Ma reggel úgy ébredtem, hogy meglátogatott egy barátom, és nagyon örültem neki, mert most, hogy itt van, nagyon jól fogok aludni. Már csak azért is álmodhattam ezt, mert a gyógyszer, a meleg vagy valami miatt nem tudunk jól aludni és Karácsony alkalmával egy kiadós alvásról álmodok. Mindenesetre kellett pár perc, amíg magamhoz tértem és elmagyaráztam magamnak, hogy még mindig 8000 kilométerre vagyok az otthontól.

A héten voltam óvodában, ahol a gyerekekkel girlandokból készítettünk karácsonyfát. Ők annyira kicsik, hogy még nem igazán értették meg a karácsonyfa miértjét. Csak ragasztottak és tettek vettek. Kedden a kicsi osztályomba készítettünk díszeket az anyagból kivágott karácsonyfára. Ők már láttak fát, képeken, s aki nem látott, annak megmutattam. A díszítés nagyon izgalmas volt, a gyerekeknek már előre kivágott formákat adtunk, amiket ki kellett színezni. Nagyon élvezték, de a legjobb talán a díszek feltétele volt, a fa magasan volt, ezért emelni kellett azt a hosszú sort, amit ők alkottak. Volt, aki többször sorba állt, kihasználva azt, hogy egyformák és nem veszem észre. 

A középiskolás osztályommal már egy komplexebb dolgot szerettem volna, kicsit féltem, hogy unni fogják, de a legnagyobb meglepetésemre, alig bírták abba hagyni. Még hozatnom kellett papírt. A végzős osztályomba ma megyek díszíteni, nekik ma este ünnepség lesz, és arra kértek, hogy halasszuk mára a díszítést, így a csütörtök este beszélgetésbe fordult, végig kísérhettem a készülődésüket a karácsonyi műsorra – ez az idén sem maradhatott ki.

A legnagyobb dolog mégis az iskolám negyedik osztálya volt, akik minden óra végén arra törekednek, hogy az Attila és az én vizes palackomat elkérjék. Így úgy döntöttünk, hogy Karácsony alkalmával nem csak fát díszítünk, hanem ajándékként egy-egy 1,5 literes palackot is adunk. Én viccnek szántam, de elég komoly dolog lett belőle. A gyerekek a fát gyönyörűen díszítették, a fiúk folyamatosan segíteni akartak Attilának, a lányok szebbnél szebb mintákat festettek a díszekre. Aztán a végén egy palackot a kezembe vettem, és persze rögtön kezek a magasba, lássuk kinek adjam. Oda adtam egy 14 éves fiúnak, nagy taps következett. Nem is számítottak arra, hogy mindenki kap egyet. Na már most, az üvegek kiosztása olyan volt, mintha 100 eurósokat osztogattam volna. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Nem tudom eldönteni, hogy annak örültek-e, hogy kaptak egy üres üveget vagy annak, hogy egyáltalán kapnak valamit. Mindenesetre örömet okoztunk.

A héten nagyon sok csomag érkezett a keresztúri egyesület székhelyére. Egészen Svédországból, Budapestről, Erdély több pontjáról jöttek a szép ajándékok a gyerekeimnek. Egy kolozsvári és egy keresztúri osztályközösség gyűjtött játékokat, pelenkát, ruhát. Ha a kicsi csoki gyerekeim ezt tudnák, szerintem fel sem tudnák most dolgozni, és nem is tudnának mit kezdeni a gondolattal. Meglátjuk, 2 hét és itt lesz minden. Nagyon izgatott vagyok, mert olyan dolgokat kapnak majd, amiket még soha életükben nem láttak. A hét közben sokan elküldték a képeket az ajándékokról, minden ajándék láttán a hangulat Karácsonyra nőni látszott, kimondhatatlanul boldoggá tett a sok kedves, jó lelkű ember. Így ismét azt tudom mondani, hogy nem csak négyen vagyunk itt, hanem nagyon sokan.

Tegnap délután Silvesterék házában díszítettünk a lányokkal, még ő sem látott fát, de élvezte rakosgatni a díszeket. Amikor este eljöttük, Adeline, Silvester anyukája, azt mondta, hogy mi nagyon nagyon kedves yovok (fehér emberek) vagyunk. Ez volt az első ajándékunk, később Csabika küldött egy kedvességet, amire Rékával azt mondtuk, hogy háááááát nagyon szép, de még mindig olyan, mintha júniusban valaki megbolondult volna és Mennyből az angyalt énekelne. Én ezzel úgy voltam, hogy nagyon jó ez így, jobb így átvészelni. Kaptam egy videót a városomról, ahogy egy csíki barátnőnk átszeli Keresztúrt … milyen szép az a város, láttam az embereket mozogni az utcán, láttam a Bonfinibe  a mozgásokat az ablakon keresztül, péntek este volt és ünnep, majd kinéztem én az ablakomon, gyönyörű szépen ragyogtak a csillagok, a banánfa levelét fújta a szél – az ünnep a szívünkben van.

Aztán ma reggel ugyebár az álmom egy csalódást okozott, aztán 10 percen belül már arról álmodoztam, hogy bárcsak egy nagy piros fazék várna oda kint tele töltött káposztával. Így inkább felhívtam a szüleimet, én őket még nem láttam, amióta itt vagyok. Anyuék laptopján nincsen kamera, de most, hogy a nővérem haza ment, 115 nap után végre láttam édesanyát, aput és a testvérem is, meg az egész készülődést, a nagy főzést, a virslit, a húslevest. Soha nem voltam ennyire távol tőlük és ilyen hosszú időre. És sosem voltam távol karácsonykor. És igen, megjött a karácsonyi hangulat is, és bevallom ma már annyit pityeregtem, hogy mindjárt be is veszem a 600ast Ibuprofent. 

Persze nem vagyok nagyon szomorú, közben örvendezek is, próbáltam reggel több barátomat is elérni, s már az is nagyon jó volt. Nagyon kedves üzeneteket olvasok, szép gondolatok, sőt volt, aki azt mondta, hogy ma nekem is tesz egy gömböt a fájára. Ha ma otthon lennék, bár nem szeretek fát díszíteni, mégis minden egyes dísznél megállnék egy pillanatra és megköszönném. Nagyon jól érzem magam Afrikában, szeretem minden percét, de ezt a mai napot nehéz pótolni.

Kicsi Réka, Mesi, Attila, a csoki babáim és én mindenkinek nagyon – nagyon boldog karácsonyt kívánunk! Ha fele akkora öröm lesz a háznál, mint amennyit a palack okozott a gyerekeimnek, az már nagy siker! Kívánunk gyönyörű szép fát, sok ajándékot, fehér tájat, sok töltött káposztát, zakuszkát reggelire, nagyon sok örömet, boldogságot, meghitt pillanatot, szeretetet és nyugodt perceket.

És hamarosan  jelentkezünk az itteni karácsonyunkkal …