Otthon

A ház, amiben élünk egy villa, nagyobb, mint amilyenben közülünk bárki is lakik, 3 hálószoba, külön fürdőszobák,  kis raktár, hatalmas konyha, ebédlő, nappali, terasz, udvar banánfákkal. Gyönyörű. Nem olyan, mint az itteni házak 95 százaléka, nem agyagból készültek az oldalai, nem nád a teteje. Ám mindannyiunk kíváncsi volt milyen egy afrikai otthon belül. Nemrégiben volt szerencsénk bemenni egy átlagos otthonba. Számunkra fullasztó volt, 4 négyzetméteren két fotel, egy ágy, egy szekrény tele konzerves dobozokkal, gyógyszerekkel, Jézus kép, zászló, négyzetrajzok a falon, egy egész világ volt abban a kisszobában, ahol anya, apa, két kislány és egy kisfiú lakik. Ez az otthonuk. Sötét, meleg, nyirkos. Egy olyan lakás, amiben a társaim és én 30 percnél többet nem tudtunk eltölteni. Ma a kedvenc utcámba mentem festeni a gyerekekkel. Az este végén, amikor búcsúzkodni kezdtem a gyerekektől, Alao nyomott egy puszit, Lulu sírt, mondtam semmi baj Lulu, haza viszlek hozzánk, majd együtt dormizunk. A kislány úgy engedte el a kezem, mintha holtat látott volna. Ő otthon alszik, a földön a gyékény szőnyegen, nem kell más, még akkor sem ha kényelmesebbnek hangzik. Nem baj, ha hideg az éjszaka, ha a villámoktól fényes az otthon, nem baj, semmi sem baj, ők otthon szeretik.

Nagyon sok törzs úgy jegyzi meg a tagjait, hogy egészen kiskorukban az arcukra vágják a függőleges, vízszintes vagy éppen összevissza jeleket, amik aztán életük végéig szemük alatt lesznek. Nemrég megkérdeztem egy édesanyát, hogy az ő gyermekének miért nincs, látván, hogy neki van. Azt mondta, azért mert az ő kislánya nem itt fog élni, orvos lesz valahol máshol. A kislány 7 hónapos volt, de ha minden jól megy akkor ő nem itt fog élni, hanem elmegy. Úgy nevelik, hogy majd 10 évesen, ha elég jól tanul  valószínűleg egy magán iskolába mehessen, 17 évesen pedig úgy el fog menni, hogy soha nem jön vissza. 10 vándorló afrikaiból 8 soha nem tér haza. Én két hónapja vagyok Afrikában és minden nap haza gondolok, az otthonomra, családomra, a barátaimra, az utcákra, a hidegre, a dombokra. Szomorú vagyok, hogy nem vagyok otthon, de tudom, hogy haza megyek. Romániának 22 millió lakosa van, amiből 3 millió szerte szét van a világon. Emberek ezrei hagyják el az otthonukat, Dánia, Hollandia, London, Írország, aztán többen egyetemre mennek Vásárhely, Kolozsvár, Budapest … messze – messze, keresik az otthont, keresnek valamit, mindannyian kapni szeretnénk valami újat, valami mást, amit otthon nem kapunk meg, de valójában szívünk és lelkünk mélyén visszavágyunk, oda ahonnan jöttünk. Mindenki visszavágyik,talán még az is, aki azt mondja, hogy nem. Az otthon az egy mágnes, hatalmas erővel rendelkezik, biztonságot és fényt nyújt, még egy sötét szobában is. És, ami szép az egészben, hogy szinte mindig haza mehetünk, repülő, busz, stoppolj online, pillanatok, órák választanak el az otthontól. Bennünket úgy neveltek, hogy akármikor haza mehetünk, anyánk ölelése, apánk jóra intő szava, mindig haza vár. Afrikában a vihar pillanatok alatt elviszi a nád tetőt, a malária napok alatt elviszi anyát, apát, ezért sem alakulnak ki azok az erős kötődések, amiket mi alakítunk ki, és amik sosem törlődnek ki a fejünkből és szívünkből. Biztonságban vannak, lelkünk fonalai szüleink kezéhez fonódnak, elég rájuk gondolni és máris megnyugszunk.

Hol vagyunk otthon? Van, aki ott van otthon, ahol született, ahol nevelkedett, ahol a szerettei vannak. Én úgy gondolom, hogy ott vagyunk otthon, ahol a lelkünk van. És bár a lelkünk testünkben nagyon kis helyet foglal mégis hatalmas. Tudom, hogy otthon vagyok szeretteim szívében, de már otthon vagyok Alao hatalmas fekete szemeiben is, otthon vagyok Madrid utcáin is, az a város örökre elvarázsolt, otthon vagyok az Erzsébetkút legzöldebb helyein, otthon vagyok bárhol, ahol a lelkemből akár csak egy kicsiny darabot is hagytam. De csak egy helyre tudok haza menni, sőt mind csak egyhelyre megyünk haza, az az igazi haza. Amit gyermekként nekünk alkottak szüleink, vagy amit szülőként gyermekeinknek alkotunk, ahol követtek vagy követjük az első lépéseket, szavakat, ahol nevetni és sírni láttak, láttunk, majd felnőni.

Az én lelkem részei valahol a Földközi tenger és a Szahara között jön és megy, örül, hogy ennyi helyen megáll és végül de nem utolsó sorban nagyon hálás, hogy haza mehet és haza várják, akárhonnan és akármikor jön.

Isten éltessen, édesapám!