2016. szeptember 30., péntek

Tegnapi csoda

Olvastam Rhonda Byrne összes könyvét a csodáról és a vonzás erejéről, de most többről van szó. Az is lehet, ha mind ezt kicsi barátnőmnek köszönhetem, aki a tegnapi búcsú alkalmával értem imádkozott. 

w
Erass, francia tanárunk nagyon eleven fia

Csütörtökön a várakozást a honvágy váltotta fel, amit szavakba is öntöttem és amint feltöltöttem, de még mielőtt megosztottam volna csörrent a telefon, Joseph hívott és elmondta, hogy megjött az „inspektor” és csak minket vár. Nekem be kellett fejeznem a feltöltést, úgy voltam vele, hogy ha én tudtam várni 29 napot, akkor ők is tudnak 2 percet rám várni. Ám amint kész lett úgy ugrottam le a kanapéról be az autóba, ahogy voltam. A kocsiban gomboltam be az ingem, olyan volt az egész mintha egy pornó filmből szálltam volna ki. Nagyon izgatott voltam, hogy na most vajon mi lesz. Attila és én mentünk csak, a lányok azt sem tudták mi történik. 


Szeptemberben érkeztünk önkénteskedni Benin Kétou nevű városába. Mesi és Csiki Réka egy klinikán segítenek világra hozni gyermekeket, illetve kismamákat vizsgálnak, segédkeznek. Az én feladatom a gyerekek tanítása. Angol, illetve kreatív újrahasznosítás. Tudván, hogy az iskola októberben kezdődik, optimista voltam. Az elején, úgy voltam, hogy na majd akkor a következő napokban biztos kezdődik a tervezés, készülődés. Ám mára már elvesztettem minden reményem és úgy voltam vele, hogy semmi baj, majd megyek az utcára és ott babázom. Az elmúlt héten többször elmentünk a tanfelügyelőségre, de sosem jártunk sikerrel, mindig azt mondták, hogy az „inspektor” – aki tulajdonképpen a régió összes tanintézetek a felelőse, igazgatója éppen nincs az irodában, menjünk később. És akkor ma megtörtént a csoda, felhívtak és mi mentünk, helyesbítek rohantunk. Bevallom az első találkozóra, nagyon szépen felöltöztem, kék ruha, szépen kifésült haj, szandál. Gondoltam, nehogy azt higgyék, hogy holmi vándor vagyok. Nahát, nem volt igazgató, nem volt vélemény sem. Ma a hirtelen jött randira úgy mentem, mint egy szalasztott és egyszerre két legyet ütöttem egy csapásra, ami azt jelenti, hogy találkoztam a híres inspektorral és az egyik kis iskola igazgatójával is, sőt egy jóképű tanárt is láttam. Az igazgatók nagyon kedvesek voltak, bár nem beszéltek angolul, készségesen magyarázták franciául a dolgokat. Megkérdezték, hogy szegény gyerekeket szeretnék-e tanítani. Itt minden gyermek szegény, de a szegénységnek is több rétege van. Én a szegényebb réteget választottam.

 Az iskola közel van az otthonunkhoz, örültem is neki. Jött a következő két kérdés: Hány osztály van? Hány gyerek van egy osztályba? Az igazgató elmondta, hogy 4 korosztály van, hasonló az otthoni rendszerhez, csak itt nincs előkészítő. Mind a négy osztályból 6 van. Ami azt jelenti, hogy 24 osztály van összesen. Egy osztályközösségben a legkisebb létszám 50 fő. Azt sem tudtam nevessek vagy sírjak. Az utóbbit sikerült, nagyon boldog voltam. Ezt látták rajtam és idézem: „Madame, ceci est le minumum. (Asszonyom, ez a minimum létszám). Tisztában voltam vele, de azt hiszem, ha 100 gyereket mondanak is örültem volna. Nem beszélek franciául, nem beszélek fonnul, sőt egyik törzsi nyelvet sem ismerem, és a gyerekek sem tudnak angolul, fogalmam sincs mit fogok velük 5 hónapon keresztül csinálni minden héten több órában. Ha bele gondolok az iskolában több mint 1000 gyerek van, melyik osztályt válasszam? Hogy lehet egyáltalán választani? 50 gyerek egy osztályban, legalább? Nagyon boldog vagyok és izgatott, minden pillanatban arra az 1000 gyerekre gondolok és azokra az egyetemi évekre, amikor reszketve mentünk a 24 fős osztályokba gyakorlatozni. 


Nem tudom, hogy mennyire fogom bírni, mennyire lesz kitartásom és erőm, hogy hasznos és jó órákat tudjak tartani, azt viszont tudom, hogy az otthonról hozottak nagyon sokat fognak segíteni. És nem csak azokra az eszközökre gondolok, amiket a kisvárosom és környéke adományozott. A kolléganők és kollégáktól szerzett tapasztalat itt mind – mind asztalra kerül. A vallásóráim, az angol óráim otthon, a sok lehetőség a helyettesítésre és betanításra, a szünetek a tanári sarkában a sok tanítónővel. Emese víg kedélye, Elza erélyessége, Hajnika türelme, Márta nyugodtsága és Laci tanítóbácsi varázsa most lesz a leghasznosabb, és ha még Ági francia tudását is magammal hoztam volna, lehet, haza sem mennék. 

Az iskola végül október 10-én kezdődik, délután 3 órára kell ott lennem, akkor fogunk leülni és megbeszélni mindent az iskolával, akkor már a gyermekeket is láthatom. Az optimizmus és a remény visszatért. Köszönöm a sok sok biztatást! 

2016. szeptember 29., csütörtök

Nem vártam ... de érkezett! 

Elég nagy gyerek voltam már, amikor egy hetet terveztünk Szentábrahámon tölteni anyukám testvérénél. Nem emlékszem pontosan hány napot töltöttem ott, de nem sokat. Napközben nem volt baj, de ahogy megéreztem az este illatát, hívni kellett anyut, hogy jöjjenek értem. És nem azért mert nem volt jó. Anita az unokatestvérem és én mindent megkaptunk, naponta többször ettünk polár fagyit a sarki fából készült bárból, néném a kedvenceinket készítette, sőt arra is emlékszem, hogy Anitának volt egy 12 színű zselés filctoll készlete, amit egyenesen imádtam. De nekem otthon kellett aludni, úgy éreztem, ha akkor abban a pillanatban nem látom meg anyukámat, akkor sosem. Ugyanezt eljátszottam Boldogfalván is, ahol keresztanyám miattunk képes volt mindennap krumplival etetni, csak azért mert az ikreknek és nekem ez volt a kedvencünk. Ide mindennap jártunk, nem volt idegen számomra semmi, nekem még is otthon kellett aludni. Ha megkérdezték miért, azt mondtam, hogy ha nem hallom az ablakom alatt a kavicsok rúgását, akkor nem tudok aludni. Mindig haza kerültem valahogy, vagy értem jöttek vagy valakivel haza vitettek. És amikor megláttam anyu kicsit szégyenkező arcát a síró lánya miatt, megcsíptem magam, hogy ugye tényleg őt látom.


Sosem gondoltam volna, sőt szerintem a szüleim sem, hogy valaha képes leszek ilyen messze jönni, ennyire távol tőlük. Még mindig nehéz ott hagyni az otthont, még mindig fáj, ha elhagyom a kisvárost jelző táblát, azt viszont nem gondoltam volna, hogy érezni fogom a honvágy ízét.
És tessék eltelt egy hónap és ma délben olyan erős honvágyérzet kapott el, hogy a klinika udvarán egyedül pityeregtem. Hiányzik anyu, a családom, a barátaim, az ágyam, a munkahelyem, az önkénteseim, a zakuszka. Hiányzik az ősz, a túrák a dombokon.

