2016. október 18., kedd

Anyánál a varázspálca

Mai bejegyzésem két személyről fog szólni, egy két éves kisfiúról és egy anyáról. A két éves kisfiú neve Alao, azt hiszem ő Afrikám főszereplője. Alao egy édes mézes egészséges gyermek, kinek édesapja meghalt pár hónapja, a 4 éves nővérével, Luluval és édesanyjával élnek egy 5 perces sétára tőlünk. Már a júniusi látogatásunkkor találkoztam velük, akkor is mély benyomást keltett a kis legény, de akkor még félt tőlem, tőlünk. Ma már nem fél, ha az utcájuk felé megyek, úgy szalad felém, mint egy kicsi gorilla, mint Kin-Kong. Felkapom az ölembe és onnantól olyan, mintha valami nagyobb dolog uralná a lelkemet. Minden gyermeket szeretek Betfalvától, Afrikáig, de Alao nagyon belopta magát a szívembe, kicsit úgy érzem, hogy ittlétem alatt ő az enyém is. Édesanyja mintha szívesen osztozna rajta, apja halála óta, nincs sem kedve, sem ideje a kicsikkel annyit foglalkozni, mint amennyit igényelnek.


Így történt, hogy szombat délután „véletlenül” arra sétáltunk és jó kis kalandok után a gyermek velem töltötte a délutánt. Háromszor vittem haza, de mind három alkalommal visszakerült hozzám. A legjobb az volt, amikor a többiekkel sétáltunk a főút mellett, amikor megáll mellettünk egy motor, rajta egy Alao baba, aki gyorsan lepattan és se szó, se beszéd velünk maradt. A szombat este nagyon jó hangulatban telt. Vasárnap éppen egy közeli faluba készültünk, Joseph jött értünk és a klinikába vitt. Alaot nagyon magas lázzal vitték be, a gyermek rosszul volt és hiába magyarázták neki, hogy én nem vagyok orvos, ő azt szerette volna, hogy én vizsgáljam meg. Természetesen én csak annyit tudtam csinálni, hogy fogtam az ölemben, a lányok meg Solange megvizsgálták, kapott lázcsillapítót, gyógyszert. Alao malária gyanús, abban maradtak, hogy másnap reggel elvégzik a tesztet. Másnap a klinikán vártam a családot, megérkezett Alao, Lulu egy férfi kíséretében, anyuka nem volt. Talán a pók után a tű az, amitől nagyon félek. A kicsik is féltek. Alaot Réka vitte be, tudtam, ha én viszem be, a belém vetett bizalom oda lesz. Én majd kint várom. Magas láza volt, ordított, visított, az a csöpp gyermek minden hangját és erejét megmutatta 3 percben. Pár perccel később egy lufival a kezében ültünk kint egy széken, a víz ömlött a gyermekről, szipogott, látszott, hogy ereje fogyóban, Lulu is átesett a vizsgálaton, ő is lázas volt, talán még jobban kiborult, mint öccse. Aztán jött a varázslat egy kicsi telefonba rejtve, egy hang, ami mind két gyermekbe olyan erőt öntött, mintha mi sem történt volna. Anya hívott. Fogalmam nincs mit mondhatott nekik, számomra halandzsa az egész. Alao megsem tudott szólalni, de szemében látszott, hogy megnyugodott. Egy gyermek szerethet akárkit és akármit, az anyát nehéz pótolni. Az anya egy ugyanolyan csoda, mint a baba. Anya nélkül nincs baba. 


Akkor láttam őket utoljára, azóta nem tudok semmit, még a teszt eredményét sem. De egésznap rájuk gondolok, ma két alkalommal mentem el a házukhoz, de a kapu zárva volt, másodszor elkapott egy vihar, kénytelen voltam egy eresz alatt állni. A szemközti házban három gyerek játszott az esővel, anya bevitte őket. Egy rövid idő után egy másik anya betessékelt a házába, hogy ne álljak az esőben, mondtam nem köszönöm, aztán kihozott egy műanyag széket, és bár ülve jobban vert az eső, szégyelltem visszautasítani. Az esőben ülve volt időm gondolkodni, elsősorban Alaon, hogy vajon hol van, mit csinál, jól van-e, lázas-e, mikor látom. Majd az édesanyán, aki varázsolni tud, hangjával, majd igyekeztem azon gondolkodni, hogy mit érezhet egy anya, ha beteg a gyermek, ha nincs mellette, ha szomorú, ha elveszett, ha messze van. Sőt milyen lehet egy anyának gyermeket nevelni, majd 10 évesen feltenni egy buszra és egy hetes kirándulásra engedni, milyen lehet 14 évesen bentlakásba küldeni, 18 évesen Kolozsvárra költöztetni. Egy anya gyermekének az árnyéka szeretne lenni, mindig vele együtt, követni, vizsgálni, nézni, hallgatni. Hatalmas erőfeszítés lehet elengedni, távolodni tőle, ám, aki erre képes az hatalmas varázserőt és egyben fájdalmat tudhat magáénak. Amikor első alkalommal készültem az Egyesült Államokba, édesanyám minden percben támogatott, azt hiszem hatalmas titkot árulok most el, de munkahelyén szüneteiben az összes energiát nekem küldte, hogy sikerüljenek a vizsgáim és mehessek Amerikába és sikerültek a vizsgák, kaptam vízumot. A reptéren még eléggé esetlen voltam, nem tudtam, hogy a biztonsági kapun, ha már átmegyek, nem láthatom anyut, ezért amikor integetés nélkül magamra maradtam zokogásba vesztem a bukaresti reptéren, bár végig velem volt, nem búcsúztam el, nem integettem, nem küldtem puszit. Megszakadtam, bele sem gondoltam, sőt soha megsem kérdeztem, hogy te mit is csináltál. Amikor elmondtam neki, hogy szeretnék Afrikába jönni, először nem hitte el, nem mondott semmit, csak rá pár órára tudatta velem, hogy bár nem tartja jó ötletnek, velem lesz. Utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy végül otthon maradok, nem örült, megértem. De egy percig sem mutatta, hogy haragszik, hogy szomorú, hogy fél és félt. Most is ő kísért ki, ezúttal csak az irodáig, legalábbis ő ezt hiszi, de igazából sokáig néztem, és most is nézem, most is velem van. Mindig velem van és neki is varázs ereje van, csak a hangja kell, ha szomorú vagyok, csak két szó és sokkal jobban vagyok. Amíg Alao le nem betegedett, nem is gondoltam az aggodalomból fakadó fájdalomra. Azt hittem édesanyám minden titkát ismerem, de nem. Szeretek utazni, különböző országokat meglátogatni, de abba sosem gondoltam bele, hogy ő minden egyes alkalommal aggódik, nem éreztette velem, nem mondta el. Ha léteznek angyalok, márpedig léteznek, akkor ő biztosan az. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ők az én szüleim, hogy úgy szeretnek, ahogy kell és fájdalmuk ellenére, mindig visszanézhetek. Édesanyám születésnapja van ma és úgy érzem, ha a világot kívánom neki is kevés lenne. Arra tanított, hogy mindig mindent köszönjek meg. Én őt köszönöm, köszönöm, hogy velem van, hogy nem hagy egyedül, hogy ő a hangom, ő van előttem, utánam és mellettem. 
Szívem teljes szeretetéből ma két kérésem van, az egyik, hogy Alao soha ne legyen beteg, a másik, hogy a szüleim örökre boldogok legyenek. 


Az afrikai fon nyelvben van egy szó, amiben nagyon sok minden rejlik, a "Mama" - mindenki így szólítja meg azokat a nőket, akiknek már gyerekük van, legyen az szomszéd, barát vagy idegen. Ez a szó tisztelettel jár együtt, felnéznek az anyákra, nagyra tartják őket, egy külön érdemet képviselnek. Nem is csodálkozom, minden anya egy hős, minden anya egy csoda a világ számára. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése