2016. november 23., szerda

Azt hiszem többször említettem már, hogy az itteni emberek Yovo, Yobo vagy éppen Oyobo-nak neveznek. Ez a fehér ember jelentése fonn illetve nagou nyelven. Mondanom sem kell, hogy már rettenetesen unjuk, nem szeretjük, ezért, én, akivel többször találkozom, annak elmondom, hogy az én nevem Réka és nem yovo. Többnyire gyerekeknek szoktam mondani, ők azok, akik folyamatosan kiabálnak utánunk. Na, már most, a helyzet a következő: ha az utcán megyünk, akár Attila, Mesi vagy mi Rékák, már nem yovok vagyunk, hanem mind-mind Rékák, most mindenki, aki fehér, az Réka lett. Tegnap az utcán Csiki Rékával sétáltunk és folyamatosan csak a nevünket hallottuk, nem mondom, szórakoztató volt. Hogy fokozzuk a helyzetet, mivel ezek az emberek nem beszélik az angolt, így szinte mindegynek találtam, hogy éppen angolul vagy magyarul köszönök, ezért nagyon gyakran magyarul köszöntem nekik, fogalmam nem volt, hogy így veszik az adást. Mára már Alaotól kezdődően az utcánkban az emberek is „szia”-val köszönnek nekünk. 



Ma egy anyuka az út másik oldaláról kiáltott át nekem, hogy Szia Réka – jajjj mondom szia, nem vettelek észre. Erre a nő rázta a fejét, mintha azt mondaná, semmi baj. Az igazság az, hogy nehezen tudom megkülönböztetni őket, kivételt képeznek ez alól a gyerekek, őket szinte bármikor felismerem. De a fekete nők és férfiak számomra mind egy formák. Észrevettük, hogy nekik is egyformák vagyunk mi, talán Attila nem olyan, mint, mi. Ám mi a lányok, függetlenül attól, hogy különbözőek, mégis mind egyformák vagyunk. Így történt, hogy egyik nap Silvezter neki futott Mesi lábának és rábújt, átkarolta a lábát, felnézett Mesire, kacarászott, aztán rám nézett, csend és még egyszer Mesire nézett, szegény gyermek sokkot kapott, akkor vette észre, hogy ketten vagyunk, egyformák és valami nem stimmel. Ezzel nincs is semmi baj, végül is Mesi és én nagyon hasonlítunk, csak a testalkatunk, bőr színunk, hajszínünk, arcunk teljesen más. Ezek a gyerekek nagyon félnek tőlünk, de ha megszoknak, akkor már minden rendben, ma délután például két nagyon kicsi gyerek bejött az udvarra, leült a lépcsőre és beszélgettek. Mesi vette észre őket, aztán csatlakozott hozzájuk, kicsit halandzsáztak, aztán mindenki ment dolgára. Ismertük őket, egyiket egy sétán szedtem össze. A séta, ami olyan, mint egy igazi parádé. 



Megpróbálom leírni az egyik ilyen bulis kis sétánkat, amikor egyedül indultam meglátogatni Alao-t. Ahhoz, hogy elmenjek Alaohoz, el kell mennem a viskó előtt, ahol Silvester és szülei árulják az üzemanyagot. Út közben meglátott a kisfiú, utánam szaladt, rögtön Silvester után meg futott az unokatestvére is, egy – egy tasak főtt rizzsel a kezében. Ezt a tasak rizst, úgy kell elképzelni, mint, ahogy mi ettük kiskorúnkban a pufit, amikor már kifogyott a zacskó és a sarkát kirágtuk, hogy azt a sós maradékot tudjuk lenyelni. Ezek a gyerekek is kirágták a zacsi sarkát és onnan fogyasztották a főtt rizst. Mind két gyerek sárga bugyit viselt és itt pont, semmi egyéb, ez nem egy uniformis, véletlenül öltöztek össze. Szóval megérkezek egy 3 és egy 5 éves sárga bugyis feketével Alaohoz, nagy az öröm, a két kicsi egy – egy féltékeny pillantást vet egymásra, megfogják a kezem és elindultunk tovább, már négyen voltunk. Útközben találkoztunk Naomival, aki egy szuper intelligens 7 éves kislány, tökéletes franciával. Nőtt a csapat, már öten voltunk. Kiérünk a főútra, a kép a következő, bocsánat kép és hang. Silvester ordít, mert fél a járdán lévő lyukaktól, én mondom a nevét, Alao gyönyörű szép magyar akcentussal ismételi Szilveszter nevét. Naomi úgy mond franciául nekem, mintha a VOX rádió reggeli műsorát hallanám, minden két mondat között, mondja, hogy thank you – gondolván ettől majd megértem, amit mond. Aztán ott van Justin a másik sárga bugyis kisfiú, aki énekeli a sétálós énekünket, szintén magyarul, és a futós résznél, mind futunk, mintha valami megvadult zebra csorda lennénk. Közben észreveszem, hogy mögöttem 5 másik gyerek jön, ők is énekelnek velünk. Azért mondom, hogy zebra, mert a kicsi feketék között virítok a fehér bőrömmel. Ezért volt érdekes, amikor két úriember megkérdezte, hogy az én gyerekeim, mondom persze, véletlenül összecseréltem őket még a korházban. Utolsó 5 méteren már mindenkinek lufi volt a kezében, komolyan mondom olyan volt az egész, mint amikor a fúvós zenekar felvonul Keresztúron.



A séta végére kiderült, hogy Justin nem is Justin, hanem valami egyéb – de semmi baj, már mindenki Justinnak hívta, sőt amire a legbüszkébb vagyok, Silvester nevét is olyan gyönyörű Szilveszternek ejtik, mintha csak otthonról hallanám. 
Egybevetve mindent, ha valaki úgy döntene, hogy meglátogat, nem kell tartania a nyelvi korlátoktól, addigra már körösztúri akcentussal üdvözlünk mindenkit. 

video


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése