2016. december 24., szombat

Ma reggel úgy ébredtem, hogy meglátogatott egy barátom, és nagyon örültem neki, mert most, hogy itt van, nagyon jól fogok aludni. Már csak azért is álmodhattam ezt, mert a gyógyszer, a meleg vagy valami miatt nem tudunk jól aludni és Karácsony alkalmával egy kiadós alvásról álmodok. Mindenesetre kellett pár perc, amíg magamhoz tértem és elmagyaráztam magamnak, hogy még mindig 8000 kilométerre vagyok az otthontól.

A héten voltam óvodában, ahol a gyerekekkel girlandokból készítettünk karácsonyfát. Ők annyira kicsik, hogy még nem igazán értették meg a karácsonyfa miértjét. Csak ragasztottak és tettek vettek. Kedden a kicsi osztályomba készítettünk díszeket az anyagból kivágott karácsonyfára. Ők már láttak fát, képeken, s aki nem látott, annak megmutattam. A díszítés nagyon izgalmas volt, a gyerekeknek már előre kivágott formákat adtunk, amiket ki kellett színezni. Nagyon élvezték, de a legjobb talán a díszek feltétele volt, a fa magasan volt, ezért emelni kellett azt a hosszú sort, amit ők alkottak. Volt, aki többször sorba állt, kihasználva azt, hogy egyformák és nem veszem észre. 

A középiskolás osztályommal már egy komplexebb dolgot szerettem volna, kicsit féltem, hogy unni fogják, de a legnagyobb meglepetésemre, alig bírták abba hagyni. Még hozatnom kellett papírt. A végzős osztályomba ma megyek díszíteni, nekik ma este ünnepség lesz, és arra kértek, hogy halasszuk mára a díszítést, így a csütörtök este beszélgetésbe fordult, végig kísérhettem a készülődésüket a karácsonyi műsorra – ez az idén sem maradhatott ki.
A legnagyobb dolog mégis az iskolám negyedik osztálya volt, akik minden óra végén arra törekednek, hogy az Attila és az én vizes palackomat elkérjék. Így úgy döntöttünk, hogy Karácsony alkalmával nem csak fát díszítünk, hanem ajándékként egy-egy 1,5 literes palackot is adunk. Én viccnek szántam, de elég komoly dolog lett belőle. A gyerekek a fát gyönyörűen díszítették, a fiúk folyamatosan segíteni akartak Attilának, a lányok szebbnél szebb mintákat festettek a díszekre. Aztán a végén egy palackot a kezembe vettem, és persze rögtön kezek a magasba, lássuk kinek adjam. Oda adtam egy 14 éves fiúnak, nagy taps következett. Nem is számítottak arra, hogy mindenki kap egyet. Na már most, az üvegek kiosztása olyan volt, mintha 100 eurósokat osztogattam volna. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Nem tudom eldönteni, hogy annak örültek-e, hogy kaptak egy üres üveget vagy annak, hogy egyáltalán kapnak valamit. Mindenesetre örömet okoztunk.

A héten nagyon sok csomag érkezett a keresztúri egyesület székhelyére. Egészen Svédországból, Budapestről, Erdély több pontjáról jöttek a szép ajándékok a gyerekeimnek. Egy kolozsvári és egy keresztúri osztályközösség gyűjtött játékokat, pelenkát, ruhát. Ha a kicsi csoki gyerekeim ezt tudnák, szerintem fel sem tudnák most dolgozni, és nem is tudnának mit kezdeni a gondolattal. Meglátjuk, 2 hét és itt lesz minden. Nagyon izgatott vagyok, mert olyan dolgokat kapnak majd, amiket még soha életükben nem láttak. A hét közben sokan elküldték a képeket az ajándékokról, minden ajándék láttán a hangulat Karácsonyra nőni látszott, kimondhatatlanul boldoggá tett a sok kedves, jó lelkű ember. Így ismét azt tudom mondani, hogy nem csak négyen vagyunk itt, hanem nagyon sokan.

Tegnap délután Silvesterék házában díszítettünk a lányokkal, még ő sem látott fát, de élvezte rakosgatni a díszeket. Amikor este eljöttük, Adeline, Silvester anyukája, azt mondta, hogy mi nagyon nagyon kedves yovok (fehér emberek) vagyunk. Ez volt az első ajándékunk, később Csabika küldött egy kedvességet, amire Rékával azt mondtuk, hogy háááááát nagyon szép, de még mindig olyan, mintha júniusban valaki megbolondult volna és Mennyből az angyalt énekelne. Én ezzel úgy voltam, hogy nagyon jó ez így, jobb így átvészelni. Kaptam egy videót a városomról, ahogy egy csíki barátnőnk átszeli Keresztúrt … milyen szép az a város, láttam az embereket mozogni az utcán, láttam a Bonfinibe  a mozgásokat az ablakon keresztül, péntek este volt és ünnep, majd kinéztem én az ablakomon, gyönyörű szépen ragyogtak a csillagok, a banánfa levelét fújta a szél – az ünnep a szívünkben van.

Aztán ma reggel ugyebár az álmom egy csalódást okozott, aztán 10 percen belül már arról álmodoztam, hogy bárcsak egy nagy piros fazék várna oda kint tele töltött káposztával. Így inkább felhívtam a szüleimet, én őket még nem láttam, amióta itt vagyok. Anyuék laptopján nincsen kamera, de most, hogy a nővérem haza ment, 115 nap után végre láttam édesanyát, aput és a testvérem is, meg az egész készülődést, a nagy főzést, a virslit, a húslevest. Soha nem voltam ennyire távol tőlük és ilyen hosszú időre. És sosem voltam távol karácsonykor. És igen, megjött a karácsonyi hangulat is, és bevallom ma már annyit pityeregtem, hogy mindjárt be is veszem a 600ast Ibuprofent. 

Persze nem vagyok nagyon szomorú, közben örvendezek is, próbáltam reggel több barátomat is elérni, s már az is nagyon jó volt. Nagyon kedves üzeneteket olvasok, szép gondolatok, sőt volt, aki azt mondta, hogy ma nekem is tesz egy gömböt a fájára. Ha ma otthon lennék, bár nem szeretek fát díszíteni, mégis minden egyes dísznél megállnék egy pillanatra és megköszönném. Nagyon jól érzem magam Afrikában, szeretem minden percét, de ezt a mai napot nehéz pótolni.
Kicsi Réka, Mesi, Attila, a csoki babáim és én mindenkinek nagyon – nagyon boldog karácsonyt kívánunk! Ha fele akkora öröm lesz a háznál, mint amennyit a palack okozott a gyerekeimnek, az már nagy siker! Kívánunk gyönyörű szép fát, sok ajándékot, fehér tájat, sok töltött káposztát, zakuszkát reggelire, nagyon sok örömet, boldogságot, meghitt pillanatot, szeretetet és nyugodt perceket.

És hamarosan  jelentkezünk az itteni karácsonyunkkal …

2016. december 16., péntek

December van, tél és hideg. Így történt, hogy pár nappal ezelőtt egy hatalmas jég darab vágott szájba. Ezzel nincs is semmi baj, amennyiben mínusz fokban egy eresz alatt tátom a szám. De itt a 38 fokban egy kicsit meglepett, amikor a fagyasztott vizemből a jég darab majdnem kiverte a fogam. Azt gondoltam magamban, ez volt a karácsonyi hangulat első jele, innen már csak jobb lesz. Valóban kezd alakulni a dolog, a lányokkal pár napja megvettük a tökéletes fenyőfának valót, na persze nem fa, hanem egy zöld anyag – de egész jól néz ki. Attilával már össze is vágtuk, minden osztályba jut majd anyagból fenyőfa, amit a gyerekeimmel díszítünk közösen.


Tegnap este a végzősöknél volt órám, és egy muszlim lány arra kért, hogy énekeljek nekik karácsonyi éneket. 1,5 óra után már nagyban szóltak a magyar, angol, fonn és francia nóták. Lassan 10 óra volt, amikor feladtuk a jövő heti viszontlátásig, hiszen a 10 óra takarodó a középiskolásoknak.
Ezek a középiskolások 6-kor kelnek. 7 órától iskola van egészen 1 óráig, 3-ig szünet, aztán este 7-ig órákon vannak. 8 órától szilencium szerű tanulás van egyetemistákkal, vagy egy héten egyszer velem. 10 óra zuhanyzás és utána az ágy. Ez így megy hétfőtől – szombatig. Vasárnap délelőtt sport tevékenység van, ami kötelező! Vasárnap délután szabadok, de fáradtak így legtöbbjük ilyenkor is alszik.  Jövő hét után itt is vakáció, de senki nem megy haza – mindenki marad a bentlakásba, mindenki tanul, készülnek a vizsgákra. Ezek azok a fiatalok, akiknek a jövőjük már születésüktől fogva megvan tervezve, és nem ők tervezték meg. Nekik több lehetőségük van az élethez. Ők már biztosan egyetemre fognak járni. Figyelnek, érdeklődnek, tanulnak és fejlődnek. Tegnap este megkérdeztem, hogy mikor válnak felnőtté? Azt mondták, hogy később, amikor majd gyermekük lesz. Azt hiszem itt a kulcsszó „GYERMEK”. Beninben a felnőtté válást szinte mindig egy gyermekhez kötik és nem mindig a saját gyermeke születése jelenti a felnőttséget.

3 lehetőség van a gyerekeknek felnőtté válni és egyik változat sem tartalmazza a pezsgős poharat. Vannak helyek, ahol a felnőtté válás már nagyon korán elkezdődik, rögtön, amint az illetőnek kisebb testvére születik. Amint egy kisebb érkezik a házhoz a nagyobb gyermek már felnőtté válik és felelőséggel tartozik a kisebbek iránt, lehet akár 3 vagy 4 éves. Ő rá, már felnőttként tekintenek. Ezért ő lesz az, aki a legtöbb időt tölti a kisebbekkel, aki későn megy iskolába, felzárkózva a kicsikkel, vagy egyáltalán el sem megy. Ő lesz az, aki nagyon korán munkába áll és dolgozik fiatalabb testvéreiért.

Aztán a leírtak teljes ellentéte, amikor valaki apja halála után válik felnőtté. Ameddig a család fője él, addig ő köteles eltartani a gyermekeit, legyenek azok akár 10 vagy 40 évesek, ő az, aki köteles és vigyáz leszármazottjaira, de ez csak a hím nemű gyerekekre szól, a fiúkra. A lányokat NEM tekintik családtagnak. Úgy tartják, hogy a lányok más családhoz tartoznak, abba a családba, ahová már férjhez adják őket. 12-13 évesen, idézem „amint a mellük megjelenik” férjhez adják őket. Ezek általában szegény családok, akik idősebb férfiaknak adják el a lányokat harmadik – negyedik feleségnek. A napokban olvastam egy cikket, amiben egy 16 éves napjait részletezték, hogy mennyire nincs idejük a fiataloknak saját magukra, mert sok az óra, a sport és az okostelefon, amit reggeltől estig pattogtatnak, hogy nehogy lemaradjanak valamiről. Pontosan! Beninben sincs idejük a gyerekeknek saját magukat megismerni, fejleszteni, hiszen mielőtt észbe kapnának, már egy kisbabát szoptatnak a mellükön, messze a szülőktől vagy esetleges barátoktól. Egyedül vannak, olyan egyedül a nagyvilágban, mint amilyen egyedül mi még sosem voltunk – hála az Istennek, ne is legyünk soha!

Szerencsére van az a kis része Beninnek, ahol a fiatalok családjának már vagyona van, már megengedheti magának, hogy gyermeke bentlakásos iskolába járjon és tanuljon, hogy dolgozzon, közülük egyre többen engedik meg maguknak, hogy szerelemből házasodjanak, kevesebb gyereket vállaljanak. Egyre többen, de mégis nagyon kevesen.

Afrika szegény országaiban bár hivatalosan meg van a 18 év, mint korhatár, de nem alkalmazzák, nem veszik figyelembe, a gyerekek, a fiatalok, a nők jogait. Élnek, hogy túléljenek. Gyerekeket nemzenek, mert a gyermek a gazdagság, legyenek hát gazdagok. Számunkra téves mentalitás, számukra realitás. Menekülés, depresszió, öngyilkosság szóba sem jöhet, nem is gondolnak rá. Félnek, de azt is takarják.

Ezzel szemben ott van a Z generáció európai változata, akik most vállnak felnőtté, akik iskolába járhatnak, sőt számukra kötelező, mégis egy kis része alig várja, hogy ellógja az ittenihez képest luxus körülmények közt tartott tanórákat. Akinek egyre többet zúgjuk, az ismerd meg önmagad, legyél önmagad, de mégse legyél olyan, mint más mondókát. Mi nem kergetjük őket férjhez, nem kell idő nap előtt gyereket szüljenek, nem kell kézzel 60 éves férjükre mossanak. Mégis hajtásban vannak, mégis folyamatosan futnak valahova, valami elől vagy valami után. Pedig olyan szép lelkű fiatalok, annyi szép van a kis szívükben. Olyan ügyesek, kedvesek és nagyon drágák. Sokszor úgy érzem, hogy hagynánk őket kibontakozni a saját ütemükben, olyan szép világban élnénk.

Én csak Székelykeresztúrról beszélhetek, őket ismerem – de őket nagyon jól. A mi fiataljaink értéke a városunknak, országunknak és világunknak. De biztos vagyok benne, hogy Erdély szerte gyermekeink mind értéke a világnak. Gyermeki észjárással fűszerezve bár, de mégis nagyon korán felnőtté válnak és nagyon korán veszik kézbe a világ dolgait. Nem megélhetésért robotolnak, hanem elismerésért, megfelelésért.

Jelen pillanatban Zsolti kitartása jut eszembe, akit, ha bosszantott, én több alkalommal haza küldtem, de mégis mindig ott maradt és ült velem szemben, akkor haragudtam, de most már büszke vagyok rá. Láttam Botit gyermekből felnőtté válni, néha táborokban vigyáztam rá, mára már bármit rábíznék, ő bármire tud vigyázni. Felelősség teljes, bátor, kreatív felnőtté vált, aki nem mellesleg fontos része egy olyan láncnak, aminek barátság a neve. Emlékszem Ágotára s a rövid székelyruhájára, ma már egy gyönyörű fehér ruhában fogja eltáncolni a nagykorúsításra készített táncot, szerintem a ma este egyik legszebbjeként, ő egy igazi művész. Csenge, aki az igazi nőt testesíti meg, aki mindig sokat ad és túlságos akar mindent és mindenkit szeretni. Aki számomra mindig kicsi marad, még is mindig felnézek rá. 18 évvel ezelőtt arra vágytam, hogy Anitát tologassam a babakocsiba, ám sajnos túl kicsi voltam hozzá, ám két éve együtt buszoztuk végig fél Európát és mondhatni, ő volt a jobb kezem. Csodálattal figyeltem mindig Ágnes munkáját, nagyon sokat tanított, nagyon sokat tanultam tőle, csak úgy mint Norbitól is, aki megtanította, hogyan kezeljem, azt amit a legnehezebb.
Nem tudok elég hálás lenni a többieknek sem, Renátának a megnyugtató pillantásokért, Dórinak a határozott kiállásáért, Adi a higgadtságával tanított sok mindent, csak úgy, mint Bence, aki, ha ott van, akkor a probléma biztos meg lesz oldva. Nórának köszönöm az örökös szikrát, körülötted valami mindig fényben játszott. És Huni, akire nem tudom pontosan miért, de mindig szükség van.

Köszönjük az egyesület nevében is munkátokat, odaadásotokat, segítségeiteket. 

Büszke vagyok rátok és örülök, hogy Afrikám részei vagytok és végtelenül sajnálom, hogy ma nem lehetek ott veletek, de az estém minden percében rátok fogok gondolni. Tőletek és a többi végzőstől fog ma ragyogni a város, ti vagytok a legszebbek és mi vagyunk a legszerencsésebbek, hogy hozzánk tartoztok.
Egy afrikai közmosdást ajándékozok nektek: „Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül, ha messzire akarsz menni, menj másokkal.” Menjetek a lehető leglassabban együtt, közösen. Engedjétek megélni a pillanatokat, hagyjátok, hogy csepegjen a víz, hogy ropogjon a hó a talpatok alatt, engedjétek, hogy öleljenek, szeressenek, ne hagyjátok egymást egyedül. Tanuljatok meg hibázni, tanuljatok meg nyugodtan elesni és felállni – adjatok, amennyit csak tudtok, fogadjatok, amit csak lehet és mindent értékeljetek.

Úgy otthon, mint itt is – minden élet különleges, minden élet számít és bár nem adatik meg mindenkinek ugyanaz, még is a lehető legjobbat kívánom mindenkinek kicsitől egészen nagyig.


2016. december 11., vasárnap

Ez a vasárnap az öröm vasárnapja, igyekszem az elmúlt hét örömeire koncentrálni és igazából azt sem tudom hol kezdjem annyi volt. Pontosan egy hete annak, hogy a lányokkal 47 darab Mikulást készítettünk a gyerekeimnek. Papa Noel, mondták a gyerekek, amikor kézbe kapták őket, aztán játszani kezdtek velük. Babáztak, úgy viselkedtek, mint én a Barbikkal annak idején, nagyon jó időtöltés volt számomra, a gyönyörű, hosszú hajú Barbie lányokat tenni venni, ám azt, hogy egy vécé papír hengerből készült Mikulással játsszam, sosem volt elképzelhető. Minek is, ha van baba meg Barbie, plüss mackó és társai. Pontosan 104 napja vagyunk Beninben, az időm nagy részét gyerekekkel töltöm, de én még játék babát nem láttam, sem kisautót. De erről többször írtam már. A gumi, a kisszék, a kupakok jelentik a játékokat. Ám kedden a csoki törpéim kaptak egy Mikulást, nagyon örültek nekik.


Iskola után piacra mentünk ananászért. Én nem szeretek piacra járni, a hal szaga, a por, a sok ember, az összevisszaság, a folytonos utánunk kiabálás engem zavar, szokás szerint én csak szédelgek a többiek után, Réka kicsi ápolgat és túl is élem.
Nos, kedden alig vártam, hogy piacra mehessek és meglátogassam kedvenc Micheline babámat, akivel legutóbb a piacon találkoztam – azért Michelin, mert olyan dici duci, mint a gumikat gyártó cég Michelin bábúja. Nahát, szomorúan vettem tudomásul, hogy új szerelmem alszik.   Semmi baj, legközelebb. És akkor eljött a tegnapi nap, újra piac nap volt, kedvenc ebédemet hagyván otthon izgatottan kerestem a kisbabámat, aki ismét aludt. Mondom anyukának, vissza jövök később. 20 perccel később a gyerek készen állt a látogatásomra, ez csak annyit jelent, hogy pelenkát adtak rá – hiszen jön a fehér, megfogja fogni. Na, amire felértem a drága gyermek ajándékot hagyott, szerencsére anyja és nem az én ölemben. Kicsit rosszul éreztem magam, mert nagyon ritkán használnak pelenkát, hiszen drága és akkor most pár perc alatt elhasználódott egy, na de anyuka nem problémázott, pikk pakk vizet öntött a fejére egészen a fencijéig, jól megmosdatta, púder a nyak alá, kar alá, popsira – hirtelen azt hittem hóembert látok. Nem beszélve arról, hogy mind végig úgy fogta a gyermeket, mint a nyulakat, szegény gyermek ott lógott, de élvezte. Aztán eljött a pillanat, amikor ideadta.
Pillangók röpködtek, na mondom, az enyém vagy. Mutatom anyukának kicsit elviszem, ő bólintott s mi már repültünk. Ennek a kicsi gyermeknek a nyaka, az álla egybe van, olyan pufi, combja, mint egy hurka kolbász csak a parizer méretében. Kacag nagyokat, kapaszkodik, rág, szorít, és megint kacag. Olyan kicsi teremtés, akire az ember ránéz és minden búja bánata elsuhan – imádtam, örültem neki és várom szerdát, hogy ismét vizitébe mehessek.


