Valaki épp elment mellettünk és illata akár egy parfümös üveg, olyan volt nekem akár egy ébresztőóra, ami azt mondja, ideje felkelni haza mész. Cotonuban a reptér mellett ülünk, nem engednek be az épületbe csak indulás előtt 3 órával. Nem is baj, ami azt illetti még jól is esik, olyan igazi kapucsinó érzés, amikor látom jönni a fehéreket a fekete világból, fehéreket, akiket nem láttam már 6 hónapja, talán havonta egyszer egyet, na és persze önkéntes társaimat, barátaimat, sőt azt hiszem ők már családom is kicsit.

Kerek 6 hónapot töltöttünk Afrikában, a lányok 27 babát hoztak világra, 4 babától búcsút vettek, számtalan embernek segítettek, adtak, kaptak és tanultak. Azt hiszem, ezt már mondtam is, hogy mi önkéntesnek jöttünk ide, hogy adjunk, hogy segítsünk, de biztos, hogy sokkal többet kaptunk, kaptam, mint adtunk vagy adni tudtam.

Tegnap elbúcsúztam a törpéktől, úgy mentem oda, hogy erős leszek, megköszönök mindent szépen,sok sikert kívánok nekik és mosolyogva eljövök. Ám amikor a tanítónő elmondta, hogy Réka nem jön többet, Dávid akiről már írtam, felállt. Mérgesen ránk szólt, hogy nem és az ölömbe szaladt. Itt törött is a mécses, nem is a mécses hanem a szívem. A szívem 47 darabba törött és még csak 11 óra volt. Énekeltek nekem, aztán átmentem a másik osztályomhoz is, tőlük könnyebb volt egy kicsit elköszönni, de nem volt az sem könnyű. Sőt azt hiszem még haragudtam is magamra, hogy miért nem csináltam valami olyasmit, ami után nem kell kötődni senkihez. Délután Samutól is elbúcsúztam, megnyugodtam. Megköszöntem a kötődést és a vele járó ajándékokat. Úgy gondolom nem véletlenül találkozunk emberekkel, nem véletlenül szeretjük meg őket és nem véletlenül fájlaljuk a hiányukat, még akkor is, ha egy 8 hónapos kisfiúról van szó. Samu hatalmas fekete szemei megmutatták a világ egyik rejtett szépségét, hogy mennyi minden van egy tekintet mögött, mennyi mindent igényel egy tekintet és még több dolgot ad, táplál, vidít, megnevettet, aggodalmat okoz, majd 6 hónap után iszonyatosan nagy ürt hagy a szívünkbe . De igen, érte megérte. 

Az utcán haza érve, mintha érezték volna a gyerekek, hogy ez egy más nap, természetesen minden nap szaladtak, ha láttak minket, de tegnap szaladtak, öleltek és elköszöntek. Afrikában pedig nem szokás az ölelgetés, a puszi, az érintés. De 6 hónap alatt megtanultuk a gyerekekkel ezt is, ölelni, puszilni, és szeretni egymást úgy ahogy eddig még sosem.

Este Brian szájon puszilt, többször. Mindenki meglepődött. Brian nem puszilgat senkit. Azt mondta anyukája, hogy nagy ajándékot kaptam. Persze ezt már tudtam, Bibi az utóbbi hetekben mindenben a társam. Együtt alszunk, eszünk, sétálunk, voltunk iskolába. Ő az a 2 éves kisfiú aki mára már kanállal eszi a rizst és, aki tegnap is és ma is hűségesen segítette a csomagolásunkat és ő az a fiúcska, aki ma délben az indulás előtt úgy kiborult, hogy jobbnak látta elaludni az ölemben. Megkönnyítette a helyzetem, nem úgy mint Szilveszter, akitől játék közben zokogva vettünk búcsút és, aki igazából nem is tudta mi történik, sosem felejtem el a tekintetét, olyan sok kérdőjel volt benne. Alao sajnos ma este érkezik Kétouba, elkerültük egymást, ISMÉT. 

Elköszöntem a bentlakóktól is, Boris, aki karácsonykor táncolni tanított, tegnap sírva köszönt meg mindent, főleg azt, hogy itt létünkkel megváltoztattuk az életét. Fiú létére, sőt férfi létére nem szégyellte leírni, mi az amit érez és mi az amit kapott tőlünk. A levele végében azt is leírta, hogy Afrikában az emberek nem ragaszkodnak semmihez és senkihez, úgy mint mi. Mennek mindig tovább és tovább. Igyekeznek túlélni mindent és nem sokat töprengeni. Arra kért, hogy sokat ne szomorkodjunk, mert csodát hagyunk magunk után, idézem „votre amour” másféle szeretetet. Mert ahol szeretnek, ott csoda történik. És mi szerettünk és szerettek.

Szerencsére estére úgy kifáradtam, hogy a többi barátaimtól búcsúzás előtt azt kértem, hogy légyszi aludjunk csak 20 percet, így időm sem volt keseregni és Boris levelét elemezni.

Lassan kialakult egy hosszú sor a reptér előtt, tele fehér emberrel, indulunk Elefántcsontpartra, aztán haza Európába. Mindannyiunk kicsi szíve ma délig százszor darabra esett, de már egyben vagyunk.

Kedves édesanyánk, érkezünk …