A napomat egy adventi koszorú elkészítésével szerettem volna kezdeni, mondanom sem kell: 37 fokos melegbe valahogy az embernek nincsen karácsonyi vagy adventi hangulata. Nézem a barátaim szebeni, bécsi, budapesti karácsonyi vásáros fényképeit, ám a karácsony melegen hideg fuvallata nagyon távol tombol tőlem. De nekifogtam, a koszorú alja egy főzőtök száraz héja lett, amin rajszögeket szúrtam át, és ebbe nyomtam bele a szúnyogirtóval ellátott gyertyákat. Melléje egy csillámpapírból vágott fenyőfát ragasztottam, kis csillaggal a tetején. A Mesi koszorúja még várat egy kicsit, de várom az övét is, várom, hogy egy kicsit jobban ráhangolódjak a felkészülésre. Aztán eszembe jutott egy nem túl régi készülődés …

Mielőtt Afrikába jöttünk volna azt hiszem mindannyiunknak szüksége volt egy komolyabb testi lelki felkészülésre. Indulásunk előtti 4 hét hosszú volt, mégis nagyon rövid. Olyan négy hét volt, amiről azt hittem megismételhetetlen, mindent akartam, mindent jól akartam. 4 nagyon fontos dologra koncentráltam, mégpedig az oltások és gyógyszerek, a ruháim, a könyveim és végül a szeretteim, hogy mindenkiből vigyek egy darabot. Végül szinte minden összekuszálódott bennem és körülöttem. Az utolsó négy hétben szinte semmi nem úgy történt, ahogy azt elterveztem, az emberek jöttek, mentek, úgy éreztem, senki nem érti, hogy mit jelent ez nekem, úgy éreztem, hogy sokan nem értik, hogy elmenni otthonról számomra sokkal nehezebb, mint eltölteni akármennyi időt Afrikában vagy a világ bármely részén. Kerestem a társaságot, egy pillanatig sem akartam egyedül lenni. Rengeteget gyűjtöttem, a negyedik hét végére, már tele voltam olyan emlékekkel régi és új barátokkal, egy támogató várossal, amikről tudtam, hogy most már mehetek Afrikába, nem leszek egyedül. De mindezt megelőzte a 4 hét dráma, melyben keveredett az öröm, a csalódottság, az ijedtség, a futás, a kaland és jó kedv.

  

Nahát, ami nekem négy hét volt, vagy akár négy hónap, az egy afrikai ember számára belefér 4 órába is. Megkérdeztem egy itteni barátomat, hogy milyen az elválás, milyen, amikor elmegy itt valaki, tudván legtöbb alkalommal vissza sem tér. Erről nem beszélt, elvándorlásuk oka, legtöbbször a tanulás. Az itteni emberek nem beszélnek a szökésről, a törtvénytelen munkákról vagy a rabszolgaként tartó gyerekekről. De titokban mind tudják, hogy sosem térnek vissza, még, ha tudnának sem volna amiért. Fogmosással kezdik, mindent azzal kezdenek, ellátják a házkörül a teendőket, meglátogatják az összes rokont, nem beszélnek az útról, csak mindennapi dolgokról, kézfogás, minden jót kívánnak egymásnak és elmennek. Az utolsó estén, ha van rá lehetőség nagyobb vagy kisebb ünnepséget tartanak, miután mindenkitől elbúcsúzik az illető – fontos szabály, hogy senki nem kel fel reggel. Az utazó személy egyedül hagyja el a házat. Ezek az emberek nagy része sosem tér haza, SOHA! Igyekszik a hírét hazaküldeni és egy kis anyagi segítséget.

Karácsonyra felkészülni is hasonló különbséget veszünk itt észre, meg sem közelíti azokat a heteket, amiket mi otthon átélünk karácsonyt megelőző hetekben. Adventi koszorúról nem is hallottak, nemhogy felkészülésről. karácsony előtti este feldíszítik a házat, fa az nincs, mert nagyon drága. De erről majd később is írni fogok. Jellemző az itteni emberekre, nem készülnek, erről már többször írtam, ezek az emberek megélik, túlélik az aznapit, aztán jön a következő. Világra jön egy gyermek, meg él egy Karácsonyt, kettőt, hármat, négyet, a negyedik Karácsony után nevet is adnak a gyermeknek, hiszen, 4 évet ha élt, akkor már nagyobb az esélye annak, hogy megmarad. Szomorú, de nagyon sok családnál ez így van, a legkisebb gyermek mindig a Benjamin, aztán ha már 5 év felé közeleg, akkor kap egy saját nevet. Így élnek, nem készülnek, csak túlélnek, megélnek egy életet. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok egy afrikai felkészülést leírni, nem tudom megosztani, hogy milyent az advent Beninben, de egyszerűen nincs amiről írni, ugyanolyan vasárnapok és ugyanolyan napok, mint máskor. És, amit itt legbelül érzek, az nem más, mint ábránd 10 másodpercért otthon, 10 otthon töltött másodperc ma, 10 másodperc Karácsony este.

Advent első vasárnapja, első gyertya a HIT gyertyája, így ezt a 10 másodpercet a hitnek áldozom, most hiszem, hogy ez az első és egyben utolsó felkészülésem távol a szeretteimtől, és ez egyben egy ígéret is magamnak. Egy nagyon kedves barátnőm Advent alkalmával mindig lemond valami számára fontos dologról, hogy több ideje lehessen a családjára. Nekem otthon Advent időszaka alatt sokkal kevesebb időm van a családomra, mint az év bármelyik mások szakában, általában karácsony napján, délután fáradtan beesek a fa alá, amire már édesanyám mindennel kész van. Most másként lesz, a következő hetekben, bár rengeteg időm lenne a családomra, mégsem tudok több időt tölteni velük, viszont szintén barátnőm példáját követve többet foglalkozunk a testünk ismeretlen 5 grammjával, a lelkünkkel. Igyekezni fogok hittel, reménnyel, örömmel és szeretettel felkészülni egy olyan Karácsonyra, ami valószínűleg életünk legkülönlegesebb, de még is legszomorúbb karácsonya lesz.

Áldott Adventet kívánunk mindenkinek! Boldog és kellemes felkészülést!