Az elmúlt napokban a lányokkal szembe futottunk a búcsúval, az elengedéssel, a beletörődéssel. Azt hiszem, most érett meg bennem, bennünk, hogy beszélni is tudjunk róla. Legtöbbször néma csend árnyékozza be az ilyen dolgokat.

Pontosan egy hete volt, amikor a kicsiknél órám volt, tanítónéni nem volt iskolába, ezért a kicsi csoki tojásaim a szomszéd osztályterem padlójára voltak bezsúfolva. Amikor megérkeztünk, mint a legyek a mézre, rohantak, ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak 8 karom lenne, mint a polipnak, hogy mindenik kezét foghassam. A foglalkozás végén az egyik kislány, aki amúgy egész órán jött utánam, még mindig kapaszkodott belém. Pedig legalább húsz alkalommal mondtam el, hogy üljenek le, több nyelven is. Ő csak nem ült le, fogalmam nincs mi ütött belém, de rászóltam, nem is rá szóltam, megszidtam, mérgesen meredtem rá, ő rám nézett, lehajtotta a fejét és pityergett. Attila már elhagyta az osztálytermet, jelezvén, hogy indulunk, már így is késésben voltunk. Legszívesebben felkaptam, s megvigasztaltam volna, nem tudtam. Hátra néztem, csak állt az asztal előtt és lógatta az orrát, a többiek ügyet sem vettek rá, vígan szökdécseltek utánam a tornác lépcsőjéig. Én úgy mentem haza, mintha a világ baját hordoznám magammal, de a világ baja nem az enyém volt.

A lányok késő délután érkeztek haza egy halott kislány hírével. Koraszülött volt, szinte esélye sem volt a túléléshez. A babának még volt szívverése, Mesi hallotta, bár egy ilyen eset után, már nem tudja az ember mit hall és mit érez. Furcsamód, de Solange az itteni szülésznő, az anyának azt mondta, hogy a kicsi gyenge, de küzd az életéért. A lányok értetlenül álltak a helyzethez, tudták, hogy már nem él. Később egy kellemetlen szituáció következtében kiderült, hogy miért nem mondják meg azonnal. Amint az apa meglátta halott kislányát, megfogta őt és mindent ott hagyott maga mögött. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem, vajon kitől vett búcsút, vajon az anya, aki még a vajúdó ágyon feküdt, kitől vagy mitől vált el?! Mert az egy dolog, hogy az itteni emberek nem kötnek szoros kötelékeket egymáshoz, tudván a halál mindig mögöttük jár, de mégis mi az amit maga mögött hagyott ez a pár. Először is egy élettől vettek búcsút, vagy így vagy úgy nem volt más választás, aztán a nő a férfitől, aki magára hagyta, a férfi a nőtől, aki nem volt képes világra hozni gyermekét, búcsút vettek a méltóságtól, egy időre az erőtől, egy bizonyos összegtől, ami nekik és az otthon maradottaknak sokat jelent. Az otthon maradottak. Ők azok, akik valószínűleg felülírják ezt a búcsút, a fájdalmat, hiszen pár napra rá az anyuka ugyanúgy sétál majd, apuka felemelt fejjel végzi a dolgát, mintha semmi nem történt volna. Fogalmam nincs mi lehet legbelül, mi az, amit igazán éreznek. Biztos van fájdalom, kiderült, hogy az anyának nem mondják meg a baba halálát, hogy ne hagyja el magát a következő órákban, az apának nem mondják meg, éppen azért, hogy elkerüljék, amit itt nem tudtak. Ilyenkor az apák megfogják a gyereket, ott hagyják az anyát, a kórházat, és nem jönnek vissza többet, nem is fizetnek, ami az itteni kórházaknak hatalmas veszteség, nem engedhetik meg maguknak, így inkább egy csúnya hazugság mögé bújnak, csúnya vagy kegyes, nézőpont kérdése. 

Csütörtökön a lányok jó kedvűen jöttek haza, egy kismama sétált be az oldalán egy kisfiúval, mondván ő ma szülni fog, ledőltek az ágyra pihenni, a lányok haza jöttek ebédelni, aztán miután Joseph Attilát és engem lerakott az iskolánál, a lányokat vitte a klinikára, hogy a vidám és bátor anyukának segítsen világra hozni gyerekét. Az én órám végén, Attila már megint kint volt, amikor én nem tudtam ott hagyni a gyerekeket, nem tudtam elköszönni, annyi kíváncsi szem vett körül, de örültem, arra gondoltam, biztos jól érezték magukat, azért nem engednek. Este 9 körül érkeztek a lányok. A kislány farral született, egy dolognak örülhettek, hogy az anyuka túlélte. A vidám anyuka már szomorú volt, csalódott és fáradt. A kislány élni akart, de nem sikerült neki, hosszú percekig próbálták újra éleszteni, de sikertelenül. Császárra lett volna szüksége.

Naponta nézünk szembe ezzel a fájdalommal, és nem 

mindig a halál jelenti a búcsút, ott az elválás, valakitől, vagy valamitől, amit nem akarunk. Nem akarunk, de kell. Az elengedés, amikor úgy érezzük, hogy nem tudjuk, nem vagyunk képesek, inkább nyeljük az általa okozott fájdalom gombócokat, mintsem, elengedjük, felhagyunk vagy szabadulunk tőle. Sokszor úgy érzem könnyebb, tűrni, mint feladni. Áltatni magunkat, reménykedni, mert bár ugye az hal meg utoljára. A remény hal meg utoljára és a fájdalom öli meg. Élni, megélni és túlélni, egy elvesztést, a halált, egy csalódást, szerelmet, az elmúlást. Valami, ami megtörtént vagy valami, ami még meg sem történt. Rettenetesen nehéz, legyen az afrikai, fehér, gyerek, férfi, orvos, Réka vagy Mesi, egy anyuka egy apuka, egy barátnő: az elengedés művészetét megtanulni nem kis dolog és minden elismerésem ezeknek az embereknek.

Tegnap este, amikor Réka és én elbúcsúztunk Silvestertől, a gyerek sírt, ordított, futott utánunk, anyja lefogta. Réka azt mondta nekem, hogy ne nézz hátra. Hirtelen arra gondoltam, mi vagyok én?! egy enervált ... persze, hogy hátra néztem és persze, hogy sajnáltam a gyermeket. Ne nézzek hátra, úgy a legkönnyebb, de be kell vallanom, hogy NEM hátra nézni nem is gyávaság, hanem bátorság. Bátorság kell lezárni valamit, elbúcsúzni valamitől és tovább lépni, előre nézni, hogy ismét ne essünk fel, hogy talpon maradjunk. Bármilyen nehéz is Afrika ebben is példát mutat nekünk, az élet nem örök, az idő fogyóban,  az emberek itt nyugodtak, nem sietnek, még sincs idejük a keserű és hosszú elkeseredésre. Az otthon maradottak. Előre és az otthon maradottakra összpontosítanak.