Ez a vasárnap az öröm vasárnapja, igyekszem az elmúlt hét
örömeire koncentrálni és igazából azt sem tudom hol kezdjem annyi volt.
Pontosan egy hete annak, hogy a lányokkal 47 darab Mikulást készítettünk a
gyerekeimnek. Papa Noel, mondták a gyerekek, amikor kézbe kapták őket, aztán
játszani kezdtek velük. Babáztak, úgy viselkedtek, mint én a Barbikkal annak
idején, nagyon jó időtöltés volt számomra, a gyönyörű, hosszú hajú Barbie
lányokat tenni venni, ám azt, hogy egy vécé papír hengerből készült Mikulással
játsszam, sosem volt elképzelhető. Minek is, ha van baba meg Barbie, plüss mackó
és társai. Pontosan 104 napja vagyunk Beninben, az időm nagy részét gyerekekkel
töltöm, de én még játék babát nem láttam, sem kisautót. De erről többször írtam
már. A gumi, a kisszék, a kupakok jelentik a játékokat. Ám kedden a csoki
törpéim kaptak egy Mikulást, nagyon örültek nekik.


Pillangók röpködtek, na mondom, az enyém vagy. Mutatom anyukának kicsit elviszem, ő bólintott s mi már repültünk. Ennek a kicsi gyermeknek a nyaka, az álla egybe van, olyan pufi, combja, mint egy hurka kolbász csak a parizer méretében. Kacag nagyokat, kapaszkodik, rág, szorít, és megint kacag. Olyan kicsi teremtés, akire az ember ránéz és minden búja bánata elsuhan – imádtam, örültem neki és várom szerdát, hogy ismét vizitébe mehessek.
Hétfő és csütörtök este 8 órától óráim vannak a velünk
szembeni rejtett bentlakásos iskolába. Ez az iskola a város legjobb
középiskolájának számít, több diák is a fővárosból ide jár. Magán iskola,
tehetősebb családok gyermekei vannak itt, vagy állami ösztöndíjjal támogatottak
– ez is milyen érdekes, az állam a magán iskolába járást támogatja, nem mintha,
ott luxus körülmények lennének, mert nem, de mégis. Az óráim egy nagyobb tornác alatt vannak,
ez a helység 3 részre van osztva két táblával, ami azt jelenti, hogy amíg én angolt tanítok,
addig a tábla másik felén egy matematika tanár kiabál. Nagyon szépen hallatszik
minden, ha érteném a franciát, biztosan az egyenleteket is jól vágnám, de
komolyan mondom, az óra végére már nem zavart. Fél 10-kor jöttem el a
végzősöktől, akiktől rettenetesen féltem, hiszen énekelni nem fogunk,
mondókázni sem, mit fogok én 18 éves lányokkal és fiukkal beszélgetni?! Otthon
ezzel semmi bajom nincs, de itt?! Nahát alig tudtam eljönni. Az osztályban 25
tanuló van, de nekem sokkal többnek tűnt, volt köztük 16 éves, ám a legidősebb
26 volt. Itt a képességük szerint sorolják őket osztályba, nem kor szerint. Óra
végén egy 18 éves fiú megkérdezte, hogy nem-e töltöm vele a karácsonyt, mondom
dehogynem, mind együtt ünnepelünk egy közeli hotel teraszán. Azt mondja nem –
nem, csak mi ketten. Persze hatalmas kacagás tört ki mindenkiből. Mondom nem,
ne haragudj. Semmi baj, csak megpróbáltam, hozzátette, hogy Afrikában minden
lehetséges és semmit sem szabad elhalasztani, ha nem kérdezi meg, akkor nem
tudja meg sosem, hogy van-e esély avagy nincs – és milyen igaza van. Mutattam
képeket Székelykeresztúrról, a családomról, barátaimról, az iskoláinkról,
diákjainkról. Ámultak és folyamatosan kérdeztek. Érdekelte őket minden, az
itteni húsz éves végzőseim olyanok voltak, mint az otthon a kicsik. Minden érdekelte őket, mindent látni akartak és nem féltek megkérdezni semmi.
Számomra öröm volt velük lenni, egymást csitították, ha hangosabbak voltak,
segítettek, franciát tanítottak és óra végén szépen arra kértek, hogy maradjak
még egy kicsit, meséljek.
Ó igazából még én is nagyon sokat tudnék mesélni, mert az
elmúlt hét tele és tele volt örömmel és boldogsággal. A lányok két babát segítettek
a világra, az egyik kisbaba nagyon korán érkezett, de Réka azt mondja, hogy
élet van benne, megmarad. Én csak arra kérem a jó Istent, hogy az öröm is maradjon köztünk, itt is és otthon is, mindenkinél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése