Két évvel ezelőtt egy új kaland várt nem messze otthonomtól, Budapesten, melynek egy nagy részét két csodálatos törpe jelentette. Pet és Pat akkor 2 évesek voltak, okosak, ügyesek, kreatívak, mozgékonyak, játékosak és gyönyörűek. És mivel én személy szerint nagyon szeretek kint lenni, ezért már első héten hármasban indultunk meghódítani a II. kerület játszótereit. A járókelők természetesen megcsodálták őket, dicsérték, milyen szép gyerekeim vannak. Mindenkinek megköszöntem, aztán elmondtam, hogy a kicsik nem az én babáim. Egy idő után elhagytuk a kerületet és már a Lánchídról küldtük anyának a képeket. Buszoztunk, imádták. A dicséretek csak jöttek, aztán már ráuntam magyarázkodni, megköszöntem és mentünk tovább. Volt, aki kérdezősködött tovább, mennyi időre születettek – kérdezték. Vágtam rá, 9 hónapra, eszembe sem jutott, hogy az ikrek legtöbbször 8 hónapra születnek – a néni megjegyezte csodagyerekek. Hát gondoltam persze, naná, hogy csoda gyerekek. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy pont olyanok, mint én – már hogyne, nekem is barna hajam van és kerek fejem, mint Patriknak. Rettenetesen büszke voltam rájuk, nagyon sokat tanultam tőlük, róluk. Életem részévé váltak és ők is, mint a legtöbb fiú lány iker, ők is különbözőek voltak. Segítettek megérteni a kevés és a túl sok figyelem fogalmát, gyönyörűen építették fel az igények várát, ki mennyit és mikor, kinek sok a kevés, és kinek kevés a sok. Megtanítottak másként szeretni, a saját maguk egyszerűségével komplikált érzelmeket felszínre hozni, aggódni, adni és venni, nyugodtnak lenni, kiborulni, félni, megijedni, örülni és megőrülni. Azt hittem, hogy nincs gyermek, aki felülírná azt, amit nekem jelentenek. Biztos voltam benne, hogy a sajátom érkezéséig ők ketten első helyet foglalnak. Jól gondoltam, azzal az egy hibával, hogy van ott hely másnak is.

Júniusban találkoztam Alaoval, róla már meséltem. Ő az én kicsi afrikai hercegem. Aztán pár hete megismertem Silvestert, ő karácsonykor lesz 3 éves, édesanyja szerepelt a babahordozós videónkban, egy pici kislánnyal a hátán. Akkor találkoztunk velük először, Mesi és én már akkor külön örültünk nekik, hiszen anyuka picit beszélt angolul, azóta naponta látjuk egymást, anyuka egyre jobban és bátrabban beszél angolul. Házunk után susnyás, susnyás után egy fa szín, ahol Silvester, kishúga és szülei üzemanyagot árulnak kisebb – nagyobb palackokból. Egész nap, sőt szerintem apuka még éjszaka is ott van. Csiki Réka órákig eljátszik a 3 hónapos kislánnyal, amíg én Silvesterrel kacarászok. Silvester kacagó gyermek, úgy kacag, hogy párja nincsen. Amikor meglátja a lufit, már jönnek a hangok, aztán ropog a nevetése. Néha olyan, mint egy kicsi barna majom, mindenhová felmászik, és onnan kacarászik nagyokat. Pár napja egy nagy gumit hurcolt hatalmas erőfeszítéssel, de annak is úgy kacagott, mintha a Szomszédnéni Produkciós Irodát hallgatta volna. Legjobban mégis annak örül, ha forgunk és repülünk. Kacag, ha beszélek, ha halandzsázok, ha jövök és, ha megyek. Nincsenek játékai, helyesbítek nincsenek konkrét játékai, de játszik a gyermek, játszik a gumival, a palackokkal, a porral, a lufi maradványokkal, játszik fazékkal, sőt láttam játszani a szék lábával is. Mit ne mondjak, kreatív. A minap vittem neki színes papírt, ollót és ragasztót. Mondom, girlandokat készítünk a nyakadba, arra rávágja szizzzőőőőőr, olló franciául, aztán neki a lapnak és olyan apró darabokra faricskálta, mint én amilyen apróra törtem mamán házi laskáját egy karácsony alkalmával. Még mindig érzem az ujjaim közt az asztalon száradó laska ropogását, tudtam, hogy nem szabad, de olyan jól esett. Silvester is körülbelül ilyen beleéléssel dolgozott az ollóval. Amikor kész lett a faricska halom, kacagott, olyan nagyon kacagott, nagyon édes-kedves volt. 

Múlt szombaton Alaoval vágtunk, ő is imádta, ő mindent vágni akart az ujjától el kezdve a kicsi lapos orráig. Alao már nem kacagó, ő komolyabb. Mosolyog, persze, hogy mosolyog, neki van a világon a legszebb mosolya. Alao szép gyermek, feje formája, hosszúkás szemei, lapos fekete orra, ragyogó fogai, vastag szája és mély hangja tökéletes gyermekké formálja. Jellem van benne, erős jellem, szívtipró lesz. De hagyjuk meg, hogy ehhez a tökéletes gyermeki megjelenéshez a selypítés már csak hab a tortán, bár nem beszél sokat. Ő nagyon bújós, szereti, ha biztonságban huppanhat ölünkbe, ha meglát, rohan és szorít. Az afrikai gyerekek nem puszilkodnak, Alao volt az első gyermek, aki egy hatalmas puszit nyomott az arcomra. Nagyon különböznek egymástól, de egy dolog mindenikben ugyanaz.

Tegnap a nagyoknál volt órám, nem ők a kedvenceim, negyedik osztály lévén, ahogy arról már írtam a legkisebb 9, a legidősebb 17 éves. Kicsit nehéz, de tegnap ott is, mintha csoda történt volna, nekik is azt kellett, ami Alaonak vagy Silvesternek jár. Figyelem. Ezek a már nagy fiúk is figyelnek, segítenek, ha leülök melléjük és rájuk figyelek, 3 másodperc, amit kikérnek maguknak egyenként, mindenkinek jár. Aztán ott vannak a kicsik, vihetek nekik ollót, ragasztót, bármit, élvezik, imádják, de 15 perc után már figyelem kell nekik, kedden egy kislány oda húzott magához és a kezem a fejére tette, őt is simogassam.

Nem is csodálkozom, felnőttként is figyelemre vágyunk, persze csökken az igény, a túl sok figyelem is zavar. Be kell osztani figyelmünket, azt is mondhatnám, hogy a figyelmünk, akár szívünk korlátlan tud lenni. Érdemes figyelmet szentelni és szeretetet adni mindenkinek, aki megérdemli és igényli. Anyu szokta mondani, ez ingyen van.