Hétfő és csütörtök este 8 órától óráim vannak a velünk szembeni rejtett bentlakásos iskolába. Ez az iskola a város legjobb középiskolájának számít, több diák is a fővárosból ide jár. Magán iskola, tehetősebb családok gyermekei vannak itt, vagy állami ösztöndíjjal támogatottak – ez is milyen érdekes, az állam a magán iskolába járást támogatja, nem mintha, ott luxus körülmények lennének, mert nem, de mégis. Az óráim egy nagyobb tornác alatt vannak, ez a helység 3 részre van osztva két táblával, ami azt jelenti, hogy amíg én angolt tanítok, addig a tábla másik felén egy matematika tanár kiabál. Nagyon szépen hallatszik minden, ha érteném a franciát, biztosan az egyenleteket is jól vágnám, de komolyan mondom, az óra végére már nem zavart. Fél 10-kor jöttem el a végzősöktől, akiktől rettenetesen féltem, hiszen énekelni nem fogunk, mondókázni sem, mit fogok én 18 éves lányokkal és fiukkal beszélgetni?! Otthon ezzel semmi bajom nincs, de itt?! Nahát alig tudtam eljönni. Az osztályban 25 tanuló van, de nekem sokkal többnek tűnt, volt köztük 16 éves, ám a legidősebb 26 volt. Itt a képességük szerint sorolják őket osztályba, nem kor szerint. Óra végén egy 18 éves fiú megkérdezte, hogy nem-e töltöm vele a karácsonyt, mondom dehogynem, mind együtt ünnepelünk egy közeli hotel teraszán. Azt mondja nem – nem, csak mi ketten. Persze hatalmas kacagás tört ki mindenkiből. Mondom nem, ne haragudj. Semmi baj, csak megpróbáltam, hozzátette, hogy Afrikában minden lehetséges és semmit sem szabad elhalasztani, ha nem kérdezi meg, akkor nem tudja meg sosem, hogy van-e esély avagy nincs – és milyen igaza van. Mutattam képeket Székelykeresztúrról, a családomról, barátaimról, az iskoláinkról, diákjainkról. Ámultak és folyamatosan kérdeztek. Érdekelte őket minden, az itteni húsz éves végzőseim olyanok voltak, mint az otthon a kicsik. Minden érdekelte őket, mindent látni akartak és nem féltek megkérdezni semmi. Számomra öröm volt velük lenni, egymást csitították, ha hangosabbak voltak, segítettek, franciát tanítottak és óra végén szépen arra kértek, hogy maradjak még egy kicsit, meséljek.


Ó igazából még én is nagyon sokat tudnék mesélni, mert az elmúlt hét tele és tele volt örömmel és boldogsággal. A lányok két babát segítettek a világra, az egyik kisbaba nagyon korán érkezett, de Réka azt mondja, hogy élet van benne, megmarad. Én csak arra kérem a jó Istent, hogy az öröm is maradjon köztünk, itt is és otthon is, mindenkinél. 

Kívánunk mindenkinek további nagyon szép készülődést és boldog, havas napokat!




2016. december 4., vasárnap

Mielőtt ide jöttem volna, azt reméltem, hogy felkészületlenségem nem fog kudarcba vinni. Heteink, hónapjaink voltak a felkészülésre, azt hiszem mind a négyen naponta foglalkoztunk a témával, ha akartuk, hanem. Mégis utolsó napokba a kétségbeesés kergetett egyik embertől a másikig. Így visszatekintve már teljesen feleslegesnek látom, sőt. Nem tudom mire van szükségünk egy teljes kész léthez, a gyógyszereket, oltásokat leszámítva, nem tudom mit mondanék az utánam következőnek. Talán azt mondanám, hogy mindenki nyugodjon le, Afrikában több dolog van, mint, amit eltudunk képzelni. Így inkább arra biztatnám, hogy ne magára gondoljon, mert nem az otthonról hozott Nivea tusfürdőtől lesznek jobbak a napjai, hanem siker élményétől, amit itt nem a tusfürdő biztosít. A sikerélményt számunkra más – más dolgok nyújtják. A lányok nap, mint nap szembesülnek ezzel. A feléjük nyújtott tisztelet, odaadás és hála tükrözi mindennapjaikat. Nem is beszélve a reményről, hatalmas reményeket fűznek a fehér nyújtotta orvosláshoz, hiába a magyarázat: „ők szülésznők” – az emberek még mindig bíznak bennük és reménykednek a kellő kezelésben, amit ők írnak elő.


 Nekem az első nagyobb siker élményem a legkisebb osztályomban történt, ahol mára már 47-en vannak, köztük már 3 éves gyerekkel is, ők az első osztályosok az itteni iskolában. A számokat tanítottam nekik angolul. Célom az volt, hogy a gyerekek az óra végére képesek legyenek 10. számolni angolul. Akkor még csak 37-en voltak, az óra végére a tanítónéni és 3 kislány tudott angolul számolni, egyik nigériai – neki könnyebb volt. 5 gyerek tanult meg franciául számolni, 1 kisfiú megtanulta helyesen tartani a ceruzát. Többen csodálkoztak el azon, hogy egy Napunk van, volt, aki gömböket tanult meg rajzolni. 
Én megtanultam, hogy bár nem mindig érünk célba, az oda vezető út is csodálatos. Ez október elején volt, mára már mind a 10 ujjukat megtudják számolni angolul, a színeket is felismerik, sőt számos angol éneket tudnak énekelni már nélkülem is.


Aztán a múlt héten történt valami egészen hihetetlen, ami először pofon csapásként ért. A negyedik osztályban voltam, a gyerekek 9-16 év között vannak negyvenen. Itt a legnagyobb bajom az, hogy a szünetek nem mindig egyszerre vannak, azért amikor nekem órám van, akkor több gyerek az udvaron van és hol lennének máshol, mintsem az az osztály ablaka alatt, ahol a fehér tanít. Ott kiabálnak és énekelnek, édesek, viccesek de zavarják az én tanulóimat. Az óra végére kezdett elszabadulni a pokol, zaj volt, összevisszaság. Nem beszélem a nyelvüket, nehéz volt csendet teremteni. Megláttam az iskola egyetlen angolul beszélő tanárát, és szóltam neki, hogy jöjjön be, segítsen elmagyarázni nekik, hogy ez nálam így nem működik. A tanár intett, hogy jön – egy pillanat. Na most erre a reakció a következő: csend lett az osztályban, megijedtek, és egy hosszú gumi darabot nyomtak a kezembe, utalva arra, hogy inkább én rendezzem el, mintsem a tanár. A gumi darab az ostor volt, számomra a fegyelem legszigorúbb eszköze, számukra a csendet és a rendet jelentette. A gumit letettem és magyarul mondtam nekik, hogy én nem foglak ütni, ez tuti biztos, mint az is, hogy nem értették szegények, amit mondok. Arra megérkezett a tanár, ő sem ütött meg senkit, elmagyaráztuk nekik, hogy amennyiben angolt szeretnének tanulni, ki kell zárni minden mást erre az 50 percre, különben én nem fogok többé jönni. Megmondom őszintén egy csepp reményem sem volt, hogy valamivel jobb lesz a következő óra, ismerve a mi gyerekeinket, a fenyítés hasznos 10-20 percig, aztán folytatják. Ám ezen a héten az angol órám a negyedik osztályban egy csoda volt. Végig csendben ültek, figyeltek, tanultak. Hihetetlen, de mintha minden nap ismételték volna az eddigieket. Tökéletesen válaszoltak minden kérdésemre, utasításaimat követték, sőt az sem zavarta őket, hogy az első osztályból átjött és megijedt három évesemet az ölemben hordozom a padok között, az óra végén arra kértek, hogy maradjak még kicsit. Bántott a lelkiismeret, sőt úgy éreztem, hogy ez most túl jó, én meg túl kevés vagyok itt. Nem tudom miért történt, azért-e, mert nem ütöttem meg őket, azért mert valaki rájuk szólt, vagy csak azért mert megétették az ott létem lényegét. Mindenesetre belőlem a „nem elég” érzést váltotta ki, azon gondolkodtam, hogy hogyan adhatok többet és többet. Ezért is örültem tegnap, amikor egy esti beszélgetésre hívott meg a szomszéd, azzal a témával, hogy az unokatestvére angolt szeretne tanulni. Igazából nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, de elmentem. Szombat este 8 óra volt, és egy kapu mögé invitáltak, amikor bementünk hatalmas csoda fogadott. Egy nagyobbacska filagória szerűség 3 részre volt osztva, a „termeket” táblák választották el, amire írtak. Egy bentlakásos iskola internátusa volt, ahol a középiskolások szombat este matekoztak. Kiderült, hogy nem az unokatestvér szeretne angolt tanulni, hanem az iskolások. Jövő héttől kezdődően a házunkkal szemben lévő bentlakásban fogok tanítani 10. és 12. osztályosokat.



Talán a véletlen műve, hogy az iskola neve „Complexe Scolaire Espoir du Plateau”, magyarul a régió remény iskolája, az igazgató úgy fogalmazta angolul, hogy „focus of hope” – a reményre fókuszálnak. Advent második vasárnapja alkalmával én is arra összpontosítok, hogy ha már nem tölthetek 10 másodpercet otthon az év ezen szakaszán, akkor had reméljem, hogy mi itt négyen hagyunk egy kicsit magunkból sikerélményeink által, mert ha igen akkor az lesz a legnagyobb karácsonyi ajándékunk. Ugyanakkor kívánom mindenkinek, hogy a várakozás és felkészülés Karácsonyra ne csak a dekorációról szóljon, hanem mindenki tudjon egy kicsit igazán adni önmagából, valamit, ami örökre megmarad szeretteink szívében.



2016. november 27., vasárnap

A napomat egy adventi koszorú elkészítésével szerettem volna kezdeni, mondanom sem kell: 37 fokos melegbe valahogy az embernek nincsen karácsonyi vagy adventi hangulata. Nézem a barátaim szebeni, bécsi, budapesti karácsonyi vásáros fényképeit, ám a karácsony melegen hideg fuvallata nagyon távol tombol tőlem. De nekifogtam, a koszorú alja egy főzőtök száraz héja lett, amin rajszögeket szúrtam át, és ebbe nyomtam bele a szúnyogirtóval ellátott gyertyákat. Melléje egy csillámpapírból vágott fenyőfát ragasztottam, kis csillaggal a tetején. A Mesi koszorúja még várat egy kicsit, de várom az övét is, várom, hogy egy kicsit jobban ráhangolódjak a felkészülésre. Aztán eszembe jutott egy nem túl régi készülődés …


Mielőtt Afrikába jöttünk volna azt hiszem mindannyiunknak szüksége volt egy komolyabb testi lelki felkészülésre. Indulásunk előtti 4 hét hosszú volt, mégis nagyon rövid. Olyan négy hét volt, amiről azt hittem megismételhetetlen, mindent akartam, mindent jól akartam. 4 nagyon fontos dologra koncentráltam, mégpedig az oltások és gyógyszerek, a ruháim, a könyveim és végül a szeretteim, hogy mindenkiből vigyek egy darabot. Végül szinte minden összekuszálódott bennem és körülöttem. Az utolsó négy hétben szinte semmi nem úgy történt, ahogy azt elterveztem, az emberek jöttek, mentek, úgy éreztem, senki nem érti, hogy mit jelent ez nekem, úgy éreztem, hogy sokan nem értik, hogy elmenni otthonról számomra sokkal nehezebb, mint eltölteni akármennyi időt Afrikában vagy a világ bármely részén. Kerestem a társaságot, egy pillanatig sem akartam egyedül lenni. Rengeteget gyűjtöttem, a negyedik hét végére, már tele voltam olyan emlékekkel régi és új barátokkal, egy támogató várossal, amikről tudtam, hogy most már mehetek Afrikába, nem leszek egyedül. De mindezt megelőzte a 4 hét dráma, melyben keveredett az öröm, a csalódottság, az ijedtség, a futás, a kaland és jó kedv.
  


Nahát, ami nekem négy hét volt, vagy akár négy hónap, az egy afrikai ember számára belefér 4 órába is. Megkérdeztem egy itteni barátomat, hogy milyen az elválás, milyen, amikor elmegy itt valaki, tudván legtöbb alkalommal vissza sem tér. Erről nem beszélt, elvándorlásuk oka, legtöbbször a tanulás. Az itteni emberek nem beszélnek a szökésről, a törtvénytelen munkákról vagy a rabszolgaként tartó gyerekekről. De titokban mind tudják, hogy sosem térnek vissza, még, ha tudnának sem volna amiért. Fogmosással kezdik, mindent azzal kezdenek, ellátják a házkörül a teendőket, meglátogatják az összes rokont, nem beszélnek az útról, csak mindennapi dolgokról, kézfogás, minden jót kívánnak egymásnak és elmennek. Az utolsó estén, ha van rá lehetőség nagyobb vagy kisebb ünnepséget tartanak, miután mindenkitől elbúcsúzik az illető – fontos szabály, hogy senki nem kel fel reggel. Az utazó személy egyedül hagyja el a házat. Ezek az emberek nagy része sosem tér haza, SOHA! Igyekszik a hírét hazaküldeni és egy kis anyagi segítséget.


Karácsonyra felkészülni is hasonló különbséget veszünk itt észre, meg sem közelíti azokat a heteket, amiket mi otthon átélünk karácsonyt megelőző hetekben. Adventi koszorúról nem is hallottak, nemhogy felkészülésről. karácsony előtti este feldíszítik a házat, fa az nincs, mert nagyon drága. De erről majd később is írni fogok. Jellemző az itteni emberekre, nem készülnek, erről már többször írtam, ezek az emberek megélik, túlélik az aznapit, aztán jön a következő. Világra jön egy gyermek, meg él egy Karácsonyt, kettőt, hármat, négyet, a negyedik Karácsony után nevet is adnak a gyermeknek, hiszen, 4 évet ha élt, akkor már nagyobb az esélye annak, hogy megmarad. Szomorú, de nagyon sok családnál ez így van, a legkisebb gyermek mindig a Benjamin, aztán ha már 5 év felé közeleg, akkor kap egy saját nevet. Így élnek, nem készülnek, csak túlélnek, megélnek egy életet. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok egy afrikai felkészülést leírni, nem tudom megosztani, hogy milyent az advent Beninben, de egyszerűen nincs amiről írni, ugyanolyan vasárnapok és ugyanolyan napok, mint máskor. És, amit itt legbelül érzek, az nem más, mint ábránd 10 másodpercért otthon, 10 otthon töltött másodperc ma, 10 másodperc Karácsony este.
Advent első vasárnapja, első gyertya a HIT gyertyája, így ezt a 10 másodpercet a hitnek áldozom, most hiszem, hogy ez az első és egyben utolsó felkészülésem távol a szeretteimtől, és ez egyben egy ígéret is magamnak. Egy nagyon kedves barátnőm Advent alkalmával mindig lemond valami számára fontos dologról, hogy több ideje lehessen a családjára. Nekem otthon Advent időszaka alatt sokkal kevesebb időm van a családomra, mint az év bármelyik mások szakában, általában karácsony napján, délután fáradtan beesek a fa alá, amire már édesanyám mindennel kész van. Most másként lesz, a következő hetekben, bár rengeteg időm lenne a családomra, mégsem tudok több időt tölteni velük, viszont szintén barátnőm példáját követve többet foglalkozunk a testünk ismeretlen 5 grammjával, a lelkünkkel. Igyekezni fogok hittel, reménnyel, örömmel és szeretettel felkészülni egy olyan Karácsonyra, ami valószínűleg életünk legkülönlegesebb, de még is legszomorúbb karácsonya lesz.





Áldott Adventet kívánunk mindenkinek! Boldog és kellemes felkészülést!

2016. november 23., szerda

Azt hiszem többször említettem már, hogy az itteni emberek Yovo, Yobo vagy éppen Oyobo-nak neveznek. Ez a fehér ember jelentése fonn illetve nagou nyelven. Mondanom sem kell, hogy már rettenetesen unjuk, nem szeretjük, ezért, én, akivel többször találkozom, annak elmondom, hogy az én nevem Réka és nem yovo. Többnyire gyerekeknek szoktam mondani, ők azok, akik folyamatosan kiabálnak utánunk. Na, már most, a helyzet a következő: ha az utcán megyünk, akár Attila, Mesi vagy mi Rékák, már nem yovok vagyunk, hanem mind-mind Rékák, most mindenki, aki fehér, az Réka lett. Tegnap az utcán Csiki Rékával sétáltunk és folyamatosan csak a nevünket hallottuk, nem mondom, szórakoztató volt. Hogy fokozzuk a helyzetet, mivel ezek az emberek nem beszélik az angolt, így szinte mindegynek találtam, hogy éppen angolul vagy magyarul köszönök, ezért nagyon gyakran magyarul köszöntem nekik, fogalmam nem volt, hogy így veszik az adást. Mára már Alaotól kezdődően az utcánkban az emberek is „szia”-val köszönnek nekünk. 



Ma egy anyuka az út másik oldaláról kiáltott át nekem, hogy Szia Réka – jajjj mondom szia, nem vettelek észre. Erre a nő rázta a fejét, mintha azt mondaná, semmi baj. Az igazság az, hogy nehezen tudom megkülönböztetni őket, kivételt képeznek ez alól a gyerekek, őket szinte bármikor felismerem. De a fekete nők és férfiak számomra mind egy formák. Észrevettük, hogy nekik is egyformák vagyunk mi, talán Attila nem olyan, mint, mi. Ám mi a lányok, függetlenül attól, hogy különbözőek, mégis mind egyformák vagyunk. Így történt, hogy egyik nap Silvezter neki futott Mesi lábának és rábújt, átkarolta a lábát, felnézett Mesire, kacarászott, aztán rám nézett, csend és még egyszer Mesire nézett, szegény gyermek sokkot kapott, akkor vette észre, hogy ketten vagyunk, egyformák és valami nem stimmel. Ezzel nincs is semmi baj, végül is Mesi és én nagyon hasonlítunk, csak a testalkatunk, bőr színunk, hajszínünk, arcunk teljesen más. Ezek a gyerekek nagyon félnek tőlünk, de ha megszoknak, akkor már minden rendben, ma délután például két nagyon kicsi gyerek bejött az udvarra, leült a lépcsőre és beszélgettek. Mesi vette észre őket, aztán csatlakozott hozzájuk, kicsit halandzsáztak, aztán mindenki ment dolgára. Ismertük őket, egyiket egy sétán szedtem össze. A séta, ami olyan, mint egy igazi parádé. 



Megpróbálom leírni az egyik ilyen bulis kis sétánkat, amikor egyedül indultam meglátogatni Alao-t. Ahhoz, hogy elmenjek Alaohoz, el kell mennem a viskó előtt, ahol Silvester és szülei árulják az üzemanyagot. Út közben meglátott a kisfiú, utánam szaladt, rögtön Silvester után meg futott az unokatestvére is, egy – egy tasak főtt rizzsel a kezében. Ezt a tasak rizst, úgy kell elképzelni, mint, ahogy mi ettük kiskorúnkban a pufit, amikor már kifogyott a zacskó és a sarkát kirágtuk, hogy azt a sós maradékot tudjuk lenyelni. Ezek a gyerekek is kirágták a zacsi sarkát és onnan fogyasztották a főtt rizst. Mind két gyerek sárga bugyit viselt és itt pont, semmi egyéb, ez nem egy uniformis, véletlenül öltöztek össze. Szóval megérkezek egy 3 és egy 5 éves sárga bugyis feketével Alaohoz, nagy az öröm, a két kicsi egy – egy féltékeny pillantást vet egymásra, megfogják a kezem és elindultunk tovább, már négyen voltunk. Útközben találkoztunk Naomival, aki egy szuper intelligens 7 éves kislány, tökéletes franciával. Nőtt a csapat, már öten voltunk. Kiérünk a főútra, a kép a következő, bocsánat kép és hang. Silvester ordít, mert fél a járdán lévő lyukaktól, én mondom a nevét, Alao gyönyörű szép magyar akcentussal ismételi Szilveszter nevét. Naomi úgy mond franciául nekem, mintha a VOX rádió reggeli műsorát hallanám, minden két mondat között, mondja, hogy thank you – gondolván ettől majd megértem, amit mond. Aztán ott van Justin a másik sárga bugyis kisfiú, aki énekeli a sétálós énekünket, szintén magyarul, és a futós résznél, mind futunk, mintha valami megvadult zebra csorda lennénk. Közben észreveszem, hogy mögöttem 5 másik gyerek jön, ők is énekelnek velünk. Azért mondom, hogy zebra, mert a kicsi feketék között virítok a fehér bőrömmel. Ezért volt érdekes, amikor két úriember megkérdezte, hogy az én gyerekeim, mondom persze, véletlenül összecseréltem őket még a korházban. Utolsó 5 méteren már mindenkinek lufi volt a kezében, komolyan mondom olyan volt az egész, mint amikor a fúvós zenekar felvonul Keresztúron.



A séta végére kiderült, hogy Justin nem is Justin, hanem valami egyéb – de semmi baj, már mindenki Justinnak hívta, sőt amire a legbüszkébb vagyok, Silvester nevét is olyan gyönyörű Szilveszternek ejtik, mintha csak otthonról hallanám. 
Egybevetve mindent, ha valaki úgy döntene, hogy meglátogat, nem kell tartania a nyelvi korlátoktól, addigra már körösztúri akcentussal üdvözlünk mindenkit. 

video


2016. november 22., kedd

Az elmúlt napokban a lányokkal szembe futottunk a búcsúval, az elengedéssel, a beletörődéssel. Azt hiszem, most érett meg bennem, bennünk, hogy beszélni is tudjunk róla. Legtöbbször néma csend árnyékozza be az ilyen dolgokat.

Pontosan egy hete volt, amikor a kicsiknél órám volt, tanítónéni nem volt iskolába, ezért a kicsi csoki tojásaim a szomszéd osztályterem padlójára voltak bezsúfolva. Amikor megérkeztünk, mint a legyek a mézre, rohantak, ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak 8 karom lenne, mint a polipnak, hogy mindenik kezét foghassam. A foglalkozás végén az egyik kislány, aki amúgy egész órán jött utánam, még mindig kapaszkodott belém. Pedig legalább húsz alkalommal mondtam el, hogy üljenek le, több nyelven is. Ő csak nem ült le, fogalmam nincs mi ütött belém, de rászóltam, nem is rá szóltam, megszidtam, mérgesen meredtem rá, ő rám nézett, lehajtotta a fejét és pityergett. Attila már elhagyta az osztálytermet, jelezvén, hogy indulunk, már így is késésben voltunk. Legszívesebben felkaptam, s megvigasztaltam volna, nem tudtam. Hátra néztem, csak állt az asztal előtt és lógatta az orrát, a többiek ügyet sem vettek rá, vígan szökdécseltek utánam a tornác lépcsőjéig. Én úgy mentem haza, mintha a világ baját hordoznám magammal, de a világ baja nem az enyém volt.


A lányok késő délután érkeztek haza egy halott kislány hírével. Koraszülött volt, szinte esélye sem volt a túléléshez. A babának még volt szívverése, Mesi hallotta, bár egy ilyen eset után, már nem tudja az ember mit hall és mit érez. Furcsamód, de Solange az itteni szülésznő, az anyának azt mondta, hogy a kicsi gyenge, de küzd az életéért. A lányok értetlenül álltak a helyzethez, tudták, hogy már nem él. Később egy kellemetlen szituáció következtében kiderült, hogy miért nem mondják meg azonnal. Amint az apa meglátta halott kislányát, megfogta őt és mindent ott hagyott maga mögött. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem, vajon kitől vett búcsút, vajon az anya, aki még a vajúdó ágyon feküdt, kitől vagy mitől vált el?! Mert az egy dolog, hogy az itteni emberek nem kötnek szoros kötelékeket egymáshoz, tudván a halál mindig mögöttük jár, de mégis mi az amit maga mögött hagyott ez a pár. Először is egy élettől vettek búcsút, vagy így vagy úgy nem volt más választás, aztán a nő a férfitől, aki magára hagyta, a férfi a nőtől, aki nem volt képes világra hozni gyermekét, búcsút vettek a méltóságtól, egy időre az erőtől, egy bizonyos összegtől, ami nekik és az otthon maradottaknak sokat jelent. Az otthon maradottak. Ők azok, akik valószínűleg felülírják ezt a búcsút, a fájdalmat, hiszen pár napra rá az anyuka ugyanúgy sétál majd, apuka felemelt fejjel végzi a dolgát, mintha semmi nem történt volna. Fogalmam nincs mi lehet legbelül, mi az, amit igazán éreznek. Biztos van fájdalom, kiderült, hogy az anyának nem mondják meg a baba halálát, hogy ne hagyja el magát a következő órákban, az apának nem mondják meg, éppen azért, hogy elkerüljék, amit itt nem tudtak. Ilyenkor az apák megfogják a gyereket, ott hagyják az anyát, a kórházat, és nem jönnek vissza többet, nem is fizetnek, ami az itteni kórházaknak hatalmas veszteség, nem engedhetik meg maguknak, így inkább egy csúnya hazugság mögé bújnak, csúnya vagy kegyes, nézőpont kérdése. 


Csütörtökön a lányok jó kedvűen jöttek haza, egy kismama sétált be az oldalán egy kisfiúval, mondván ő ma szülni fog, ledőltek az ágyra pihenni, a lányok haza jöttek ebédelni, aztán miután Joseph Attilát és engem lerakott az iskolánál, a lányokat vitte a klinikára, hogy a vidám és bátor anyukának segítsen világra hozni gyerekét. Az én órám végén, Attila már megint kint volt, amikor én nem tudtam ott hagyni a gyerekeket, nem tudtam elköszönni, annyi kíváncsi szem vett körül, de örültem, arra gondoltam, biztos jól érezték magukat, azért nem engednek. Este 9 körül érkeztek a lányok. A kislány farral született, egy dolognak örülhettek, hogy az anyuka túlélte. A vidám anyuka már szomorú volt, csalódott és fáradt. A kislány élni akart, de nem sikerült neki, hosszú percekig próbálták újra éleszteni, de sikertelenül. Császárra lett volna szüksége.


Naponta nézünk szembe ezzel a fájdalommal, és nem 
mindig a halál jelenti a búcsút, ott az elválás, valakitől, vagy valamitől, amit nem akarunk. Nem akarunk, de kell. Az elengedés, amikor úgy érezzük, hogy nem tudjuk, nem vagyunk képesek, inkább nyeljük az általa okozott fájdalom gombócokat, mintsem, elengedjük, felhagyunk vagy szabadulunk tőle. Sokszor úgy érzem könnyebb, tűrni, mint feladni. Áltatni magunkat, reménykedni, mert bár ugye az hal meg utoljára. A remény hal meg utoljára és a fájdalom öli meg. Élni, megélni és túlélni, egy elvesztést, a halált, egy csalódást, szerelmet, az elmúlást. Valami, ami megtörtént vagy valami, ami még meg sem történt. Rettenetesen nehéz, legyen az afrikai, fehér, gyerek, férfi, orvos, Réka vagy Mesi, egy anyuka egy apuka, egy barátnő: az elengedés művészetét megtanulni nem kis dolog és minden elismerésem ezeknek az embereknek.


Tegnap este, amikor Réka és én elbúcsúztunk Silvestertől, a gyerek sírt, ordított, futott utánunk, anyja lefogta. Réka azt mondta nekem, hogy ne nézz hátra. Hirtelen arra gondoltam, mi vagyok én?! egy enervált ... persze, hogy hátra néztem és persze, hogy sajnáltam a gyermeket. Ne nézzek hátra, úgy a legkönnyebb, de be kell vallanom, hogy NEM hátra nézni nem is gyávaság, hanem bátorság. Bátorság kell lezárni valamit, elbúcsúzni valamitől és tovább lépni, előre nézni, hogy ismét ne essünk fel, hogy talpon maradjunk. Bármilyen nehéz is Afrika ebben is példát mutat nekünk, az élet nem örök, az idő fogyóban,  az emberek itt nyugodtak, nem sietnek, még sincs idejük a keserű és hosszú elkeseredésre. Az otthon maradottak. Előre és az otthon maradottakra összpontosítanak. 

2016. november 18., péntek

Két évvel ezelőtt egy új kaland várt nem messze otthonomtól, Budapesten, melynek egy nagy részét két csodálatos törpe jelentette. Pet és Pat akkor 2 évesek voltak, okosak, ügyesek, kreatívak, mozgékonyak, játékosak és gyönyörűek. És mivel én személy szerint nagyon szeretek kint lenni, ezért már első héten hármasban indultunk meghódítani a II. kerület játszótereit. A járókelők természetesen megcsodálták őket, dicsérték, milyen szép gyerekeim vannak. Mindenkinek megköszöntem, aztán elmondtam, hogy a kicsik nem az én babáim. Egy idő után elhagytuk a kerületet és már a Lánchídról küldtük anyának a képeket. Buszoztunk, imádták. A dicséretek csak jöttek, aztán már ráuntam magyarázkodni, megköszöntem és mentünk tovább. Volt, aki kérdezősködött tovább, mennyi időre születettek – kérdezték. Vágtam rá, 9 hónapra, eszembe sem jutott, hogy az ikrek legtöbbször 8 hónapra születnek – a néni megjegyezte csodagyerekek. Hát gondoltam persze, naná, hogy csoda gyerekek. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy pont olyanok, mint én – már hogyne, nekem is barna hajam van és kerek fejem, mint Patriknak. Rettenetesen büszke voltam rájuk, nagyon sokat tanultam tőlük, róluk. Életem részévé váltak és ők is, mint a legtöbb fiú lány iker, ők is különbözőek voltak. Segítettek megérteni a kevés és a túl sok figyelem fogalmát, gyönyörűen építették fel az igények várát, ki mennyit és mikor, kinek sok a kevés, és kinek kevés a sok. Megtanítottak másként szeretni, a saját maguk egyszerűségével komplikált érzelmeket felszínre hozni, aggódni, adni és venni, nyugodtnak lenni, kiborulni, félni, megijedni, örülni és megőrülni. Azt hittem, hogy nincs gyermek, aki felülírná azt, amit nekem jelentenek. Biztos voltam benne, hogy a sajátom érkezéséig ők ketten első helyet foglalnak. Jól gondoltam, azzal az egy hibával, hogy van ott hely másnak is.


Júniusban találkoztam Alaoval, róla már meséltem. Ő az én kicsi afrikai hercegem. Aztán pár hete megismertem Silvestert, ő karácsonykor lesz 3 éves, édesanyja szerepelt a babahordozós videónkban, egy pici kislánnyal a hátán. Akkor találkoztunk velük először, Mesi és én már akkor külön örültünk nekik, hiszen anyuka picit beszélt angolul, azóta naponta látjuk egymást, anyuka egyre jobban és bátrabban beszél angolul. Házunk után susnyás, susnyás után egy fa szín, ahol Silvester, kishúga és szülei üzemanyagot árulnak kisebb – nagyobb palackokból. Egész nap, sőt szerintem apuka még éjszaka is ott van. Csiki Réka órákig eljátszik a 3 hónapos kislánnyal, amíg én Silvesterrel kacarászok. Silvester kacagó gyermek, úgy kacag, hogy párja nincsen. Amikor meglátja a lufit, már jönnek a hangok, aztán ropog a nevetése. Néha olyan, mint egy kicsi barna majom, mindenhová felmászik, és onnan kacarászik nagyokat. Pár napja egy nagy gumit hurcolt hatalmas erőfeszítéssel, de annak is úgy kacagott, mintha a Szomszédnéni Produkciós Irodát hallgatta volna. Legjobban mégis annak örül, ha forgunk és repülünk. Kacag, ha beszélek, ha halandzsázok, ha jövök és, ha megyek. Nincsenek játékai, helyesbítek nincsenek konkrét játékai, de játszik a gyermek, játszik a gumival, a palackokkal, a porral, a lufi maradványokkal, játszik fazékkal, sőt láttam játszani a szék lábával is. Mit ne mondjak, kreatív. A minap vittem neki színes papírt, ollót és ragasztót. Mondom, girlandokat készítünk a nyakadba, arra rávágja szizzzőőőőőr, olló franciául, aztán neki a lapnak és olyan apró darabokra faricskálta, mint én amilyen apróra törtem mamán házi laskáját egy karácsony alkalmával. Még mindig érzem az ujjaim közt az asztalon száradó laska ropogását, tudtam, hogy nem szabad, de olyan jól esett. Silvester is körülbelül ilyen beleéléssel dolgozott az ollóval. Amikor kész lett a faricska halom, kacagott, olyan nagyon kacagott, nagyon édes-kedves volt. 


Múlt szombaton Alaoval vágtunk, ő is imádta, ő mindent vágni akart az ujjától el kezdve a kicsi lapos orráig. Alao már nem kacagó, ő komolyabb. Mosolyog, persze, hogy mosolyog, neki van a világon a legszebb mosolya. Alao szép gyermek, feje formája, hosszúkás szemei, lapos fekete orra, ragyogó fogai, vastag szája és mély hangja tökéletes gyermekké formálja. Jellem van benne, erős jellem, szívtipró lesz. De hagyjuk meg, hogy ehhez a tökéletes gyermeki megjelenéshez a selypítés már csak hab a tortán, bár nem beszél sokat. Ő nagyon bújós, szereti, ha biztonságban huppanhat ölünkbe, ha meglát, rohan és szorít. Az afrikai gyerekek nem puszilkodnak, Alao volt az első gyermek, aki egy hatalmas puszit nyomott az arcomra. Nagyon különböznek egymástól, de egy dolog mindenikben ugyanaz.


Tegnap a nagyoknál volt órám, nem ők a kedvenceim, negyedik osztály lévén, ahogy arról már írtam a legkisebb 9, a legidősebb 17 éves. Kicsit nehéz, de tegnap ott is, mintha csoda történt volna, nekik is azt kellett, ami Alaonak vagy Silvesternek jár. Figyelem. Ezek a már nagy fiúk is figyelnek, segítenek, ha leülök melléjük és rájuk figyelek, 3 másodperc, amit kikérnek maguknak egyenként, mindenkinek jár. Aztán ott vannak a kicsik, vihetek nekik ollót, ragasztót, bármit, élvezik, imádják, de 15 perc után már figyelem kell nekik, kedden egy kislány oda húzott magához és a kezem a fejére tette, őt is simogassam.




Nem is csodálkozom, felnőttként is figyelemre vágyunk, persze csökken az igény, a túl sok figyelem is zavar. Be kell osztani figyelmünket, azt is mondhatnám, hogy a figyelmünk, akár szívünk korlátlan tud lenni. Érdemes figyelmet szentelni és szeretetet adni mindenkinek, aki megérdemli és igényli. Anyu szokta mondani, ez ingyen van. 

2016. november 14., hétfő

Mawu és Lisa 

Varázslatos éjszakánk lesz, ritka közelsége a holdnak fényessé tette az egész világot, főleg ott, ahol a felhő nem is takarta. Ilyen szempontból mi szerencsések voltunk, ugyanis Kétou városában a hold 7 óra után megérkezett és lassan emelkedett egyre feljebb és feljebb de mégis közel maradt. Házunk tetejéről próbáltuk megörökíteni azt, amit otthon nem véltek látni az emberek. Semmi baj, elvileg 2034-ben ismét ilyen közel merészkedik. Nagyon sok mitológia szerint a telihold a hideg eljövetelét hozza, nahát igen, otthon lehavazott, Afrikában egyre melegebb van. Szerintem, amíg otthon lehűl az idő, itt egyre feljebb emelkedik a hőmérséklet. Néha olyan melegem van, hogy már a meleg ráz, nem hideg. Nem tudom minek tudható be, de csípi a bőrünket a meleg, nincs sebünk vagy egyéb nyílás, de mégis olyan érzés, mintha kék-szeszt öntenének a felhorzsolt térdünkre. 



Ma ebben a hőségben Mesivel elsétáltunk a szemben lévő bodéba, zöldséget venni. Körülbelül 30 méter a távolság, de alig vártuk, hogy árnyékot érjünk, és amikor megékeztünk hosszú utunkból, ott volt ez az alig 9 éves kislány, aki hámozott narancsot árult, a fején. Járta az utcákat egy 30 literes vödörrel a fején, hogy 70 baniért adjon el 6 darab hámozott narancsot. Kifizettük a narancsot, és nem történt semmi, Mesivel tanakodtunk mi legyen, mit akar – később rájöttünk, hogy szegény nem tudja levenni a fejéről. Istenem – egy pillanatra megint a szégyen kerülgetett szédüléssel egyetemben, szemével arra kért, hogy segítsek levenni a vödröt a fejéről, levettem, ha nem volt 20 kiló az egész, akkor egy deka sem. A kislány vékony volt, hosszú szoknya, kendő a fején és valami keményített dolog, ami tartani tudja a vödröt, aztán visszatettük az árut, ő mosolygott, öröm volt a szemében, nem szenvedett a melegtől vagy a tehertől – legalábbis nem mutatta és tovább ment, mi futólépésben tértünk haza, a kicsit hűvösebb házba, ahol már ülve nem izzadunk, ám ha már elsétálunk a konyháig akkor biztos.


 Visszatérve a holdra, Afrikában azt mondják, ilyenkor nagyon sok minden történik, rengeteg mesét kötnek a teliholdhoz és hihetetlen nagy erőt tulajdonítanak neki. A vudu vallás legnagyobb varázslatait ilyenkor végzik, azt mondják, a hold ereje segíti őket kívánságuk elérésében, úgy tartják, hogy, aki ilyenkor öli meg az oroszlánt, azt örökre szerencse kíséri. Ugyanakkor nagyon sok törzsben a teliholdra, mint gonoszra tekintettek, aki megette az összes zsákmányukat és, ami miatt éheznek. Imádságok, dalok szólnak a holdhoz, amelyben visszakérik a nem létező javakat. Ám számomra a legkedvesebb egy nagyon híres benini történet, aminek főszereplője Mawu és Lisa, ahol az igaz szerelmet testesíti meg a Telihold és a Nap, ami Afrikában elnyomás alá került, legalábbis sokak szerint. De milyen érdekes, valóban léteznek előre megtervezett házasságok, olyanok, amik már egész pici korban megterveznek, mégsem olyan szörnyűek, amilyennek hangzik. A törzsekben az előre megtervezett házasságoknál oda figyelnek a gyermekkora, hogy a kislány és a kisfiú együtt nevelkedjen, együtt játszanak, tanulnak, egészen addig, amíg számukra is egyértelművé válik, hogy ők egymásnak vannak teremtve, mint a hold és a nap. A történetben Mawu a hold és Lisa a nap szerelmükkel teremtették meg az univerzumot és az életet és ők ketten őrködnek éjszaka és nappal felettünk. Itt a nők nem számolják az ovulációjuk időpontját, nem használnak periodikus naptárakat az okostelefonon, mert ők úgy gondolják, hogy teliholdkor a legtermékenyebbek, szintén a történet miatt. A mitológia eredeti változata nagyon sok mindent elárul róluk és messzi földrészekre is elterjedt … ennek a tudatlannak vélt népnek annyi szép tudása van.




Varázslatos a hold, nem igaz? Arra gondoltam, hogy olyan messze vagyok otthontól és mégis olyan közel. Aztán a barátaimra gondoltam otthon, Budapesten, Londonban, Amerikában, Ázsiában ... Ugyanaz a hold, ugyanabban a formában, ugyanazt a fényt veti ránk itt Afrikában, mint otthon Keresztúron és bárhol máshol a világon. 
Nagyon sokszor a tudomány nem egyéb, mint egy megvizsgált varázslat, amit nem tudunk megmagyarázni. - mondta Ray Bradbury. És valóban. 

