Mielőtt ide jöttem volna, azt reméltem, hogy felkészületlenségem nem fog kudarcba vinni. Heteink, hónapjaink voltak a felkészülésre, azt hiszem mind a négyen naponta foglalkoztunk a témával, ha akartuk, hanem. Mégis utolsó napokba a kétségbeesés kergetett egyik embertől a másikig. Így visszatekintve már teljesen feleslegesnek látom, sőt. Nem tudom mire van szükségünk egy teljes kész léthez, a gyógyszereket, oltásokat leszámítva, nem tudom mit mondanék az utánam következőnek. Talán azt mondanám, hogy mindenki nyugodjon le, Afrikában több dolog van, mint, amit eltudunk képzelni. Így inkább arra biztatnám, hogy ne magára gondoljon, mert nem az otthonról hozott Nivea tusfürdőtől lesznek jobbak a napjai, hanem siker élményétől, amit itt nem a tusfürdő biztosít. A sikerélményt számunkra más – más dolgok nyújtják. A lányok nap, mint nap szembesülnek ezzel. A feléjük nyújtott tisztelet, odaadás és hála tükrözi mindennapjaikat. Nem is beszélve a reményről, hatalmas reményeket fűznek a fehér nyújtotta orvosláshoz, hiába a magyarázat: „ők szülésznők” – az emberek még mindig bíznak bennük és reménykednek a kellő kezelésben, amit ők írnak elő.

 Nekem az első nagyobb siker élményem a legkisebb osztályomban történt, ahol mára már 47-en vannak, köztük már 3 éves gyerekkel is, ők az első osztályosok az itteni iskolában. A számokat tanítottam nekik angolul. Célom az volt, hogy a gyerekek az óra végére képesek legyenek 10. számolni angolul. Akkor még csak 37-en voltak, az óra végére a tanítónéni és 3 kislány tudott angolul számolni, egyik nigériai – neki könnyebb volt. 5 gyerek tanult meg franciául számolni, 1 kisfiú megtanulta helyesen tartani a ceruzát. Többen csodálkoztak el azon, hogy egy Napunk van, volt, aki gömböket tanult meg rajzolni. 

Én megtanultam, hogy bár nem mindig érünk célba, az oda vezető út is csodálatos. Ez október elején volt, mára már mind a 10 ujjukat megtudják számolni angolul, a színeket is felismerik, sőt számos angol éneket tudnak énekelni már nélkülem is.

Aztán a múlt héten történt valami egészen hihetetlen, ami először pofon csapásként ért. A negyedik osztályban voltam, a gyerekek 9-16 év között vannak negyvenen. Itt a legnagyobb bajom az, hogy a szünetek nem mindig egyszerre vannak, azért amikor nekem órám van, akkor több gyerek az udvaron van és hol lennének máshol, mintsem az az osztály ablaka alatt, ahol a fehér tanít. Ott kiabálnak és énekelnek, édesek, viccesek de zavarják az én tanulóimat. Az óra végére kezdett elszabadulni a pokol, zaj volt, összevisszaság. Nem beszélem a nyelvüket, nehéz volt csendet teremteni. Megláttam az iskola egyetlen angolul beszélő tanárát, és szóltam neki, hogy jöjjön be, segítsen elmagyarázni nekik, hogy ez nálam így nem működik. A tanár intett, hogy jön – egy pillanat. Na most erre a reakció a következő: csend lett az osztályban, megijedtek, és egy hosszú gumi darabot nyomtak a kezembe, utalva arra, hogy inkább én rendezzem el, mintsem a tanár. A gumi darab az ostor volt, számomra a fegyelem legszigorúbb eszköze, számukra a csendet és a rendet jelentette. A gumit letettem és magyarul mondtam nekik, hogy én nem foglak ütni, ez tuti biztos, mint az is, hogy nem értették szegények, amit mondok. Arra megérkezett a tanár, ő sem ütött meg senkit, elmagyaráztuk nekik, hogy amennyiben angolt szeretnének tanulni, ki kell zárni minden mást erre az 50 percre, különben én nem fogok többé jönni. Megmondom őszintén egy csepp reményem sem volt, hogy valamivel jobb lesz a következő óra, ismerve a mi gyerekeinket, a fenyítés hasznos 10-20 percig, aztán folytatják. Ám ezen a héten az angol órám a negyedik osztályban egy csoda volt. Végig csendben ültek, figyeltek, tanultak. Hihetetlen, de mintha minden nap ismételték volna az eddigieket. Tökéletesen válaszoltak minden kérdésemre, utasításaimat követték, sőt az sem zavarta őket, hogy az első osztályból átjött és megijedt három évesemet az ölemben hordozom a padok között, az óra végén arra kértek, hogy maradjak még kicsit. Bántott a lelkiismeret, sőt úgy éreztem, hogy ez most túl jó, én meg túl kevés vagyok itt. Nem tudom miért történt, azért-e, mert nem ütöttem meg őket, azért mert valaki rájuk szólt, vagy csak azért mert megétették az ott létem lényegét. Mindenesetre belőlem a „nem elég” érzést váltotta ki, azon gondolkodtam, hogy hogyan adhatok többet és többet. Ezért is örültem tegnap, amikor egy esti beszélgetésre hívott meg a szomszéd, azzal a témával, hogy az unokatestvére angolt szeretne tanulni. Igazából nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, de elmentem. Szombat este 8 óra volt, és egy kapu mögé invitáltak, amikor bementünk hatalmas csoda fogadott. Egy nagyobbacska filagória szerűség 3 részre volt osztva, a „termeket” táblák választották el, amire írtak. Egy bentlakásos iskola internátusa volt, ahol a középiskolások szombat este matekoztak. Kiderült, hogy nem az unokatestvér szeretne angolt tanulni, hanem az iskolások. Jövő héttől kezdődően a házunkkal szemben lévő bentlakásban fogok tanítani 10. és 12. osztályosokat.

Talán a véletlen műve, hogy az iskola neve „Complexe Scolaire Espoir du Plateau”, magyarul a régió remény iskolája, az igazgató úgy fogalmazta angolul, hogy „focus of hope” – a reményre fókuszálnak. Advent második vasárnapja alkalmával én is arra összpontosítok, hogy ha már nem tölthetek 10 másodpercet otthon az év ezen szakaszán, akkor had reméljem, hogy mi itt négyen hagyunk egy kicsit magunkból sikerélményeink által, mert ha igen akkor az lesz a legnagyobb karácsonyi ajándékunk. Ugyanakkor kívánom mindenkinek, hogy a várakozás és felkészülés Karácsonyra ne csak a dekorációról szóljon, hanem mindenki tudjon egy kicsit igazán adni önmagából, valamit, ami örökre megmarad szeretteink szívében.