Alao, kedvenc kis fekete gyermekem rajza

 Konkrétan nem tudom mi hozta ki belőlem. Nagyon sok inger ér itt minden nap, pozitív, negatív. A türelmünk köre tágul, de mégis fogy. Nekik természetesnek tűnik a várakozás. Egy átlagos kivizsgálásra váró beteg körülbelül 4 órát tölt a klinikán és nem azért, mert előtte sokan vannak, vagy mert nem indul a generátor, hanem mert ez a folyamat része, várni. Egy tanóra 2 órából áll, amiből 30 percet a gyerekek várnak a tanárra. És nem 17 gyermekről beszélünk, hanem előfordul az is, hogy az osztálylétszáma üti a 80 főt. A gyerekek meg türelmesen ülnek és várnak. A hivatalban, ha az embert oda viszi a dolga, szintén várnia kell, a bankban is várni - kivéve, ha fehér vagy és váltani szeretnél. Ha te teszel szívességet valakinek, még akkor is várnod kell. A várakozás olyan, mint otthon a kenyér a hús mellett. Ez engem személy szerint nagyon sok mindenre megtanít, ugyanakkor elég gyakran kiborít. Próbálok helytállni és mantrázni, hogy igenis közel vagyok az otthonhoz, barátaim üzeneteit olvasom, jó kívánságokat és képeket nézek, ezek erősítenek mindannyiunkat. Bocsánat rosszul fogalmaztam, nem ezek, hanem ők! A családnak, a barátainknak hatalmas mágikus ereje van. Képesek 8500 kilométerről is megnyugtatni két szóval. A „minden mást is” volt ma a varázsszó. Ezúttal is köszönöm. Otthon mindig és mindenre lesz lehetőségünk. Ami ott van ma, az ott lesz holnap is és két év múlva is. Minden más megvár és minden mást bepótolhatunk, de azt, amit itt élünk meg, azt nem. Amit itt segítünk, azt otthon nem tehetjük meg. Minden honvágyra fordított óra, mínusz egy óra Afrikából. A várakozás is Afrikához tartozik és mi várunk, ha kell.  

Adonai rajza - az orvos legkisebb lánya

Mindenesetre a honvágyra van itteni gyógyír és az enyém nagyon gyorsan érkezett, a doktornő 11 éves lánya személyében, aki angolos franciával elmagyarázta, hogy nincsen semmi baj, szombaton jön a többi gyerek és játszunk. Nemsokkal később érkezett az egész család egy mappával a kezükben. A zöld papírmappa tele volt rajzokkal, olyan rajzokkal, amiket ők rajzoltak nekünk. Aztán az anyuka letörölte a könnyeimet, adott két puszit és azt mondta, hogy ne sírjak, Beninbe a nők nem sírnak.

Ismét szégyelltem magam, nem rég arról írtam, hogy több millió 10 éves gyerek él messze a családjától rabszolgasorban, ahonnan több, mint bizonyos, hogy soha nem ér haza.
Réka és Mesi a honvágy ellenére mindennap azon dolgozik, hogy új gyereket segítsenek a világra a lehető legjobb módon, én meg mindennap azon leszek, hogy azoknak a gyerekeknek valami szépet csempésszünk az életükbe és új kapukat, hidakat építsünk egy jobb világ felé.



Joana, a 11 éves nyugtató rajza 




2016. szeptember 27., kedd

Megszokni vagy megszökni? 

Előfordult már olyan eset, hogy keresztbe tetted a lábad, majd a felső lábad a térdednél megcsúszott és az lesett? Tegnap este körbe ültük az asztalt, mindenki el volt a saját dolgával – ami nagyjából annyit jelent, hogy mindenki megpróbál az internethez csatlakozni és, ha az sikerült, akkor 20 percnél tovább online maradni. Aztán egyszer csak az egyik lábam leesett, mindenki rám nézett, elmondtam, hogy megcsúszott, ebben a hőségben egy testrészünk sem száraz. De büszkén jelentem, hogy már körülbelül egy hete elkezdődött a meleg szeretgetése. Egyre kevesebbet kapcsoljuk be a ventilátort, ami korábban reggeltől estig ment, amennyiben volt áram. A légkondi is egyre rövidebb ideig nyomja a hideget a hálókban és azt is csak lefekvés előtt. Az esős időszak még mindig tart, de már egyre melegebb van. Előfordul, hogy elviselhetetlen a kint lét, két napja konkrétan olyan meleg volt, amilyent én még sosem éreztem. Ezeket csak szolidaritás jeleként mondom, hiszen tudom, hogy otthon nagyon hideg van szeptemberhez képest. A csapat kezd hozzászokni az afrikai időjáráshoz és Afrika is kezd hozzánk szokni.



Rágcsáló barátunk kimúlott elméletileg, akit nagyon sajnálok, de örülök is neki. Pár napja még Csiki Réka találkozott egy csótánnyal a szobánkban, de nagyon bátran viselte a megpróbáltatást és lehúzta a vécén, igaz én utána egész nap a vécét lestem.
Én a tegnap este összefutottam egy sáskával, de nem olyan kicsi otthonival, hanem nagy imádkozósáskával, ráadásul a fürdőszobában volt. Hatalmas lépés volt számomra, nem visítoztam. Éppen egy barátommal tárgyaltam és talán onnan nyertem a bátorságom, hogy ahelyett, hogy Attilának szólnék, oldjam meg magam. Fél percet álltam az ajtóban és néztem, tanakodtam magammal, hogy mitévő legyek. Megölni nem szeretném, kitenni nem tudom. Aztán belépett Csiki Réka és megoldotta a problémát. Rovarirtóval lefújta. Esti zuhanyzáskor már a tusfürdő habjával együtt úszott a lefolyón. 



A várakozás is kezd egyre elviselhetőbb lenni. Ma reggel 9 órától megbeszélésünk volt a helyi tanintézetek vezetőségénél. A megbeszélés nem tartott sokáig, mert az igazgató valami miatt nem jelent meg, tehát előrelépés ma sem történt ez ügyben. Rögtön a füstbe ment megbeszélés után egy katolikus iskola fele mentünk, szerencsét próbálni. A próbálkozást értékelem, ám ott sem volt megfelelő ember. Egy kicsit elszomorít a tény, úgy érzem nem tudunk egyről a kettőre lépni. De várok még, és ha egyéb nem történik, akkor kiállok az utcára és onnan fogom a gyerekeket összegyűjteni magam köré. Igazából csak annyit kellene tennem, hogy végig sétálok az utcákon, itt a fehér embernek varázs ereje van, csak türelme nincs.

Nem vagyok dühös a rendszerükre, kicsit csalódott vagyok, de ők ilyenek és így kell hozzászoknunk. Ezek az emberek itt nem komplikálják túl a dolgokat, talán nincs is rá lehetőségük. Egyszerűen csak élnek. Ha megtehetik, akkor iskolába mennek, ha nem tehetik meg, akkor dolgozni mennek. Ha tudnak miből főzni, akkor főznek, ha nem tudnak, akkor nem. Nem gondolkodnak annyit, amennyit mi gondolkodunk. Egyszerűen szemlélik a világot, nem sokan teszik fel maguknak a kérdést, hogy miért én?! Miért nem a másik? Nem keresik a hibát másban vagy magukban. Ösztönösen teszik, amit tesznek és nem bonyolódnak bele olyan dolgokba, amikbe mi nyugati emberek annyira belebonyolódunk, hogy néha  már csak a nyugtató segít, de abból is csak a teljesen természetes, mert a többire rászokhatunk. És ezzel nem azt mondom, hogy támogatom a látásmódjukat, mert NEM! Sosem tudnék így élni, ahogy ők élnek. De úgy érzem, hogy egy piciny részét az életüknek mindannyian eltanulhatnánk.


A meleg, a bogarak, a rendszer, az emberek mind – mind olyan ingerek lettek így egy hónap után, amihez napról napra könnyebb viszonyulni és nem riasztanak meg már annyira, mint az elején, a komfortzónánk határait kerekítik.  De még van 5 hónapunk és 3 napunk tanulni, fejlődni, adni és kapni. 

Ó majdnem elfelejtettem, itt létem alatt megszeretnék tanulni videókat készíteni, szerkeszteni. Attila a tanítóm ebben is. Pár hete elkészítettem életem első videóját a barátaimról, a barátaimnak. Tegnap elkészült a második videó, azoknak az érdeklődőknek, akik betekintést szeretnének a mi kis világunkba. A következő link alatt, a videóban egy 4 órás kaland lett 4 percbe sűrítve, ami a városunkból Kétouból a fővárosba vezetett Cotonouba, fűszerezve egy kis helyi tánccal és a fővárosbelei élettel. 

2016. szeptember 25., vasárnap

 Szeptember utolsó vasárnapja ...

Említettem már több bejegyzésemben, hogy a városban, ahol élünk nem gyakori a fehér ember, éppen ezért, ha látnak, hatalmasra nyílt szemekkel néznek bennünket, a gyerekek kiabálják, hogy yogo – ami fehér embert jelent. Amint arra pillantunk, integetnek, addig a pillanatig, amíg le nem vesszük a szemünket róluk és ha netalántán nem néztük őket huzamosabb ideig, akkor tovább kiabálnak, hogy még tovább integethessenek, mi meg vissza integethessünk. Aztán sutyuputyu az emberek közt és szaladnak tovább a következő házig még több gyereket gyűjtve maguk köré, hogy kísérhessenek bennünket tovább. Én ebben rajongást látok valami új fele, valami, amit ők még nem ismernek. Én legtöbbször szeretnék velük közelebbi kontaktusba lépni, megsimogatni vagy esetleg kezet fogni velük, hogy ezzel is érezzék, hogy értük vagyunk itt. De, amint én lépek feléjük, ők meghátrálnak és elszaladnak. 

Ma volt egy ellenpélda. Esti sétánk közepette egy mezítelen kislány néhány idősebb testvérével játszott a ház előtt, amikor közeledni próbáltunk a két legnagyobb elment, a két kicsi ott maradt, a legkisebb említett mezítelen kislány odarohant meghajolt és szembe vigyorgott, majd oda ment Mesihez, Csiki Rékához és mindenki meglepetésére Attilához is odaszaladt és addig kiáltotta, hogy yogo, amíg Attila szintén figyelmet nem fordított rá. A figyelem nagy dolgot jelentett neki. Olyan öröm és hála mutatkozott a szemében, mint az otthoni gyerekeknek a Mikulás ajándékakor. 



Tovább menvén megálltunk egy szabóságnál, ahol szintén előszaladt egy kislány, viszont szegénynek esélye sem volt menekülni. Azonnal felkaptam az ölembe, nem ellenkezett, simult is. Enyhén rám nézett és mondott valamit, aztán éreztem rajta, hogy megnyugodott a csöpp és lassan megvizsgált. Élőszőr a szemembe nézett, mélyen, majd a szám következett, hozzá is ért, aztán a füleim fogdosta és nézte meg. Aztán letettem, meghajolt a kicsike és intett. Ez a meghajlás a köszönöm-öt jelenti, többen halkan suttogják is, hogy „merci”. A gyerekek mindig így köszönnek meg mindent, meghajolnak. Néhány felnőtt is meghajol, férfiak és nők is. Mostanra rájöttünk, hogy a gazdagabbaknak és nekünk mindig meghajolnak. Tiszteletet mutatnak, viszont számunkra furcsa, sőt kellemetlen érzés, amikor meghajolnak nekünk, mint valami kiskirályoknak. Amikor a korházban vagyunk, a lányok pedig kivizsgálnak valakit, az emberek nagyon hálásak, még akkor is, ha a segítségnyújtás kudarcba fullad, az ő szemükben ott a hála, azokért a dolgokért, amik otthon nekünk természetesek. Ezeknek az embereknek mindenért meg kell dolgozni és mindenért köszönetet mondanak. Ha egy szem cukorkát osztogatunk a gyerekeknek a szülők társaságában, akkor a szülők is megköszönik. Ha végig tekintünk az országon és a rendszerükön, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy itt mindenért meg kell dolgozni, semmi nincsen ingyen. Nincsenek szociális segélyek, karácsonyi csomagok, vagy nőnapi virágszálak. Nincsenek állami helyek az iskolákban, ha a gyerek 6 évet már járt iskolába/óvodába, akkor legyen az akármilyen iskola 25 euróba kerül egy év, MINDENKINEK! Ezért van az, hogy nagyon sok gyerek már kiskorában szolgálni megy, vagy kakaóbabot szedni, esetenként messzebbre szökik. Az afrikai nép nagy része reggeltől – délig, majd estig él, nem terveznek, nem főznek, nem vásárolnak előre.


Egyszer anyukám barátnője azt mondta, hogy művészet az otthon keresett pénzből megélni, akkor még szórakoztatónak is tartottam. Mára már tudom, hogy bár nagyon kevés pénzt keresünk, mégis nagyobb problémát jelent eldönteni, hogy mit főzzünk, minthogy milyen pénzből főzzünk. Otthon, ha szegényes is a napi étel sorozat, napi egyszer legalább eszünk húst, zöldséget, iszunk tiszta vizet, cukorhoz is könnyen hozzájutunk. Itt nincs a köret mellé hús, itt nincs a palacsintához lekvár, a teához méz, vagy a spagettitészta mellé szósz. De minden egyes falatot megköszönnek. Hála van minden mozdulatban és nem számonkérés.
Nem tudom mi lenne, ha két családot átköltöztetnénk egy olyan világba, ahol mi élünk, bele sem merek gondolni. Ám nem vagyok biztos benne, hogy öröm uralná a házuk környékét. A bőség zavar mindenkit megkavar.



Én mindenesetre őszi hálaadás alkalmával, hálát adok az égnek, hogy oda születtem ahová. Büszke vagyok hovatartozásomra, még akkor is, ha azt Románia jelenti. Mélyen úgyis tudom, hogy színtiszta székely vagyok, és a székelynek lenni egy nagyon hálás mulatság. Hálás vagyok a családomért, a barátaimért, a városért, az emberekért, akik támogatnak, a lehetőségekért és nem utolsó sorban Afrikának, az élményért és azért, hogy olyan dolgokra tanít meg, amiket otthon nem tudtam volna megtanulni. 

2016. szeptember 22., csütörtök

A csoki sötét oldala ... 

Szerencsére nem tartozom az édes szájú emberek közé, ha lehet, akkor inkább a sós dolgokat preferálom, ha már nassolásról esik a szó. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem éhezem a kedvenc karamellás Milka csokimra vagy a másikra, ami OREO keksszel van töltve. Jelen pillanatban az egész élelem polcomat odaadnám csak két cikk csokiért. Pár nappal ezelőtt ugyanezzel a témával küszködve Attila felajánlott egy esti programot, filmnézést. A film címe „The dark side of chockolate” – A csoki sötét oldala – én már arra gondoltam, hogy ez is valami csöpögős, erotikus dráma lesz, később tudatta velünk, hogy ez egy dokumentumfilm, ennek hallatán már láttam magam előtt a csoki káros hatásait, elhízott emberek pattanással.


A film után sokkolva ültük körbe az asztalt és őszintén szólva még mindig hatása alatt vagyok. Nem voltak benne kövér amerikai gyerekek. A film azokról az afrikai gyermekekről szólt, akik elsősorban Maliból, Burkina Fasoból, Nigériából és Beninből szöknek el Elefántcsontpartra. Ezek a gyermekek azért dolgoznak 8-9-10 évesen a kakaó földeken, hogy nekünk meg legyen a mindennapi csoki betevőnk és annak a reményében, hogy nekik is meglegyen a mindennapi minimális betevőjük.


A szökések egyszerűen működnek, rendszeresnek tűnő járatok buszsofőrjei gyűjtik össze a gyermekeket, elviszik őket az ország határáig, onnan átültetik őket motoros taxikra, akik mellékutakon átviszik a határokon, majd a busz viszi tovább a kakaó ültetvényekre. Egy gyermek átlag ára 320-360 euró között mozog. A pénz a buszsofőrnek és a beszerzőnek megy. A gyermek családja egyértelműen nem kap semmit. Ezeknek a kicsiknek, nincsenek papírjaik, ezért a korukat csak találgatni lehet, többnyire 11 évesnek vallják magukat, de előfordul, hogy alig múltak 8 évesek. Ilyenkor mindig visszapörgetem az időt és elgondolkodom, hogy 10 évesen képes lettem volna-e rabszolgaként dolgozni messze a családomtól valahol, aztán a válasz a határozott nem. 13 évesen is haza sírtam magam a családomtól messze eső kirándulásból. Aztán az otthoni harmadik és negyedik osztályra gondolok, akiket tavaly tanítottam. Borzasztó dolog, ezeknek a gyerekeknek, nemhogy nevelésre, iskolára, anyára van szükségük, hanem egyszerűen csak játszaniuk kellene.

Feladatuk többnyire, a kakaó gyümölcs összegyűjtése, általában a farm méretétől függően 10-15 gyermek dolgozik, két vezetővel, akik csak felügyelik a munkálatokat. Ha nem végzik jól, ha éhesek, ha elfáradnak vagy netalán megpróbálnak elszökni, akkor megverik őket. 
Az ültetvényekből a kakaóbab kilója 1 euróba kerül, egy európai feldolgozó 1,5 eurót fizet a már megtisztított babért. Mi otthon hozzávetőlegesen 40 eurót fizetünk a csokiért. És most jön a történet legszomorúbb része. Vajon mennyit kap a 10 éves gyermek, aki távol az otthonától, egyedül, dolgozik egész nap kint a melegben ebből a 41,5 euróból? Napi egyszeri étkezést kap ebből a 41,5 euróból.


