2016. október 31., hétfő

Kedves István és Mózes!

Ma valami olyan dolog történt velem, ami még sohasem, és talán saját magam vagyok a legnagyobb meglepetés önmagam számára.
Hónapokkal ezelőtt, amikor a munkahelyemen arról beszélgettünk, hogy ide jövök két szülésznővel egy szülészeti klinikára, a munkatársaim azzal, szó szerint bosszantottak, hogy szüléseket kell nekem is levezetni. Azt mondtam bármit megcsinálok, de nem szeretnék, nem is fogok részt venni ilyen vagy ehhez hasonló dolgokon. Nem bírom a vért, a szagokat, a korházat, sőt még a nők szenvedését sem bírom, legalábbis azt hittem.

A mai nap egész jól indult, reggeliztünk, meglátogattuk Joseph egy nagybátyját, végig sétáltunk a szülőfaluján, találkoztunk nagyon sok ismerőssel, én babáztam, a lányok vizsgálgattak, mindenki végezte a dolgát. Elindultunk haza fele, a fülhallgatóm egyik fele elromlott, na mondom ez hosszú utazás lesz. 
Joseph nagyon lassan és nyugodtan vezet, nem beszélve a sok fekvőrendőrről. Aztán kaptunk egy telefonhívást, mi szerint egy nő vajúdik a klinika várótermében. Máris izgalmasabb lett a dolog, Joseph bejelentette, hogy direktbe fogunk a klinikára menni, ami annyit jelent, hogy én is megyek. Kínomban azt sem tudtam hová legyek el, mit csináljak magammal. Aztán láttam, hogy a város másik végén jövünk, ami azt jelenti, hogy a házunk előtt fogunk elhaladni, én majd ott kiszállok. Vagy nem. Joseph nem állt meg, nem szálltam ki.

 Amint beértünk a klinikára, Csiki Réka gondoskodott arról, hogy hasznosnak érezzem magam, feladatokat adott. De mind ezek előtt ránéztem az anyukára, aki még a lábán állt, de már a falat támasztotta. Mégis azt kell mondanom, hogy abban a pillanatban benne több erő volt, mint bennem. Amíg én behoztam a vérnyomásmérőt, már a szülőágynak nevezett asztalon feküdt, miközben Mesi a pocakját vizsgálta, Réka helyzetbe állított, olyan helyre, ahonnan mindent láthatok, amit nekem kell egy első szülésnél látni. Aztán akcióba lendültek mindannyian. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a szülés legalább 4 nyelven folyt, franciául, magyarul, angolul és valami himbihumbi dolgokat is hallottam. Mesi az anyukához beszélt, Réka pedig a még bent lévő kisbabához. Azt sem tudtam mire figyeljek, az egész nagyon gyorsan történt és minden része egy áldás volt. Egy adott ponton nem tudtam eldönteni, hogy mit figyeljek, az édesanyát, a pocakját, amiben gyakorlatilag olyan mozgás volt, amit külső szemmel is látni lehetett, vagy figyeljem a lányokat, akik úgy dolgoztak össze ketten, mint én és anyukám zakuszka főzés közben. Higgadtak voltak, türelmesek és végtelenül kedvesek. Első perctől az utolsóig rám is figyeltek, féltem is, nehogy velem több baj legyen, mint a két főszereplővel, de nem. Mesi és Réka tökéletes szülésznőként viselkedtek, egy tökéletes anyukával és születendő gyermekével. Egy már biztos, saját gyermekemnél, addig nem szülők, amíg legalább egyikőjük nincs ott. Szülés közben elmondtak mindent, mit és miért csinálnak, kérdeztem és úgy válaszoltak, hogy megérthessem.
Aztán eljött az a bizonyos pillanat, amikor megmozdulni láttam mindent a nőben, olyan izmok, inak, erők léptek fel, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Olyan erőt vetett be, amit mától kezdve minden nap elővesz gyermeke megóvása érdekében. Igaz a szólás „Isten óvjon egy vajúdó asszony erejétől”. Olyan anyai ösztönök voltak, amiket csak ekkor láthatunk fizikálisan, de igazából mindig ott lesznek, ha szükségesek. Egy nő erősebb, mint azt gondoltam, de anyasága után még erősebbé válik. A baba kibújt, én addig bírtam, a baba is és én is sírtunk. Természetesen engem a neme érdekelt a legjobban, a lányoknak ez volt az utolsó dolog, amit ellenőrizniük kell. Feltették anya pocijára, én időt mondtam 16:54. Egy perc után a babát már Mesi tisztogatta, Réka pedig az anyukát ápolta, placentát gondosan elrendezte, hogy otthon a szülők majd eláshassák, régi hagyományként.


 Erős és édes krémmel kenték be a kisbabát, valami kínai púdert is használtak, majd mérőszalag fejnél, deréknál és a hosszánál. A kisbaba 48 centi és 3200 gramm tömérdek csoda. Feltettek rá egy rongypelenkát (nem géz), aztán felöltöztethettem. Arra már megérkezett az édesapa is, neki kellett kivinnem. Ám előtte bevittük az anyukához, aki még az ágyon feküdt. Mintha egymásra nevettek volna, elbűvölő. Gondolom nem újdonság, a negyedik gyermeke. Kivittem apukának, elmammogtam, hogy van egy nagy fia. Örült neki, de szaladt is tovább, hogy átadja az otthonról hozott lepedőnek használt anyagokat, amik a közös ágyra kerültek, ahol majd az anyuka és a baba együtt aludhat. Szerencsére övék volt az egész korterem, aminek a fala nem fehér, vagy baba színű tapétás, nincsenek benne virágok, és Isten hozott felíratok, nincsenek héliumos lufik, cumis üvegek, cumik. Végül is nem számít, ők ketten ott vannak egymásnak, az anya és a fia.

Üdvözlünk a földön, Thomas! A jó Isten éltessen nagyon sokáig! Soha, nem foglak elfelejteni! Köszönöm neked és a lányoknak a türelmet és, hogy egy ilyen csodás dolgot megélhettem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése