több dolgot ad, táplál, vidít, megnevettet, aggodalmat okoz, majd 6 hónap után iszonyatosan nagy ürt hagy a szívünkbe . De igen, érte megérte. 

Az utcán haza érve, mintha érezték volna a gyerekek, hogy ez egy más nap, természetesen minden nap szaladtak, ha láttak minket, de tegnap szaladtak, öleltek és elköszöntek. Afrikában pedig nem szokás az ölelgetés, a puszi, az érintés. De 6 hónap alatt megtanultuk a gyerekekkel ezt is, ölelni, puszilni, és szeretni egymást úgy ahogy eddig még sosem.

Este Brian szájon puszilt, többször. Mindenki meglepődött. Brian nem puszilgat senkit. Azt mondta anyukája, hogy nagy ajándékot kaptam. Persze ezt már tudtam, Bibi az utóbbi hetekben mindenben a társam. Együtt alszunk, eszünk, sétálunk, voltunk iskolába. Ő az a 2 éves kisfiú aki mára már kanállal eszi a rizst és, aki tegnap is és ma is hűségesen segítette a csomagolásunkat és ő az a fiúcska, aki ma délben az indulás előtt úgy kiborult, hogy jobbnak látta elaludni az ölemben. Megkönnyítette a helyzetem, nem úgy mint Szilveszter, akitől játék közben zokogva vettünk búcsút és, aki igazából nem is tudta mi történik, sosem felejtem el a tekintetét, olyan sok kérdőjel volt benne. Alao sajnos ma este érkezik Kétouba, elkerültük egymást, ISMÉT. 

Elköszöntem a bentlakóktól is, Boris, aki karácsonykor táncolni tanított, tegnap sírva köszönt meg mindent, főleg azt, hogy itt létünkkel megváltoztattuk az életét. Fiú létére, sőt férfi létére nem szégyellte leírni, mi az amit érez és mi az amit kapott tőlünk. A levele végében azt is leírta, hogy Afrikában az emberek nem ragaszkodnak semmihez és senkihez, úgy mint mi. Mennek mindig tovább és tovább. Igyekeznek túlélni mindent és nem sokat töprengeni. Arra kért, hogy sokat ne szomorkodjunk, mert csodát hagyunk magunk után, idézem „votre amour” másféle szeretetet. Mert ahol szeretnek, ott csoda történik. És mi szerettünk és szerettek.

Szerencsére estére úgy kifáradtam, hogy a többi barátaimtól búcsúzás előtt azt kértem, hogy légyszi aludjunk csak 20 percet, így időm sem volt keseregni és Boris levelét elemezni.

Lassan kialakult egy hosszú sor a reptér előtt, tele fehér emberrel, indulunk Elefántcsontpartra, aztán haza Európába. Mindannyiunk kicsi szíve ma délig százszor darabra esett, de már egyben vagyunk.

Kedves édesanyánk, érkezünk …