Elefántcsontparttól érkezik a világ kakaó kereskedelmének a 45%-a.  Napjainkban 2,3 millió gyerek dolgozik Elefántcsontparton és Ghánában egy estebédért, ami biztosan nem egy bonfini szendvics.
A fővárosban nagyon sok túlzsúfolt buszt láttunk, például volt egy 11 személyes kisbusz, amiben legalább 23-an ültek. Elgondolkodtató, hogy hová tartanak. Nagyon sok gyereket látunk szolgálni és dolgozni másoknak, éhbérért. De erről a későbbieknek szeretnék írni. És bár a rabszolgaságot több mint 151 éve törölték, hivatalosan már a világ minden országában megszűnt, mégis léteznek rabszolgatartók, akiket mi a fogyasztói társadalom tartunk fent.




Tisztában vagyok, hogy a baj nem csak a csoki vagy nem csak az afrikai gyerekek körül van és azt is tudom, hogy nem tudom egyedül vagy nem tudjuk 100-an megváltoztatni a világot. Abban viszont hiszek, hogy mindenki egyen –egyenként hatással van a fejlődő vagy éppen visszafejlődő világunkra. 


2016. szeptember 19., hétfő

Adakplaméban jártunk 

Pár perccel ezelőtt Attila bekopogott a szobánkba és közölte, hogy ne ijedjek meg: ég a susnyás – ezt a szót itt tanultam, bár Attila szerint Kolozsvár környékén ismert magyar szónak számít, aminek jelentése útszéli bokros, gaz vagy valami ilyesmi. Pár perccel később fürdőszoba ajtó nyílik, füst csapódik. Így történt, hogy szeptember 19-én kifüstöltek, most már biztosan legalább 80 évig élek. Köszönöm szépen a sok születésnapi köszöntőt és jó kívánságot! Sosem kaptam még ennyi kedves, segítő és motiváló üzenetet, mint az idei születésnapomon. Talán ettől is volt olyan különleges, bár sosem  tudnám megnevezni melyik születésnapom volt a legkülönlegesebb, mindig az utolsó, mindig valami más dolog miatt. Tortám nem volt, de pótolta a gondolat, hogy mielőtt eljöttem volna egy gyönyörű szép tortát kaptam egy csodálatos barátnőmtől és Csíki Réka „mama krumpli levese” is tökéletes szülinapi eledel volt. 



Csupa olyan dolog vett körül minket, amik még sosem. Például a krumpli levesben a rizs. Aztán délután ismét reklám túrára indultunk, folytattuk a péntek délutánt. Én abban reménykedtem, hogy ismét találkozom egy újabb szerelemmel, mert a péntekit még mindig nem bírtam kiverni a fejemből. Szerelem az nem volt, de sokk annál inkább.
Beültünk az autóba, átgázoltunk a városon, majd letértünk egy mezei útra, házak még voltak, de már egyre ritkábbak, aztán összeszűkült az út és egy erdei útra tértünk. Érdekes, hogy itt az utak mindig egyenesek, mintha az országot egy egyenes út szelné át. Az ember mindig előre megy, ám itt vettünk három kanyart is. Minden kanyar előtt dudáltunk, nem kellett sok idő, amire rájöttünk, hogy itt nincs kanyar jelző tábla, itt mindenre a duda a megoldás. Ha valaki előzni akar, akkor dudál, ha valaki kanyarodik, akkor is dudál, ha elindul az autó is a dudát nyomják, sőt, ha jönnek szembe is a duda szól. Lassan már nem is hallom a dudákat, immúnissá válik a fülünk erre is, de fontos tényező, hogy közel sincs annyi autó, mint otthon.



Az utunk során láttunk hegyeket és völgyet, gyönyörű volt. Kicsit olyan volt, mint otthon, persze a mi hegyeink mellett ezek elbújhatnak. Aztán végre megérkeztünk egy iskola udvarára. Senki nem volt ott, nem nehéz kitalálni, hogy vártunk ismét. Aztán megérkezett két gyermek, az egyik vedret, másik egy mosdótálat viselt a fején, nem telt el sok idő és jött néhány nő, gyerekkel, majd férfiak és csak gyűltek, gyűltek. A helyi szülésznő megtartotta a marketing előadását, majd a lányok nekiláttak vérnyomást mérni, én cetliket szakítottam, amire később Attila írta az eredményeket. Rengeteg ember összegyűlt, de ezek az emberek nem olyanok voltak, mint pénteken abban a kis faluban. Nem hagytak szabad teret egymásnak, nehezen kezelték a szituációt. Nagyon szorosan a lányok köré álltak és szinte már dulakodtak a következő helyért. Én nem éreztem jól magam. A gyerekek egyre közelebb és közelebb jöttek, ijesztő volt. Ám, amint én próbáltam közeledni, ők is megijedtek. Volt egy kislány és egy kisfiú, akik egyre közelebb merészkedtek hozzám, aztán amikor én akartam közeledni és adni két szem cukorkát, konkrétan a kislány elsírta magát és mindketten olyan gyorsan elszaladtak, amilyen gyorsan csak szaladni tudtak. Aztán volt egy nő, aki hatalmas szemekkel meredt Csiki Rékára, amikor ő a vérnyomását mérte, majd nagyon lassan felemelte a jobb kezét és hozzáért Réka csuklójához és végig húzta alkarján az ujjait. Amikor meggyőződött róla, hogy ugyanolyan bőrünk van, csak más a színe, rámosolygott.


Ismét szégyenkeztem, saját magam előtt. Igaza volt édesapámnak, amikor azt mondta, hogy az égen a felhők nem rózsaszínűek, ne legyek naiv és ne higgyek el mindent. Viszont ezek az emberek felett nem ítélkezhetek, ők csak kíváncsiak voltak, kíváncsibbak, mint én, amikor ide jöttem. Nekem meg azonnal valami olyasmi jutott eszembe, hogy úgy érzem magam, mint egy roma telepen, amikor segélyért kapkodnak. Holott a kettő közel sem olyan. Kíváncsian néztek ránk és szeretettel. Az esemény végén behívtak bennünket a helyi kocsmába, ahol 3 féle üdítő, 2 féle sör közül lehetett választani és aminek a bejáratánál egy szappan, egy tál és abban víz várt, ha esetleg valaki kezet szeretne mosni italozás előtt. 


Az emberek mosolyogtak és azonnal kaptam pár gyereket az ölembe, már is sokkal jobban éreztem magam.



Hazáig meg sem szólaltam, azon gondolkodtam, hogy az első benyomásokat, mindig szeretettel szerezzük itt meg, igyekezzünk ne ítélkezni csak elfogadni és, ami a legfontosabb, hogy feltétel nélkül adni és szeretni.

Mai napi bejegyzésem köszönettel szeretném befejezni és idézni az egyik legszebb születésnapi ajándékomból.

„Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,

Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet. „

2016. szeptember 16., péntek

Tolmácsot a tolmácsnak

Pár évvel ezelőtt egy amerikai barátnőmmel utaztunk Segesvárról Kolozsvárra. Értetlenül állt a helyzethez, amikor elkezdtem gondolkodni egy román társalgás közepette, valamelyik szón akadtam fel. Nem értette meg, miért van az, hogy 20 kilométerrel a szülővárosomtól valami más nyelven kell beszélnem. Valóban furcsa lehet ez a szituáció főleg egy olyan embernek, aki egy olyan országban él, mint Amerika. 


Ma délben Joseph arra kért bennünket, hogy készítsünk egy kis reklámot a klinikának. Plakátot készíteni nehéz, hiszen színeset nyomtatni csak a fővárosban lehet. Videót vágni? Egyrészt ezek az emberek nem követik a Youtube csatornákat, másrészt internet hiányában fel sem tudnánk tölteni. Nekünk nem is kellett ezen gondolkodni, a feladat az volt, hogy körbe járjuk a környező falvakat és az ők kíséretükben mutassuk meg magunkat. Elindultunk tehát, autóval mentünk körülbelül 3 percet az első faluig, kiszálltunk, várni kezdtünk - egyébként azt meg kell jegyeznem, hogy ebben az országban a várakozás a legelterjedtebb munkakör. Leültünk egy magtár tornáncára, jobban mondva leültettek, kicsit olyan volt, mint otthon, amikor vendégség alkalmával, ha kell, hanem enni meg inni kell. Leültünk és ismét vártunk. Gyűlni kezdett a nép, kicsik és nagyok, elsősorban anyukák érkeztek, szinte már mindenki ott volt, de még mindig nem kezdődhetett el a reklám, aztán megérkezett a főmuki, akiről kiderült, hogy a tolmács. 



