A hét elején meghívást kaptam egy magániskolába, azt hiszem már mondtam, hogy itt több a magániskola, mint az állami és nem feltétlen azt jelenti, hogy luxus körülmények között tanulhatnak a gyerekek, mint otthon, hanem csak annyit, hogy esetleg kevesebb a gyerek, és jobban oda figyelnek a tanárok. De ez nem szabályszerű. Én nagyon kíváncsi voltam, el is mentem és egy nagyon kedves iskola fogadott.

Az iskola nyitott falú, olyan mint egy fillegória, aminek három oldala van, az oldalai nádból és pálmalevélből vannak építve körülbelül 1,5 méter magasságba, hogy a fény jól be tudjon szűrődni. Az egész építmény nem több, mint 12 méter hosszú és 6 méter széles. Mint egy jókora osztály otthon, igen ám, de hogy ez egy egész iskola, három részre van osztva, természetesen a választások szintén nádból készültek, magasabbra vannak húzva, hogy ne lehessen átlátni az egyik osztályból a másikra, legalábbis ez lehetett a terv az építéskor, mára már sok a rés a nádas között. Minden osztályrészben van két hatalmas parafa tábla, a falon rajzok, szavak, táblázatok. Nagyon édes látvány, főleg, hogy az egész létesítmény távol van a főúttól, a bozótos között. Gyönyörű, egy nagy mangó fa árnyékolja, körülötte még több fa, bokor és fű. A levegő tökéletes, csend van és nyugalom.

Balról az első osztályban a legkisebbek vannak, 19-en, egy nagyon fiatal tanítónénivel, aki olyan félénknek tűnik, ám amikor kinyitotta a száját, még én is megszeppentem. Addig mondta a gyerekeknek az én szövegemet, amíg mindenki nem tudta. Énekelte az énekeimet, tapsolt. Annyi élet van benne és olyan szenvedéllyel vezeti a kicsiket, hogy bámulatos. Középen 21 gyerek van, egy számomra szígorúbbnak tűnő tanítónénivel, aki első alkalommal sírásra csapott egy kislányt, ám ha éppen nem verekszik, akkor jó hangulat van nála is. Ők már 8-9 éves gyerekek, nyitottabbak, nem féltek annyira, mint a kicsik. Vízfestékkel festettünk az óra végén, nagyon kreatívak voltak, nézték az ecset végét … kicsi víz, kicsi festék és már is suhantak a kicsi kezek. Tegnap voltam a legnagyobbaknál, szenzációs fogadtatásban volt részem. Ők már 10-11 éves gyerekek, 24-en vannak, tanítóbácsijukkal közösen egy nagyon kedves angol koszontővel vártak, a legnagyobb tisztelettel és örömmel. A falon itt már a sok papír mellett a bőr darabokat is megtalálhatóak, a tanítóbácsi szerintem az egész iskolát fegyelmezi, ő a tartása, a szigora ennek a nagyon kicsi intézménynek.

Azt gondolom el lehet képzelni, hogy ezek a nádfalak mennyire hangszigetelőek. Annyira, hogy amit hétfőn a kicsiknek tanítottam, azt a nagyok az épület másik végén, már rég tudták. A tanárok is egymást túl kiabállják, sőt már én is hangosabban beszéltem a szokásoknál, őszintén fel sem tűnt, sőt azt vettem észre, hogy egyik a másikat nem zavarja, megszokták.

Mivel nem beszélem a franciát és ők sem az angolt, ezért az óráimon a nem formális oktatás sokkal  inkább előbbre kerül, mint otthon. Nagyon sok eszközre van szüksegem, játékra, ahhoz, hogy mindet áttudjak adni. Rengeteget énekelünk, mozgunk. Nagyon sok énekre mozgást találtunk ki, mondókák, parancsok, mindenikhez szükséges a testünk beszéde is. Elmondani nem mindig tudom, vagy nem mindig tudják, ezért mutatom vagy mutatják. A héten a varázslatot egy otthonról küldött kirakós okozta. Nem tudom ki küldte, egy ikeás kis zsákban színes műanyag lapocskák, amiknek a sarkait összelehet nyomni, így lehet belőle építeni. Még nekünk is volt a napköziben, sőt még elsősöknél is láttam. Nos, minden gyereknek adtam egy darabot. A feladat az volt, hogy építsünk egy repülőt, én mondok egy szint és akinél megvan a szín az kihozza és épít. A gyerekek élvezték, hatalmas repülőt építettünk, ami csak úgy szárnyalt egyik gyerektől a másikig. Ez a repülős játék szerdán volt. A tegnapi órám után, az igazgató várt, megköszönte a látogatásom, és elmondta, hogy ámultak a játékos tanuláson. Egy anyuka elmesélte, hogy a fia egésznap arról beszélt, hogy az iskolába játszottak és egy repűlővel tanulták meg a színeket. Az igazgató arra kért, hogy írjak neki egy listát, segítsek a tanítóknak ilyen és ehhez hasonló feladatokat adni. Beszéltem neki a nem formális oktatásról, hogy miért fontos és hasznos az, Antónia könyveit odaadtam neki. Ámult rajta, számolni képekkel? Összeadás és színezés együtt, matematikai társasjáték?! Meglepődőttségét és örömét nem tudta leplezni, azonnal elvitt mindent, másolni.

Egy 50 - 80 fős osztályban nehéz ilyen játékokat játszani, de számukra teljesen elérhető. Az igazgató azt reméli, hogy ezekkel a játékokkal és feladatokkal több gyereket vonz majd az iskolába, próbáltam súgalni, hogy jobb a kevesebb. Végezzenek minőségi munkát 20 gyerekkel, mintsem üres és száraz anyag leadást 40 gyerekkel.

Én bizom benne, hogy valamit sikerült átadnunk nekik és igazán hiszem, hogy ezzel elindult valami bennük. Mondtam, hogy fessenek, rajzoljanak, szemléltessenek, játszanak és mozogjanak. Kétségkívül az érdeklődés megvan, mert amikor a kutyás kifestőt a nagyoknál elővettem, mint a három tanító kért magának és kiszinezte ott helyben, persze számukra az is idegen. A kutya feje lila lett, a teste sárga és a farka zöld. Érdekes meglátás, de érhető. Nincsenek képes könyvek, online játékok. Festenek, alkotnak, ahogy a képzeletük időnként megengedi.