2016. november 9., szerda

Szomorú dolgok történnek otthon is, minden falu végén és elején családok fázódnak és nemcsak. Éheznek, nincs mit viselniük, gyermekeiket koldulni küldik, majd elisszák és „elszivarazzák” a befutott kis pénzt. Nem szeretek általánosítani, de az átlaggal ez történik. Kapnak szocipénzt, segélyeket, aminek egy része szintén olyan dolgokra megy el, amire nem kellene. De ezeknek az embereknek még mindig van joguk, ha egy kicsit bal lábbal is, de a törvény őket is védi, joguk van tanulni és élni. Leegyszerűsítve Európában minden nőnek és férfinak egyenlő joga van szavazni, beszélni, dolgozni, szeretni és élni, legalábbis saját országán belül.


Beninben 2003-ig a nők nagy része úgy vált a társadalom részévé, hogy megcsonkították. Csak akkor volt igazán nő egy nő, ha annak nemiszervét brutális módon lefaragták. Így lett érettképes egy házasságra, gyereknemzésre és családtervezésre. Azt hiszen Európában vagy Amerikában a lányok már 18 év alatt is rendszeresen élnek szexuális életet, többnyire mert szerelmesek lesznek, bizonyítani akarnak vagy egyszerűen mert élvezik. Amíg a világ nagyon sok részén még mindig szigorúan TILOS a nőknek élvezni nemi életüket, nem is beszélve a házasság előtti szüzesség elvesztéséről, ami még akkor is bűnnek számít, ha egy nő nemi erőszak áldozatává válik. Afrikában évente 70 millió nőt csonkítanak meg.  Mindemelett egy férfinak lehet 6 felesége, csaphat orgiákat, sőt lányokat vásárolhat, pénzért, pont úgy, ahogy én kenyeret veszek a boltba. És a legszomorúbb az egészben az, hogy a világ nagyobb részén élnek ezek a szokások.

Lassan 13,7 milliárd év telt el az ősrobbanás óta, sikerült kijutni a holdra, küldünk egy kütyüt a Marsra, szörföszhetünk az interneten, pillanatok alatt repülhetünk egyik helyről a másikra, csodálatos dolgokat hozott létre az emberiség, ám még nem sikerült a nőket egyenjogúvá tenni a férfiakkal. Hatalmas meglepetésként ért mindenkit, amikor Amerika bemutatta két jelöltjét hónapokkal ezelőtt. Nagyon mertem reménykedni, hogy egy ilyen ember ellen, a nőnek hatalmas esélye van – egyikőjük sem tökéletes jelölt – de egyezzünk meg abban, hogy tökéletes politikus nincs is, na szóval ők ketten szerintem megkérdőjelezhetőek alkalmasságuk gyanánt, de ha már választani lehet, akkor ne egy szoláriumtól narancssárgára barnult partiarc vezesse Amerikát. És döntöttek. Az Egyesült Államok legnagyobb tiszteletét kiérdemlő ember mégis csak egy multimilliárdos üzletember lett. Nem szomorú, hanem bosszantó. Úgy gondolom, hogy nem ő győzött, hanem a nők tisztelete bukott el ismét. Azt hiszem az ellen szavazatok nagyon nagy része még nem hisz a nőkben, nem hisznek abban az erőben, amit egy nő tud nyújtani, inkább szavaznak egy bohócra a Simson családból. 

Nincs tökéletes vezetője egy országnak sem. A nacionalizmusról híres Románia elnöke úgy nyerte meg a választásokat, hogy németnek hirdette magát, Obama akkora adósságot gyűjtött Amerikának, amekkora még sosem volt, ott van a német kancellár, aki valljuk be süllyeszti Európa gazdaságát, aztán ne feledkezzünk meg London polgármesteréről sem, akit 2016-ban választottak meg és muszlim. A román elnök bár nagy változásokat nem ért el, legalább nem szurkálja a kisebbségeket, Obama csökkentette a munkanélküliek számát 5 százalék alá, a német kancellár esélyt ad a keletről érkezőknek, amíg Shadiqu Khan lehetővé tette a lehetetlent. Világunk nagyon színes, lehetnek nők, muszlimok vagy feketék – igazából mindegy. Nem kellene számítson a nem és a hovatartozás, nem vagyunk egyformák, de mindenkinek a világon egyenlő joga van a normális élethez és nem csak elvekben.


Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?! alapelven a nő képes egy ország vezetésére, pont úgy, ahogy egy férfi is ki tudja takarítani a házat – nem egyformán? Természetesen, nem! De ebben rejlik a szépség, ettől vagyunk színesek és különlegesek. Benin gazdasága az elmúlt 6 évben, 5 százalékot nőtt, a fél éve megválasztott elnöknek köszönhetően Afrikában a negyedik helyet foglalják el a gyapottermelést illetően. De azt is meg kell jegyeznem, hogy az egyik legnagyobb helyi politikai párt vezetője egy nő. Egy vezető sikere nem csak személyiségétől, hanem a helyen és az időn is függ. Nem igazságos, nincs is igazság a földön, Mátyás király sajnos már nagyon rég meghalt. Az igazságot mindenki saját magában kell keresse, mert ott van legbelül. Sajnos nagyon sokan a könnyebb utat választják, igaz is, becsületesnek és igaznak lenni nem egyszerű, büszkeségünket félre tenni nagyon nagy erőfeszítés kell.


2016. november 4., péntek

Otthon

A ház, amiben élünk egy villa, nagyobb, mint amilyenben közülünk bárki is lakik, 3 hálószoba, külön fürdőszobák,  kis raktár, hatalmas konyha, ebédlő, nappali, terasz, udvar banánfákkal. Gyönyörű. Nem olyan, mint az itteni házak 95 százaléka, nem agyagból készültek az oldalai, nem nád a teteje. Ám mindannyiunk kíváncsi volt milyen egy afrikai otthon belül. Nemrégiben volt szerencsénk bemenni egy átlagos otthonba. Számunkra fullasztó volt, 4 négyzetméteren két fotel, egy ágy, egy szekrény tele konzerves dobozokkal, gyógyszerekkel, Jézus kép, zászló, négyzetrajzok a falon, egy egész világ volt abban a kisszobában, ahol anya, apa, két kislány és egy kisfiú lakik. Ez az otthonuk. Sötét, meleg, nyirkos. Egy olyan lakás, amiben a társaim és én 30 percnél többet nem tudtunk eltölteni. Ma a kedvenc utcámba mentem festeni a gyerekekkel. Az este végén, amikor búcsúzkodni kezdtem a gyerekektől, Alao nyomott egy puszit, Lulu sírt, mondtam semmi baj Lulu, haza viszlek hozzánk, majd együtt dormizunk. A kislány úgy engedte el a kezem, mintha holtat látott volna. Ő otthon alszik, a földön a gyékény szőnyegen, nem kell más, még akkor sem ha kényelmesebbnek hangzik. Nem baj, ha hideg az éjszaka, ha a villámoktól fényes az otthon, nem baj, semmi sem baj, ők otthon szeretik.



Nagyon sok törzs úgy jegyzi meg a tagjait, hogy egészen kiskorukban az arcukra vágják a függőleges, vízszintes vagy éppen összevissza jeleket, amik aztán életük végéig szemük alatt lesznek. Nemrég megkérdeztem egy édesanyát, hogy az ő gyermekének miért nincs, látván, hogy neki van. Azt mondta, azért mert az ő kislánya nem itt fog élni, orvos lesz valahol máshol. A kislány 7 hónapos volt, de ha minden jól megy akkor ő nem itt fog élni, hanem elmegy. Úgy nevelik, hogy majd 10 évesen, ha elég jól tanul  valószínűleg egy magán iskolába mehessen, 17 évesen pedig úgy el fog menni, hogy soha nem jön vissza. 10 vándorló afrikaiból 8 soha nem tér haza. Én két hónapja vagyok Afrikában és minden nap haza gondolok, az otthonomra, családomra, a barátaimra, az utcákra, a hidegre, a dombokra. Szomorú vagyok, hogy nem vagyok otthon, de tudom, hogy haza megyek. Romániának 22 millió lakosa van, amiből 3 millió szerte szét van a világon. Emberek ezrei hagyják el az otthonukat, Dánia, Hollandia, London, Írország, aztán többen egyetemre mennek Vásárhely, Kolozsvár, Budapest … messze – messze, keresik az otthont, keresnek valamit, mindannyian kapni szeretnénk valami újat, valami mást, amit otthon nem kapunk meg, de valójában szívünk és lelkünk mélyén visszavágyunk, oda ahonnan jöttünk. Mindenki visszavágyik,talán még az is, aki azt mondja, hogy nem. Az otthon az egy mágnes, hatalmas erővel rendelkezik, biztonságot és fényt nyújt, még egy sötét szobában is. És, ami szép az egészben, hogy szinte mindig haza mehetünk, repülő, busz, stoppolj online, pillanatok, órák választanak el az otthontól. Bennünket úgy neveltek, hogy akármikor haza mehetünk, anyánk ölelése, apánk jóra intő szava, mindig haza vár. Afrikában a vihar pillanatok alatt elviszi a nád tetőt, a malária napok alatt elviszi anyát, apát, ezért sem alakulnak ki azok az erős kötődések, amiket mi alakítunk ki, és amik sosem törlődnek ki a fejünkből és szívünkből. Biztonságban vannak, lelkünk fonalai szüleink kezéhez fonódnak, elég rájuk gondolni és máris megnyugszunk.


