2016. október 9., vasárnap

Sok kis baba a leplek alatt ... 

Nincsen honvágyunk, nem szenvedünk már a csípésektől, a folyamatos izzadás sem zavar különösebben, bár egyre melegebb van és egyre nehezebben tudjuk végig aludni az éjszakákat. Mégis kezdünk otthonosan mozogni a házban, az utcákon. De bármit csinálok, folyamatosan ott vannak a szüleim is, a testvérem is, a barátaim, ismerőseim, városom. Egyetlen egy dolog van, ami teljesen elveszi az eszem, olyankor kikapcsol és más frekvenciára vált. És ebből a dologból itt nagyon sok van. Édesek, finomak, picik és feketék. Nem, nem a sötét csokira gondolok, azt nem is szeretem. Hanem a pici fekete gyerekekre. Ők azok, akik az itt létem alatt teljesen elcsavarják a fejem. Olyankor csak ők vannak és én. Természetesen sok fázisból áll egy gyermekkel való találkozás, és ha már túl vagyok a „már nem félek” időszakon akkor jöhet a puszi nyuszi, a magyar szavak, az emelés, az ismételt puszi felhők, az Ágitól kapott cukorka, vagy valami kis ajándék, a fájó búcsú és utána az elmélkedés. Az elmúlt hetem tele volt ilyen pillanatokkal, teljesen feltöltődtem, és semmi máson nem járt az eszem, csak rajtuk.


A hét első napján, amikor Joanát az internátusba vittük kaptam egy nagyon kedves levelet otthonról, a levelet egy kislányos anyuka írta, aki a babahordozásról érdeklődött, tudván, hogy Afrika a babahordozók őshazája. És valóban, amióta itt vagyok én még nem láttam babakocsit, vagy hasonló szállítóeszközt. Itt minden gyerek az édesanyja hátán van. Így aztán a már amúgy is tervbe vett projektet tűztük ki célul: A héten megtanuljuk a babahordozás afrikai titkát. Úgy döntöttem, hogy a hét minden napján a lányokkal megyek, és a klinikán töltöm a délelőttjeimet, nem mintha az úton nem lenne sok - sok babát hordozó anyuka. A baj ezzel csak az, hogy nem beszélem a nyelvüket, másrészt fényképezkedni nem nagyon szeretnek. A vallásuk miatt úgy tartják, hogy a fotók elvesznek egy részt a lelkükből. Arra gondoltam, hogy a klinikán majd biztos találok babát és anyukát, aki majd szívesen megmutatja és megengedi, hogy egy kis videót készítsek a folyamatról.


Sajnos első nap nem jártam sikerrel a babahordozás terén, viszont kis angyallal találkoztam. Solange kislánya Adonai első napját töltötte az iskolában, haza érte után apukájával közösen borítottuk be a füzeteket papírral, majd díszítettük azokat az otthonról hozott matricákkal. Ado szája a tarkójáig ért, olyan boldog volt. Adtunk neki egy tolltartót is, szívecskés radírral, hegyezővel és egy szett színes ceruzával. Mindezeket otthonról hoztuk, valakik otthon ajándékozták ezeknek a gyerekeknek.


És igen, második nap már találkoztam egy nagyon kedves anyukával és annak a nagyon beteg kislányával, aki szívesen megmutatta volna, ha a kislánynak nem lett volna 41,5 fokos láza. Egy pillanatig ismét megállt bennem a vér, amikor az anyuka kifutott az útszélére valamit elvenni, a kislányt meg ott hagyta. Ölbe vettem, és szó szerint égett a kis teste. Malária. Ismét malária. Szinte minden nap tudatosul bennem a hol létem, és hogy hol születtem, mik a különbségek, és milyen szerencsésnek mondhatom magam, hogy odaszülettem, ahová. De talán ez volt az első alkalom, amikor fejbe ütött és szó szerint égetett a gondolat, hogy hol vagyok. Realizálódott  bennem a hely, az emberek és a tények miszerint több millió ember fertőződik meg maláriával és félmillió gyermek hal bele évente. De ez a kicsi lány olyan erős volt, hogy élet halál között is az édesanyja után kiáltozott. És ismét jött a pofon, szedd össze magad Réka! A kislány remélhetőleg már jobban van, a klinikának van gyógyszere és az anyuka is komolyan vette a dolgát. A babahordozás elmaradt.


Csütörtök: szintén a klinikán kezdtem a napot, ez volt az én napom! Már – már lógatott orral zombiként jártam szobáról szobára, amikor babanyöszörgést hallok, ó mondom, biztos kecske – meglepő viszont az itteni kecske és a gyerek hangok nagyon hasonlóak. És aztán megláttam életem másik értelmét. Egy gyönyörű kislány, édesanyja hátán. Na, mondom nyugi lányok, ne legyünk tolakodóak. Egy kis család volt, nagyon fiatal apuka, anyuka és a 6 hónapos kislány. A konzultációs szobába mentek, Csiki Réka meg én rohantunk utánuk, és már a vizsgálón ültünk, amikor eszünkbe jutott a kérdés, hogy – „Bejöhetünk?” Mosolyogtak és mondták, hogy persze. Ők nem betegek, csak hallottak rólunk, és kíváncsiak voltak, hogy mi van a klinikán. Az apuka orvos egy Észak – Benini korházban, anyuka nővér, a kislány meg egy angyal. Pár perc múlva a baba már nálam volt és  legnagyobb meglepetésünkre a kislány kacagott, olyan igazán ropogósan. Tündéri volt, azonnal tudtam, hogy ő lesz az én modellem a babahordozást illetően. A beszélgetés alatt a lányokkal tettük vettük, aztán a tündérkénk pityeregni kezdett, anyuka szopiztatta, baba elaludt. De anyuka megengedte, hogy én vigyázzak rá, ó ez nekem hatalmas ajándék volt. Egy kisbaba szuszmákolása, érintése és nyugodtsága felbecsülhetetlen – ezt biztosan minden édesanya tudja. Ám a kislány úgy elaludt, hogy a filmkészítés elmaradt.


Péntek: gyalogosan tettük meg az utat a klinikára, csupa 45 perc séta az út szélén, rengeteg kisbaba, kismama – de nem modellkednek. Baba délelőtt nem volt, délután viszont a lányok segítségével ismét megszületett egy 3300 grammos kis csoda. Pár napon belül biztosan tökéletes alany lenne, de nem ma - gondoltam.
Szerencsére, hogy mielőtt ide jöttem volna, a kitartásom gyakorlását tűztem ki egyik célul, szóval úgy voltam vele, hogy majd holnap! 


Szombaton foglalkozásom volt, 11 gyerekkel. A múltkori csoport plusz egy testvérpár, akiket már korábbról ismertem. Ők voltak a legkisebbek, Alao 2 éves és 3 hónapos kisfiú, Lulu 4 múlt. Édesapjuk nem rég hunyt el, édesanyjuk nem jár ki, de tudtam, hogy Solange majd megmutatja a babahordozó elkészítését. Alao tökéletes modell lesz. Tévedni itt is emberi dolog. Alao nem akaródzott más hátára mászni, ezért Lulu és Rofi volt a mi babánk. Nagyon ügyesek voltak, annyira látszott, hogy nem új dolog ez nekik. Lábuk, pocakjuk, kezük csak úgy simult a női testhez. Délután, amikor Mesi és én összeszedtük a bátorságunkat és elmentünk anyukákat keresni láttuk, hogy nem csak a hordozás az egyetlen szerepe a baba hordozójuknak, hiszen a kicsik megnyugodnak. Ismerik és tudják a helyüket és az jelenti számukra a biztos pontot. A videóban igyekeztünk a lányokkal elmondani és megmutatni, hogy hol vannak az itteni babák. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése