Ez a vasárnap az öröm vasárnapja, igyekszem az elmúlt hét örömeire koncentrálni és igazából azt sem tudom hol kezdjem annyi volt. Pontosan egy hete annak, hogy a lányokkal 47 darab Mikulást készítettünk a gyerekeimnek. Papa Noel, mondták a gyerekek, amikor kézbe kapták őket, aztán játszani kezdtek velük. Babáztak, úgy viselkedtek, mint én a Barbikkal annak idején, nagyon jó időtöltés volt számomra, a gyönyörű, hosszú hajú Barbie lányokat tenni venni, ám azt, hogy egy vécé papír hengerből készült Mikulással játsszam, sosem volt elképzelhető. Minek is, ha van baba meg Barbie, plüss mackó és társai. Pontosan 104 napja vagyunk Beninben, az időm nagy részét gyerekekkel töltöm, de én még játék babát nem láttam, sem kisautót. De erről többször írtam már. A gumi, a kisszék, a kupakok jelentik a játékokat. Ám kedden a csoki törpéim kaptak egy Mikulást, nagyon örültek nekik.

Iskola után piacra mentünk ananászért. Én nem szeretek piacra járni, a hal szaga, a por, a sok ember, az összevisszaság, a folytonos utánunk kiabálás engem zavar, szokás szerint én csak szédelgek a többiek után, Réka kicsi ápolgat és túl is élem.
Nos, kedden alig vártam, hogy piacra mehessek és meglátogassam kedvenc Micheline babámat, akivel legutóbb a piacon találkoztam – azért Michelin, mert olyan dici duci, mint a gumikat gyártó cég Michelin bábúja. Nahát, szomorúan vettem tudomásul, hogy új szerelmem alszik.   Semmi baj, legközelebb. És akkor eljött a tegnapi nap, újra piac nap volt, kedvenc ebédemet hagyván otthon izgatottan kerestem a kisbabámat, aki ismét aludt. Mondom anyukának, vissza jövök később. 20 perccel később a gyerek készen állt a látogatásomra, ez csak annyit jelent, hogy pelenkát adtak rá – hiszen jön a fehér, megfogja fogni. Na, amire felértem a drága gyermek ajándékot hagyott, szerencsére anyja és nem az én ölemben. Kicsit rosszul éreztem magam, mert nagyon ritkán használnak pelenkát, hiszen drága és akkor most pár perc alatt elhasználódott egy, na de anyuka nem problémázott, pikk pakk vizet öntött a fejére egészen a fencijéig, jól megmosdatta, púder a nyak alá, kar alá, popsira – hirtelen azt hittem hóembert látok. Nem beszélve arról, hogy mind végig úgy fogta a gyermeket, mint a nyulakat, szegény gyermek ott lógott, de élvezte. Aztán eljött a pillanat, amikor ideadta.
Pillangók röpködtek, na mondom, az enyém vagy. Mutatom anyukának kicsit elviszem, ő bólintott s mi már repültünk. Ennek a kicsi gyermeknek a nyaka, az álla egybe van, olyan pufi, combja, mint egy hurka kolbász csak a parizer méretében. Kacag nagyokat, kapaszkodik, rág, szorít, és megint kacag. Olyan kicsi teremtés, akire az ember ránéz és minden búja bánata elsuhan – imádtam, örültem neki és várom szerdát, hogy ismét vizitébe mehessek.

Hétfő és csütörtök este 8 órától óráim vannak a velünk szembeni rejtett bentlakásos iskolába. Ez az iskola a város legjobb középiskolájának számít, több diák is a fővárosból ide jár. Magán iskola, tehetősebb családok gyermekei vannak itt, vagy állami ösztöndíjjal támogatottak – ez is milyen érdekes, az állam a magán iskolába járást támogatja, nem mintha, ott luxus körülmények lennének, mert nem, de mégis. Az óráim egy nagyobb tornác alatt vannak, ez a helység 3 részre van osztva két táblával, ami azt jelenti, hogy amíg én angolt tanítok, addig a tábla másik felén egy matematika tanár kiabál. Nagyon szépen hallatszik minden, ha érteném a franciát, biztosan az egyenleteket is jól vágnám, de komolyan mondom, az óra végére már nem zavart. Fél 10-kor jöttem el a végzősöktől, akiktől rettenetesen féltem, hiszen énekelni nem fogunk, mondókázni sem, mit fogok én 18 éves lányokkal és fiukkal beszélgetni?! Otthon ezzel semmi bajom nincs, de itt?! Nahát alig tudtam eljönni. Az osztályban 25 tanuló van, de nekem sokkal többnek tűnt, volt köztük 16 éves, ám a legidősebb 26 volt. Itt a képességük szerint sorolják őket osztályba, nem kor szerint. Óra végén egy 18 éves fiú megkérdezte, hogy nem-e töltöm vele a karácsonyt, mondom dehogynem, mind együtt ünnepelünk egy közeli hotel teraszán. Azt mondja nem – nem, csak mi ketten. Persze hatalmas kacagás tört ki mindenkiből. Mondom nem, ne haragudj. Semmi baj, csak megpróbáltam, hozzátette, hogy Afrikában minden lehetséges és semmit sem szabad elhalasztani, ha nem kérdezi meg, akkor nem tudja meg sosem, hogy van-e esély avagy nincs – és milyen igaza van. Mutattam képeket Székelykeresztúrról, a családomról, barátaimról, az iskoláinkról, diákjainkról. Ámultak és folyamatosan kérdeztek. Érdekelte őket minden, az itteni húsz éves végzőseim olyanok voltak, mint az otthon a kicsik. Minden érdekelte őket, mindent látni akartak és nem féltek megkérdezni semmi. Számomra öröm volt velük lenni, egymást csitították, ha hangosabbak voltak, segítettek, franciát tanítottak és óra végén szépen arra kértek, hogy maradjak még egy kicsit, meséljek.

Ó igazából még én is nagyon sokat tudnék mesélni, mert az elmúlt hét tele és tele volt örömmel és boldogsággal. A lányok két babát segítettek a világra, az egyik kisbaba nagyon korán érkezett, de Réka azt mondja, hogy élet van benne, megmarad. Én csak arra kérem a jó Istent, hogy az öröm is maradjon köztünk, itt is és otthon is, mindenkinél. 

Kívánunk mindenkinek további nagyon szép készülődést és boldog, havas napokat!