Hol vagyunk otthon? Van, aki ott van otthon, ahol született, ahol nevelkedett, ahol a szerettei vannak. Én úgy gondolom, hogy ott vagyunk otthon, ahol a lelkünk van. És bár a lelkünk testünkben nagyon kis helyet foglal mégis hatalmas. Tudom, hogy otthon vagyok szeretteim szívében, de már otthon vagyok Alao hatalmas fekete szemeiben is, otthon vagyok Madrid utcáin is, az a város örökre elvarázsolt, otthon vagyok az Erzsébetkút legzöldebb helyein, otthon vagyok bárhol, ahol a lelkemből akár csak egy kicsiny darabot is hagytam. De csak egy helyre tudok haza menni, sőt mind csak egyhelyre megyünk haza, az az igazi haza. Amit gyermekként nekünk alkottak szüleink, vagy amit szülőként gyermekeinknek alkotunk, ahol követtek vagy követjük az első lépéseket, szavakat, ahol nevetni és sírni láttak, láttunk, majd felnőni.
Az én lelkem részei valahol a Földközi tenger és a Szahara között jön és megy, örül, hogy ennyi helyen megáll és végül de nem utolsó sorban nagyon hálás, hogy haza mehet és haza várják, akárhonnan és akármikor jön.

Isten éltessen, édesapám! 


2016. október 31., hétfő

Kedves István és Mózes!

Ma valami olyan dolog történt velem, ami még sohasem, és talán saját magam vagyok a legnagyobb meglepetés önmagam számára.
Hónapokkal ezelőtt, amikor a munkahelyemen arról beszélgettünk, hogy ide jövök két szülésznővel egy szülészeti klinikára, a munkatársaim azzal, szó szerint bosszantottak, hogy szüléseket kell nekem is levezetni. Azt mondtam bármit megcsinálok, de nem szeretnék, nem is fogok részt venni ilyen vagy ehhez hasonló dolgokon. Nem bírom a vért, a szagokat, a korházat, sőt még a nők szenvedését sem bírom, legalábbis azt hittem.

A mai nap egész jól indult, reggeliztünk, meglátogattuk Joseph egy nagybátyját, végig sétáltunk a szülőfaluján, találkoztunk nagyon sok ismerőssel, én babáztam, a lányok vizsgálgattak, mindenki végezte a dolgát. Elindultunk haza fele, a fülhallgatóm egyik fele elromlott, na mondom ez hosszú utazás lesz. 
Joseph nagyon lassan és nyugodtan vezet, nem beszélve a sok fekvőrendőrről. Aztán kaptunk egy telefonhívást, mi szerint egy nő vajúdik a klinika várótermében. Máris izgalmasabb lett a dolog, Joseph bejelentette, hogy direktbe fogunk a klinikára menni, ami annyit jelent, hogy én is megyek. Kínomban azt sem tudtam hová legyek el, mit csináljak magammal. Aztán láttam, hogy a város másik végén jövünk, ami azt jelenti, hogy a házunk előtt fogunk elhaladni, én majd ott kiszállok. Vagy nem. Joseph nem állt meg, nem szálltam ki.

 Amint beértünk a klinikára, Csiki Réka gondoskodott arról, hogy hasznosnak érezzem magam, feladatokat adott. De mind ezek előtt ránéztem az anyukára, aki még a lábán állt, de már a falat támasztotta. Mégis azt kell mondanom, hogy abban a pillanatban benne több erő volt, mint bennem. Amíg én behoztam a vérnyomásmérőt, már a szülőágynak nevezett asztalon feküdt, miközben Mesi a pocakját vizsgálta, Réka helyzetbe állított, olyan helyre, ahonnan mindent láthatok, amit nekem kell egy első szülésnél látni. Aztán akcióba lendültek mindannyian. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a szülés legalább 4 nyelven folyt, franciául, magyarul, angolul és valami himbihumbi dolgokat is hallottam. Mesi az anyukához beszélt, Réka pedig a még bent lévő kisbabához. Azt sem tudtam mire figyeljek, az egész nagyon gyorsan történt és minden része egy áldás volt. Egy adott ponton nem tudtam eldönteni, hogy mit figyeljek, az édesanyát, a pocakját, amiben gyakorlatilag olyan mozgás volt, amit külső szemmel is látni lehetett, vagy figyeljem a lányokat, akik úgy dolgoztak össze ketten, mint én és anyukám zakuszka főzés közben. Higgadtak voltak, türelmesek és végtelenül kedvesek. Első perctől az utolsóig rám is figyeltek, féltem is, nehogy velem több baj legyen, mint a két főszereplővel, de nem. Mesi és Réka tökéletes szülésznőként viselkedtek, egy tökéletes anyukával és születendő gyermekével. Egy már biztos, saját gyermekemnél, addig nem szülők, amíg legalább egyikőjük nincs ott. Szülés közben elmondtak mindent, mit és miért csinálnak, kérdeztem és úgy válaszoltak, hogy megérthessem.
Aztán eljött az a bizonyos pillanat, amikor megmozdulni láttam mindent a nőben, olyan izmok, inak, erők léptek fel, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Olyan erőt vetett be, amit mától kezdve minden nap elővesz gyermeke megóvása érdekében. Igaz a szólás „Isten óvjon egy vajúdó asszony erejétől”. Olyan anyai ösztönök voltak, amiket csak ekkor láthatunk fizikálisan, de igazából mindig ott lesznek, ha szükségesek. Egy nő erősebb, mint azt gondoltam, de anyasága után még erősebbé válik. A baba kibújt, én addig bírtam, a baba is és én is sírtunk. Természetesen engem a neme érdekelt a legjobban, a lányoknak ez volt az utolsó dolog, amit ellenőrizniük kell. Feltették anya pocijára, én időt mondtam 16:54. Egy perc után a babát már Mesi tisztogatta, Réka pedig az anyukát ápolta, placentát gondosan elrendezte, hogy otthon a szülők majd eláshassák, régi hagyományként.


 Erős és édes krémmel kenték be a kisbabát, valami kínai púdert is használtak, majd mérőszalag fejnél, deréknál és a hosszánál. A kisbaba 48 centi és 3200 gramm tömérdek csoda. Feltettek rá egy rongypelenkát (nem géz), aztán felöltöztethettem. Arra már megérkezett az édesapa is, neki kellett kivinnem. Ám előtte bevittük az anyukához, aki még az ágyon feküdt. Mintha egymásra nevettek volna, elbűvölő. Gondolom nem újdonság, a negyedik gyermeke. Kivittem apukának, elmammogtam, hogy van egy nagy fia. Örült neki, de szaladt is tovább, hogy átadja az otthonról hozott lepedőnek használt anyagokat, amik a közös ágyra kerültek, ahol majd az anyuka és a baba együtt aludhat. Szerencsére övék volt az egész korterem, aminek a fala nem fehér, vagy baba színű tapétás, nincsenek benne virágok, és Isten hozott felíratok, nincsenek héliumos lufik, cumis üvegek, cumik. Végül is nem számít, ők ketten ott vannak egymásnak, az anya és a fia.

Üdvözlünk a földön, Thomas! A jó Isten éltessen nagyon sokáig! Soha, nem foglak elfelejteni! Köszönöm neked és a lányoknak a türelmet és, hogy egy ilyen csodás dolgot megélhettem.


2016. október 29., szombat

Repültünk ... 

Ha van rá lehetőség, akkor kíváncsi lennék, hogy most felnéz az égre, hány repülő száll az égen. Percenként, akár 3-4-et is lehet látni. Tudom, mert nagyon sokat néztem az eget, mindig azon tűnődtem, hogy melyik hová tart, vajon melyiken milyen emberek ülnek, ők vajon lenéznek-e.
Két hónapja kémlelem az eget itt is, láttam a holdat, a nagyon fénylő csillagokat, a napot felkelni és lemenni, pár napja egy hulló csillagot is láttam, de repülőt, egyet sem. Mégis tegnap délelőtt készítettem egy repülőt a gyerekeknek. A repülő testét egy fél literes palack képezte, volt két szárnya, hajtóművek a szárnyak alatt, első légcsavar, amire ha ráfújtunk még forgott is, vízszintes és függőleges vezér síkok és ablakok. Amikor kész lett, rájöttem nem is olyan rossz, ha még rajzolni is tudnék, egy egész vagány kis dolog lehetne.


Gondoltam hasznos lesz a repülő, lehet rajta számolni, lehet gyerekről – gyerekre repülni. Aztán Attilával arról beszéltünk, hogy mi van, ha ezek a gyerekek nem tudják mi az, nem láttak még repülőt. Nehéz olyan eszközökkel dolgozni, amiket ők nem ismernek. A kifestő is idegen, némelyiküknek a ceruza sem ismerős. Ilyet, hogy játék baba, kisautó, barbie, labda nem láttam. Egyetlen dolgot láttam több gyereknél is, a tolókát. Egy pálca végére egy karika volt felszerelve, amit a gyerek tologatott és futott vele, természetesen házilag készített.


Van egy színes, felfújható strandlabdánk, amit majdnem minden foglalkozásra viszek, azt hiszem írtam is már róla. Az a labda varázslatos. Ma is játszottunk vele, imádták. A foglalkozás végére előkerült a kisrepülő és legnagyobb örömömre siker volt. A labda háttérbe szorult. Egy olyan eszköznek szántam, aminek lehet számolni az ablakait, amit majd oda adok a gyereknek, aki egy másikig repíti és így tovább. Nem is számítottam arra, hogy egy játék darab lesz. Nem tudom, hogy én örültem-e jobban neki, vagy ők. Abel egy 8 éves kisfiúhoz repült először, akivel megszámoltuk az ablakokat, ő tovább repítette, szerencsére magasan repült, különben az aprók szétszedték volna. Mindenkihez repült a papírból és palackból készült repülő – észrevették h pörögni is tud, fújták és futottak vele egymáshoz.


A szombati foglalkozásaimon lévő gyerekek mindenhonnan jöttek, nem egy összeszokott közösség, vannak köztük árvák, nagyon szegények, gazdagabbak, kisebbek és nagyobbak. Mivel kevesebben vannak, így több időm és alkalmam van velük foglalkozni egyénileg is. Velük is festünk, rajzolunk, ragasztunk – amiről azt hittem, hogy a legnagyobb örömöt okozza nekik. Később rájöttem, hogy a figyelem okoz nekik igazi örömöt, a simogatás, ölben tartás, érintés, kézfogás. Mára bővült a kör a repülőre, labdára, egyszerű játékokra.