Nem több, mint 5 kilóméterre tőlünk már teljesen más nyelven beszélnek. Ők voltak a nago törzs és nagoul beszéltek. Sok mindenben különböztek ezek az emberek, azoktól akikkel ebben a városban találkoztunk. Itt minden nőneműnek, legyen az akár kisbaba, már fülbevaló volt a fülében. Mindkét szemük alatt volt egy függőleges vágás. És már a kislányoknak is tetovált szemöldökük volt, így leírva biztosan megbotránkoztatónak tűnik, de számukra ez olyan lehet, mint nekünk konfirmáció alkalmával úrvacsorát venni. Gyönyörű gyerekek voltak és nagyon féltek tőlünk. Többen közülük ránk néztek és elgörbült a szájuk. Lerítt róluk, hogy egy nagyon kicsi falucskában születtek és nőttek fel. A fiúk chili paprikával játszottak, bicikli gumival és egy kis kecskével. A lányok a náluk kisebb testvérekre figyeltek, a nagyon kicsi gyerekek meg még anyjuk hátán voltak, csendben. Sírás NINCS. 

Találkoztam egy nagyon fiatal anyával, akinek olyan 7 hónapos kisbabája volt, amilyet én még sosem láttam és, aki készségesen ajánlotta fel, hogy vigyem el a fiát. Megjegyzem, nem ő az első nő, aki azt mondja, hogy vigyük Európába a gyerekét. Sima ügy itt egy fehér nőnek családot alapítani, szenvedni sem kell. Férjet más kerít, gyereket meg lehet kapni akárhol. És ezzel nem azt mondom, hogy ezek a nők nem szeretik a gyermekeiket, mert igen! Ezek a nők nem teszik a kicsit babakocsiba, kiságyba, járókába. Ezek a nők pár napos koruktól kezdődően 2 éves korukig a hátukon viszik a kicsiket, mindössze csak olyan jövőt szeretnének nekik, amit ők nem kaphattak meg és előreláthatólag a következő generációk sem kapják meg. 


A lányok megvizsgálták az ottani kismamákat, vérnyomást mértek és lázat próbáltak mérni. Nagyon sok ember malária gyanús, sajnos ellenszerre pénz nincs. 
Attila és én játszottunk az én kis izmos szerelmemmel, beszélgetni próbáltunk a helyiekkel, bár úgy érzem hamarabb megtanulok jelelni, mint a helyi nyelven beszélni. 

Benin 1960 óta független ország, előtte francia gyarmat volt, innen maradt fenn a francia nyelv, mint hivatalos nyelv. De ettől eltekintve az ország 70 százaléka más nyelvet beszél, köztük fon, yoruba, adja, bariba és egyebek. Ezért van az, hogy néhány fontos eseményen, egy ember beszél, másik ember tolmácsol, egy tolmácsnak, hogy az is tolmácsolhasson valakinek, aki majd körbeírja a köznépnek. 

Csodálatos egy ország, színes, titokzatos, néha félelmetes, de mégis barátságos és ma ebben a sokoldalú országban a mi lányaink ismét segítettek világra jönni egy 3500 grammos kisfiúnak.

 

2016. szeptember 15., csütörtök

Banán vs Ananász 

Mivel napok óta esik, így nem nagyon jártunk ki a házból, a lányokkal voltam klinikán a minap, de azontúl nem igen hagytuk el a ház környékét. Ma délután viszont megvolt a francia óránk a héten harmadszorra, ami érdekes és hasznos is, bár számomra olyan ez az afrikai francia, mintha a japánul beszélő barátnőmet hallgatnám. Másrészt meg a franciaórának van egy kínzó része is, mivel tanárunk Jermass szokásához híven ma is egy vastagon kent csokis nápolyiszelettel érkezett, aminek olyan erős illata van, mint otthon a sült halnak – és csak azért olyan intenzív számunkra ez az illat, mert mára már két hete nem találkoztunk sem csokival, sem nápolyiszelettel. A tanárúr elmondta, hogy hol lehet megvenni ezeket a csodás dolgokat, nincs is messze tőlünk – ezért úgy döntöttünk, hogy még ma felkeressük ezt a boltot. Lemenőben volt már a nap, eső elállt, ég kitisztult. Gyönyörű látvány volt és jól is esett a séta. Amikor kiléptem az utcára, mintha egy filmben lettem volna. Az ég narancssárga és lila színekkel játszott, a pálmafák és azok a rejtélyesnek tűnő messzi dzsungelek sötétben várták a feljövő holdat és csillagokat. Én személy szerint, nagyon kötődöm a csillagokhoz, csodálom őket, ragyognak és mindig ott vannak. Amikor messze vagyok, azzal nyugtatom magam, hogy, ha a szüleim kiállnak a teraszra, vagy ha a barátaim a kisgöncölt keresik, akkor ugyanazt látják mint én. Bár ma este úgy tűnt, hogy innen nézve, a csillagok messzibbnek látszanak, mint otthonról nézve. Lehet, ha van valami tudományos alapja is ennek, nem tudom. Pár perccel később arra lettem figyelmes, hogy hatalmas zaj jön az útszéli bokrokból, a tücskök, a kígyók és más állatok hangosabban szólnak, mint máskor és akkor észrevettem, hogy telehold van. Legjobb barátnőm azt mondta, hogy akkor hiányzom majd a legjobban, amikor telehold van. Szerencsére ezen nem tudtam sokat gondolkodni, mert ez a város mindig él. Ebben a városban korom sötétben is zaj van, gyerek zsivaj van, olyan mint Kolozsvár. Az utolsó 200 métert úgy tettük meg, hogy egy nagy csapat gyermek követett és beszélt hozzánk. Olyanok voltunk ma este négyen a sötétségben, mint a kiscsillagok, mi nagyon nehezen vettük észre a szembe jövő sötét bőrűeket, de ők mind láttak bennünket. 



A boltot megtaláltuk, éppen zártak, ám az ott lakó és áruló néni nagyon készséges volt. Kijött a ház elé és onnan tessékelt be bennünket a „magán szférájába” – ezt azért mondom, mert észrevettük, hogy a sok finomság mögött bizony ott az ágya is. Ennek a fekete asszonynak hatalmas szíve volt, nagyon örült nekünk, és mi is neki. Olyan hely ez, amit eső esetén is megtalálunk és paradicsompasztán kívül még mexikói zöldség konzervet is találtunk, nem beszélve az édességről. A lányok felszerelkeztek édességből, én úgy döntöttem ebből a buliból kimaradok és haza érve megeszem az ananászom. Már szinte a ház előtt voltunk, amikor erős megbánás gyötört, vennem kellett volna legalább egy csokis kekszet … de akkor ott termet afrikai apánk Joseph egy hatalmas ág banánnal. És ez nem ám olyan banán, mint amelyet otthon lehet kapni, ezek a banánok édesek, és mag van bennük, óriásiak és nagyon – nagyon finomak. Isten ma is velem volt, bár az ananászt is imádom és tökéletesen megfelelt volna estére az is, viszont az ananásszal, mint ma kiderül vigyázni kell. Itt nagyon menő eledelnek számít, olcsón hozzá lehet jutni, hatalmasak és édesek, na és persze csípősek. Pár napja arra lettünk figyelmesek, hogy fáj a szánk és, hogy csíp az ananász. Hála Attila felvilágosultságának, utána nézett ennek a rejtélyes csípésnek, és mint kiderült az ananász, ha nincs teljesen megérve, akkor a benne lévő már nem tudom milyen sav a nyálkahártya felületét sérti és minél többet eszünk belőle, annál jobban fog fájni. A javaslat, ha esetleg valaki hasonló problémával küzdene, hogy fordítsa fejjel lefelé az ananászt, a gyorsabb érés érdekében, vagy főzze azt meg.


Jelen pillanatban ismét nincs internet, éppen ezért nem tudok szép csillagos éjszakát kívánni – csak gondolatban!
Bonne Nuit!



2016. szeptember 14., szerda

Esik az eső, nincs internet 

Két nappal ezelőtt Székelykeresztúron nem volt víz, valami javítások miatt elvették, ilyenkor pár nappal azelőtt értesítik a városlakókat, hogy ezen a napon, a következő időpontokon belül szünetel a vízszolgáltatás. Ezekre az időpontokra még rá kell számolni plusz – mínusz 2 órát és máris valós időtartamot kapunk. Szóval hétfőn otthon nem volt víz a megígért időben. Ennek okaként több Facebook posztot is olvastam, amelyben az emberek dühösek voltak, szidták a rendszert. Szidtam én is eleget, csapkodtam, dühöngtem a nyár elején, amikor hasonló gondokkal küzdött a város.

Székelykeresztúr 

Piciny témaváltás a következőkben: Benin, az ország, ahol jelen pillanatban élünk az egyenlítőtől nem messze terül el, tehát a trópusi éghajlatra jellemző az időjárás. Jelen pillanatban ősz van, ám ez nem azt jelenti, hogy kiülünk a dombtetőre és onnan nézünk szerte szét a kellemes 15 fokos időben. Ez Beninben annyit jelent, hogy annak ellenére, hogy sokat esik, nagyon meleg van és magas a páratartalom. Néha picit lehűl az idő, ez azt jelenti, hogy már nem állva izzadunk, hanem mondjuk tettünk két lépést az utcán vagy megvert az eső. Tehát még mindig nagyon meleg van. Viszont folyamatosan beborul, pár napja meg esik. Tegnap délután megállás nélkül zuhogott az eső, ami nem csak azért rossz nekünk, mert lassan vagy éppen sehogyan sem száradnak a kézzel centrifugált ruháink, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan időre nincsen áramunk, internetünk vagy vizünk.

Borult ég a kertünkben 

Sajnos nekünk senki nem szól arról, hogy este 8 órakor elveszik az áramot és éppen zuhanyzás közben ér a sötétség, szerencsére Csiki Réka éppen a szobában tartózkodott, így nem kellett sokáig visítoznom. Vagy ne is beszéljünk az egyetlen gyertyánkról, aminek szúnyogirtó hatása van, tehát képzelhetik milyen szag lehet a nappaliban. De a legjobb az, amikor hirtelen elveszik a villanyt és mindenikünk telefonja, gépje éppen lemerülőben van. Tiszta horrorsztorinak tűnt a legelején, de már nem az. 

Mesi ilyenkor egy kempingben érzi magát, én nagyon szeretek sátrazni, tehát osztom az ő véleményét, nem beszélve arról, hogy az ágyunk olyan, mint a gyerekkorunkban elkészített sátrak. Csiki Rékának ez megszokott, náluk Csíkszentmártonban hasonló a helyzet, sőt náluk még másnap sincs áram, Attila annyit mondott, hogy kommunizmusban nőtt fel és ez természetes neki is. Valószínűleg, hogy nekünk az Y generációnak ijesztő első megélésre a szituáció. De megszokjuk.

Mesi szobája 

Az itteni embereknek ez már teljesen természetes, a klinikán nincs áram bevezetve. Egy generátor működik, ha éppen az ECO gépre van szükség, vagy, ha éjszaka szülés van.

Azt hiszem én is fogok rajzolni egy polcot magamnak és arra fogom vezetni az igazán fontos és pótolható dolgokat, aztán, ha valamiben hiányt szenvedek vagy elveszítek, akkor a polcom szerint fogom kezelni a megélt nehézséget. 







2016. szeptember 13., kedd

Tehetetlenség

A mai reggelünk annak ellenére, hogy tejet és zabpelyhet is ehettünk és ihattunk, nem indult olyan jól. Éjfél után nem sokkal telefonhívást kaptunk a klinikáról, hogy baba születik és mehetnek a lányok segíteni. Ilyenkor, amikor egyedül maradok a szobában, mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy muszáj éjszaka szülessen minden baba? Igen, az esetek 70 százalékában a kisbabák éjszaka vagy hajnalban születnek. Beninben végképp fontos, hogy a nők ne nappal hozzák világra gyermekeiket, hiszen többségük titokban akarja tartani. A vudu vallás egyik fontos alapja a két véglet, a jó és a rossz, az emberek vagy jót vagy rosszat kívánnak a másiknak, éppen ezért van az, hogy a nők elvonulnak szülni, megvédik magukat és csemetéjüket az esetleges rossz akaróktól. Tehát tegyük fel, van egy kismama szomszédunk, akit minden este látunk lefeküdni, ám egyik reggel egy kisbabával tér haza. Na körülbelül így kell elképzelni.

Csíki Réka éjjel kettőkor hagyta el a házat, szegény félálmában még egy rágcsálóval is szembe ment, és hajnali 5-kor jött haza. Érdekes, hogy lefekvéskor mindketten, azzal feküdtünk le, hogy az éjszaka szerintünk lesz baba. Nekem még az is megfordult a fejemben, hogy iker baba. Igazából egésznap az ikrek gondolata foglalkoztatott, hiszen tegnap volt édes kedves iker unokatestvéreim születésnapja.

Valóban lett baba, nem is egy. Két kis csoda született az éjszaka 2 óra 30 perc és 3 óra között, egyik 1200 grammal, a másik 900 grammal. Egy kisfiú és egy kislány. A gyerekek nagyjából 6 hónapra születtek és nem éltek többet 30 percnél. Sajnos a körülmények szegényesek voltak, így lehetőségük sem volt túl élni azt a kritikus első 24 órát.



Sajnos Afrikában minden negyedik gyermek meghal már születéskor, többnyire azért, mert az ország nem képes biztosítani, azt az optimális fejlettségi szintet, amely lehetővé tenné a gyermekek életben maradását. Ezek a gyerekek nyitott ablakoknál, beton földön, faágyon születnek, szöcskék, tücskök és gyíkok közt. Itt nincs vetett ágy, orrszívó szonda, köldök csipesz, nincs oxigénpalack, sem maszk. Nincsenek megfelelő gyógyszerek, nem találtunk tüdőérlelőt, ami nagyon fontos főleg koraszülött gyerekeknek, gyakorlatilag a tüdő az anyaméhben 7 hónapos korig nem elég érett, tehát ezeknek a gyerekeknek esélyük sem volt a túlélésre itt a gyógyszer nélkül. Amikor inkubátorról kérdeztem, azt mondta Réka, hogy mindkettőt a kezében tartotta, melegben, bepólyálva. Sajnos ennél többet ő sem tudott tenni. Az édesanya is fiatal volt, 20 évesen már másodszorra volt terhes és első gyermekét is elveszítette. Maláriás is volt valószínű, amit automatikusan tovább adhatott a piciknek.

Nagyon sokszor ezek a járványok, betegséggel akadályozzák meg, a gyerekek túlélését. Sok a mocsárlázas, sárgalázas, csonttörőlázas, tífuszos, hepatitiszes illetve előfordulnak a HIV pozitív betegek is. Az ország infrastruktúrája is rásegít a betegségek tovább fejlesztésére. Ha egy gyermeket megcsíp egy maláriával fertőzött szúnyog, csak a fővárosban kaphat gyógyszert, és ha ez a gyermek egy messzi faluban él, akkor nem biztos, hogy eléri a fővárosban található gyógyszertárat.

Mindenesetre szomorú tények ezek, főleg, ha arra gondolok, hogy otthon a legnagyobb problémát az egészségügyben a várakozásban leltem és bosszankodtam is rajta, ezeknek az embereknek meg nincs amire várni.

Ma délben, amikor egy 4 éves kisfiú elaludt az ölemben, arra gondoltam, hogy egy évvel ezelőtt Budapesten az én ikreimet altattam, egy sötétíttetett hűvös szobában, kellemes légkörben. Nagyon megszégyelltem magam és azt kívánom minden afrikai kis gyermeknek, hogy legalább fele olyan jó életük legyen nekik, mint nekünk volt és van most vagy akár 50 évvel ezelőtt.  





2016. szeptember 12., hétfő

Félelem félelmet szül?

11 nap telt el beköltözésünk óta. Nem mondom, hogy röpült az idő, viszont nem is volt olyan lassú, mint amire számítottam. Ez az idő nagyjából elég volt arra, hogy körvonalazódjanak a dolgok, amire figyelni és vigyázni kell. Természetesen már otthon is próbáltunk tájékozódni az itteni helyzetről. Állatok, betegségek, járványok, szokások.



Amikor eldöntöttem, hogy ide jövök, természetesen tele voltam pozitív gondolatokkal, vártam és vágytam már rá, ám ahogy telt múlt az idő, szóba jöttek az oltások, megijedtem. Pici koromban elég gyenge gyermek voltam, annyit injekcióztak, hogy egy adott ponton édesapám elrejtette a tűket, ő sosem bírta, ha szenvedek. Nagyon rossz emlékeim vannak az injekciókkal kapcsolatban, viszont szembe kellett néznem 11 oltással különböző betegségek és járványok ellen. Amikor ezeken túl estünk be köszöntött otthon a nyár és a nagy meleg. Következő félelmem a meleg volt, szeretem a meleget télen, bent a házban. Aztán kedves barátaim Csaba és Agusto segítségével részt vettem egy inipi szertartáson, aminek nem csak tisztító hatása volt, hanem segített leküzdeni a melegtől való félelmem. Attól a naptól kezdődően a meleg felejtős volt. Bár azt el kell mondanom, hogy, amikor leszálltunk a repülőről Cotonuban, hirtelen olyan érzésem volt, mintha egy tál házi majonéz csapódott volna ki, mintha csak egy szauna szobába léptünk volna be egy jeges veremből, a víz folyt rólunk. Rettenetesen meleg volt és minden fekete. Nyugi ebből nem az következik, hogy félek a feketétől vagy a fekete emberektől. Viszont nagyon félek a fekete pókoktól, na már most abból is van elég itt. Van mindenféle, minden színben. Egy fajta pók nem létezik itt, a kicsi pók. Itt minden pók nagy és ijesztő. Rettegek a pókoktól, pár nap után rögtön meg kellett bizonyosodnom róla, hogy itt nincsenek gyilkos rovarok, nem kell félnem. Két állattól kell félni, az egyik a kígyó a másik meg a skorpió. Ha egy kígyó megmar, van 3 órám, amíg a méreg hatni kezd, és 3 óra alatt akárhol vagyok az országban el juthatok egy olyan helyre, ahol ellenszerrel szolgálnak. Skorpió meg nincs az ország ezen részén. Hála az égnek, bár még mindig nem félek ezektől az állatoktól annyira, mint a pókoktól. Továbbá félelmet váltottak ki belőlünk a csótányok és a rágcsálók is. Tegnap este például Attila kíséretében voltam csak hajlandó a nappaliból a szobába menni, ami már nevetséges. Igyekszem, nagyon igyekszem tudatosítani magamban, hogy ezek is Isten gyönyörű szép teremtményei, csak úgy, mint a kiskutyák vagy a mackók, és hogy ők sokkal jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.

Én valahogy úgy vagyok az ilyen kisállatokkal, hogy nem baj, ha itt vannak, csak ne lássam őket. Az sem baj, ha megcsípnek, szerencsére van amit leenni rólam, csak tényleg ne lássam őket. A csípésről jut eszembe, hogy a lábam és a karom gyakorlatilag úgy néz ki, mint ahogy kinézett 6 éves koromban a bárány himlő miatt. Csípések, csípések mindenhol és nagyon viszketnek. Úgyhogy, ha valakinek van valami javaslata viszketés ellen, akkor azt várom nagy szeretettel. Nagyon régen táborokban egy barátom arra tanított, hogy minden csípésre tegyek egy kis keresztet a körmömmel, és akkor nem fog viszketni. Nahát üzenem, hogy ez itt nem hatásos. Mindig is szerettek engem csipegetni a bogarak és apukám sosem hagyta h vakarjam, mindig mukit kaptam, ami annyit jelentett, hogy álomba simogatta a csípéseimet. Itt mindenki mukizhatja a saját csípéseit, azt hiszem 6 hónapig lenne programunk.



Fontos tudni, hogy Benin az egyetlen ország a világon, ahol a vudut hivatalos vallásként gyakorolják. A vudu hallatán általában mindenkinek a vudu baba jut az eszébe és nagyon ijesztő dolgok. Ám nem olyan félelmetes, mint ahogyan elképzeltük. A későbbiekben, amint többet és biztosat tudok róla leírom. Viszont, volt egy nagyon félelmetes pillanatban részem még a múlt héten, ami a valláshoz kötődik. Éppen utaztunk a főváros fele, Joseph vezetett, Attila ült mellette, mi a hátsó ülésen ültünk a lányokkal. Egyszer csak jön egy autó utánunk, mellénk húz, dudál és mond valamit, számunkra ismeretlen nyelven. Aztán Joseph arra utasított, hogy hajtsuk le a fejünket. Lehajtottuk a fejünket, Attila közben elmondta, amit lát, illetve, amit nem lát. Nem látott az utcákon nőket. Aznap, azon a környéken nem mutatkozhattak a nők, ezért kellett nekünk is elrejtenünk magunkat. Én bevallom először sokkot kaptam, zokogtam a hátsó ülésen. Nagyon érzékeny pont számomra a női nem diszkriminálása, voltam már arab országban, kérték már, hogy vegyem le a szakadt farmerom, vagy vegyek csukott cipőt, viszont, ilyet sosem, hogy rejtőzzek el egy autó hátsó ülésén. Nem tartottam fairnek, féltem is és dühös is voltam egyszerre. 20 perccel később mászhattunk elő, látván Joseph higgadtságát, nyugodtam meg. A félelem képzeletet szül, minden végig futott a fejemen, arra gondoltam, ha meglátnak, akkor lefejeznek vagy ki tudja. Aztán később volt alkalmam beszélgetni erről helyiekkel. Elmondták, hogy nem kell félni, soha nem fejeztek le senkit, ezek a szokások a hitüket erősítik és elősegítik őket egy jobb élet reményében. Én még mindig nem látom az összefüggést, de megértem és szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyenben is volt részem.



Valószínűleg, 6 hónap múlva még a pókokért is köszönetet mondok, mert azok is erősítenek és formálnak.
Úgy érzem, hogy minden nap, minden esemény, félelem, szomorúság vagy öröm alakít bennünket, minden nap közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsünk egy olyan világot, ami 1000 titkot rejt. Mindenesetre igyekszek majd minden titokról írni.

2016. szeptember 10., szombat

Buli a temetésen, avagy meghívtak egy ünnepségre 

Kezdeném a legelején a történetet, mert minden mozzanat fontos. Hétfőn a klinika megnyitóján a helyi szülésznő férjhez próbált adni egy fontosnak tűnő személyhez, kedvesen vigyorogtam, ahogy szoktam, aztán jött ennek az úrnak az egyik embere és meghívott egy szombati mulattságra, annak is vigyorogtam és mondtam, hogy persze ott leszünk. Két nappal később, kiderült, hogy ez a mulattság igazából egy temetés lesz. Kétou város rendőrkapitányának, azaz a férj jelöltnek az apját fogjuk temetni. Picit össze voltunk zavarodva, azonnal kérdezősködtünk, hogy hogyan öltözzünk, mit vigyünk, miről is van szó. Aztán elmondták, hogy itt Beninben, a halált ünneplik. Nagyon sok kultúrában, a halált, mint jót fogják fel, halál után az ember egy másik életbe, testbe vagy épp helyre kerül át. De itt nem feltétlen erről van szó. Afrikában a temetés koncepciója a félelmükre alapszik, miszerint ha nem temetik el a halottat, nem adják meg a megérdemelt módot, akkor annak szelleme visszatér. Vannak különböző módszereik a félelmeik legyőzésére egyébként, például a halottat nem az ajtón viszik ki, hanem lyukat vágnak a falba, hogy az ne tudja merre kell vissza jönni vagy, ahogy a mai temetésen is láttuk, az ajándékok. Nagyon sok ajándékot kapott a már meghalt öregúr, amiket nem tudom hová vittek. De térjünk vissza az elejére.


Reggel 8 óra van, megérkezik Joseph az autójával, elmondja, hogy a klinikán jön értünk egy kisbusz, amivel majd együtt megyünk a Dangbo nevű városba. Eltelt 1,5 óra megérkezett egy 6 személyes személygépkocsi. Számoljuk, hányan vagyunk, mi négyen, ők ketten, pont jó. Aztán látjuk, hogy az autóban már ülnek hárman. Az összesen 9, pár perc tanakodás, pár perc helyezkedés és mind a kilencen bent ültünk az autóban. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, hogy elől a volán mögött ült a sofőr, az anyósülésen egy idős ember és a féken és a váltón Joseph üldögélt, középen két ülésen Attila, egy férfi és Solange ( a helyi szülésznő), hátul szintén két ülés és mi lányok hárman. Elindultunk, minden fekvőrendőrnél az autó alja érte a földet, szívem hasadt meg a kocsi miatt, elérkezünk a város határához, minden gond nélkül átengednek. Folytatjuk az utat, megérkezünk a következő város határához, ott már kötekedik a két civil ruhás rendész. De mégis csak egy főkapitány apjának a temetésére megyünk, egy telefonhívás, elégedett vigyor a sofőr arcán, megalázottság az őr képén, de megyünk tovább.


Csaknem 2 órás út után megérkeztünk a helyszínre, kicsit olyan volt, mintha valami városnapokra érkeztünk volna. Rengeteg rendőr és katona irányította a forgalmat, tömeg az utcán, tömeg mindenhol. Már csak egy pár sörsátor hiányzott volna és teljesen Tusványoson éreztem volna magam. Parkolás után a templom felé vezetett az út, aminek a kapujában mindenkinek a mellére Benin színeiből kirakott kis szalagcsokrot tettek, természetesen nem ingyen. Templom körül hatalmas nyitott sátrak, tele emberrel, bementünk a templomba, ahol már várt a kórus, énekeltek, táncoltak a koporsó körül, tógába - igen, abban az öltözékben, amiben mi egyetemről ballagunk. Elképesztő volt, egy adott ponton nem tudtam eldönteni, hogy most hol vagyok valójában. Egy esküvőn, egy karácsonyi szereplésen vagy éppen egy temetésen?! Ismerős dallamok hangzottak fel, gyermekkoromban tanult dalokat énekeltek franciául, azonnal eszembe jutott Szombatfalvi tiszteletes, az unitárius templom, a gyerekek és a családom.
Több kamera volt, fényképezőgépek villantak, amiknek tulajdonosai, amint észrevettek minket, fehéreket, ott termettek és fotóztak bennünket. A prédikálás, imádkozás és tánc után mindenki elindult kifele. Üdvözölték a halottat, annak családját.


Biztos vagyok benne, hogy a templomi szertatás után a menet a temetőbe vezetett, oda sajnos minket nem vittek ki, vagy akár nem is vihettek. Minket egy nyárikert szerű helységbe vezettek, szintén nyitott sátrak, több száz férőhely, mind megterítve, pompába öltöztetve. Az egész közepén zenekar és külön egy szónok. Leültünk az asztalhoz, a vizes palackokon a már eltávozott ember képe szerepelt. Ugyanakkor egy katalógus szerű füzet volt minden asztalon tele infóval 86 éves nagyon gazdag emberről, aki már 2 hónapja halott, és akit lefagyasztottak a buli megszervezésének ideje alatt. Milyen jó, hogy számára jut jég, mi meg lobogunk a melegbe. Számos szervezői pólóban rohangáló személyzet volt, mondanom sem kell, hogy az ő pólójukra a halott képe szintén rá volt nyomtatva, nagyon sokan kitűzőként viselték a képét. Hatalmas plakátok lógtak minden fele. Bizarr volt, de még is boldog.




A család összes tagja fehér ruhában volt és fényes, lila fejfedőt viselt. Gyönyörűek voltak, folyamatosan látogatták a vendégeket. A rendőrkapitány nagyon sokszor hozzánk szólt, természetesen egy üveg borral. De folyamatosan pincérek járkáltak sörös ládákkal, tele sörrel és más féle üdítőkkel. Volt egy asztal, ahol tömérdek mennyiségű alkohol volt, életemben nem láttam akkora üveg Jack Daniel's whiskyeit, biztos volt 5 liter. Az ebéd is tökéletes volt, többféle ételből válogathattunk, igazi ünnep volt a több száz vendégnek.

 

Nekünk is ünnep volt, hasznos volt a mai nap számunkra is. Kétou utcáit járva, az emberek mindig megnéztek, üdvözöltek, de sosem éreztem azt, hogy mi fehér emberek akár vonzóak lennénk számukra. Amikor otthon gondolatban összehozott valaki engem egy ittenivel, azonnal rávágtam, hogy ezeknek az embereknek mi nem vagyunk esztétikusak, csak úgy, ahogy nekünk sem a fekete emberek. Ez így volt számomra egyértelmű, de ma arra jöttem rá, hogy a szegény emberek inkább tartanak tőlünk, felnéznek ránk, valami mással asszociálnak bennünket, valami olyan dologgal, ami tőlük távol áll. Ám ezek a gazdag emberek már másként álltak hozzánk, még mindig megnéztek persze, viszont ők már elég bátrak voltak ahhoz, hogy önszántukból leüljenek mellénk, megöleljenek, vagy éppen bókoljanak.
A partiról viszonylag korán eljöttünk, pár közös fénykép a főkapitánnyal, két koccintás egy másik rokonnal és ültünk be a meseautónkba és száguldottunk pálmafa erdők mellett, dzsungelek között. 

Mindenesetre köszönjük a halottnak a bulit, a fiának a fogadtatást, a felhőknek az esőt, ami lehűtőtte a meleg levegőt, a sofőrnek a türelmet és az autónak a teherbírást.


Édesapám, ha olvasod, akkor az nyugtasson, hogy leghátul ültem és be voltam kötve. 

2016. szeptember 9., péntek

Shopping a Zarában vagy Zarával?


Na igen, ma délután bevásárolni mentünk. Természetesen nem egyedül. Itt az ideje megismerni Josephet, aki a helyi klinika vezetője és azzal egyetemben ő az itteni „apukánk”, ő egy franciául beszélő orvos, aki egy nagyon picit beszél angolul is. Ő visz bennünket mindenhová, ahogy ma a piacra is. Szóval megérkeztünk a piacra, ajtó nyílik, fehér lábaim a földön, kicsit úgy éreztem magam, mint Kathrine hercegnő, amikor kiszáll a limuzinból. Gyerekek szaladnak, néznek bennünket és intenek nekünk. Némelyikük megérint, ma még puszikat is küldtek. Aztán elindultunk a piac belseje felé. 



4 féle „bolt” típus létezik. Az első és a legelterjedtebb az asztal, mellé egy piramis alakú állvány, rajta a következők: strand papucs, paradicsom, hagyma, valami zöld levelek és csípős paprika. Ilyen boltot mindenhol találni, ezért is mondom, hogy nem hiányzik az otthoni paradicsom, bár közel sincs olyan íze, mint az otthon kertben termett paradicsomnak. Ezeknek a zöldségeknek a víz hiánya miatt nagyon erős keserű ízük van.



Következő típusú üzlet, az épület vagy szoba, ami be van rendezve bent is kint is, megtalálható benne a régi típusú Colgate, legalább 10 féle konzerves paradicsom, borsó, tonhal, talán húskonzerv, mosópor, szappanok, szintén papucs. Ezek az üzletek már ritkábbak, de nem nehéz ilyenbe botlani. 

Aztán ott vannak azok a mobil boltok, amik engem az olasz tengerpartra emlékeztetnek, ahol a fekete emberek tolták ezt a nem is tudom, minek nevezzem dolgot, és tele volt hamisított tárgyakkal. Itt nem hamisított tárgyak vannak, hanem hosszabbítókábelek, töltők, napelemek, elemek, akkumulátorok – ezek mostanra nagyon fontossá váltak itt, hiszen minden házban, vagy akár szálloda lakosztályában csak egy konnektor található és gondolom a technológia fejlődésével ezeknek az embereknek is szükségük van telefonokat tölteni.

 Az utolsó típusú vásárlásra alkalmas hely, a számomra legszívszorítóbb történet. A gyerekek feje vagy háta. Körülbelül 6-7 éves vékony gyermekekről beszélünk, akik a fejükön egy hatalmas lapos tányért vagy vödröt viselnek tele eladó árucikkel. Én ma egy gyermektől vettem egy kötés teafűvet, 25 cefafrankért (amit, mi csak pénznek nevezünk), ez az összeg nem egészen 40 bani (0,015 euró cent), de előfordul, hogy folyadékot árulnak, kenyeret, vagy számunkra még nem ismert terméket. Mindenesetre közel 40 fokos hőérzetben, biztos vagyok benne, hogy nem kellemes sétálni az utcákon, hogy a rájuk sózott holmit eladhassák. Arra még sajnos nem jöttem rá, hogy hová megy a pénz, hogy hasonlít-e a helyzet az otthoni roma problémához, amikor is a gyerekek koldulnak otthonra. 



Egy ilyen vásárlás alatt nagyon sok minden eszembe jut és folyamatosan hasonlítom az itteni viszonyokat az otthoniakhoz. Nyilvánvaló Zara nem volt, mint bolt, viszont ez egy gyönyörű afrikai név és biztos vagyok benne, hogy sétált köztünk egy Zara nevű kislány. 
Elképzeltem magam sétálni a székelykeresztúri piacon, kitől és mit vennék. Biztosan nem tudnék a fiatfalviaktól ananászt venni vagy éppen Györgyiéktől narancsot. Nem mondom, szívesen cserélnék most ananászt egy üveg friss zakuszkára, de a lányok és én örvendünk, hogy itt vagyunk és reménykedünk, hogy amire hazaérünk még marad az elrakott élelemből. 


Majdnem elfelejtettem ma hajnalban, pontban 5 óra 50 perckor született egy kislányunk, 3700 gramm újabb csoda!