2017. február 15., szerda

Miből lesz a cserebogár ... 

Nem messze tőlünk lakik egy 5 éves kisfiú, gyönyörűen beszél franciául, akárhányszor találkozunk elmondja a nevét, és elénekli a francia ábécét. Tökéletesen vissza mondja, hogy székely vagyok, körösztúri. Imádjuk, Mesinek ő a kedvence az utcából. Tibóval csak az a baj, hogy szeleburdi és esze ágában sem volt körülnézni az úton, mielőtt átszalad. Természetesen egészen idáig, máig. Múlt héten kezdtük a tanulást, megálltunk az út szélén és jobbról - balról kémleltük az utat. Nagyon csípős francia tudásommal kérdeztem „Voiture? - oui, non?” Autó, motor? - Igen, nem? Közben erőteljesen forgattam a fejét a nyakánál fogva. Drága gyermek megértette, mint, ahogy azt is, hogy a ’non’-nál átmehet az úton. Ezt néhányszor eljátszottuk együtt, mondanom sem kell - látványos volt, amint egy fehér nő éppen egy fekete gyerek nyakát próbálja kicsavarni, de mindenki mosolygott rajta, ahogy én is ma, amikor láttam Tibót körülnézni az úton. Oké, mondtam magamban, ez is megvan, aztán a saját emkékezetemben kezdtem turkálni, kutatni, hogy mi volt még meg a hat hónap alatt. A hat hónap egy felnőtt életében nem tűnik soknak, de egy gyermek életében annál inkább.

A lányok és én is gyermekekkel vagyunk itt körülvéve. 
És látjuk a változást, látjuk az első találkozás
és a mai találkozás közt a különbséget, a fejlődést. Azt hiszem mindannyiunk számára lettek kedvencek, kedvenc gyerekek, ez nem is titok. Clara baba Réka kedvenc csoki babája, amikor a babahordozós videónkat készítettük ismertük meg Adelint, férjét, Szilvesztert és Klarát. Klará akkor 1,5 hónapos volt, kicsike és törékeny. Nem lehetett vele jóformán semmit sem csinálni, nálam mindig sírt. Rékánál kapott vigaszt, ha az én ölemben kiborult. Réka babusgatta, puszilgatta, altatta, hátán hordozta, sőt már egyenesen megtisztelőnek tartotta, ha Clarus lepisili vagy esetleg le is kakilja. Örültek egymásnak mindig, na és persze ma is örülnek egymásnak, ám mára már Klarának 5 hurka van a testén, lehet, sőt kell gyámbászni, nagyon szépen elüldögél, sőt múlt héten kibújt 2 foga, ami azért is értékes nekünk, mert a mi ujjainkon csiszolgatta. Aztán ott van Szilveszter, akivel az elején csak halandzsa nyelven beszélgettem, ma már olyan szépen bólogat és mondikál franciául, hogy néha még el is szégyellem magam mellette. Mindemellett Szilveszter és unokatestvére Jasent nagyon szépen éneklik a „sétálunk, sétálunk” dalocskát, sőt ha nevén szólítom,  magyarul vissza szól, hogy „tessék?”

Alaót sajnos nagyon régen nem láttam, nincsenek a városban, viszont biztos vagyok benne, hogy nyulka legény lett belőle is.



November végén egyik angolos kislányom anyukája, aki ikreket várt, azzal a panasszal érkezett, hogy megindult a magzatvize, míg a babák csak februárra voltak kiírva. Az anyukát a lányok a klinikán tartották, imádkoztak, hogy karácsonyig tartson ki, különben nem valószínű, hogy megmaradnak. A fiúk december 8-án megszületettek, Karácsony este Mesi és én etettük őket. Minden nap egy kérdőjel volt a számukra, vajon megélik-e a holnapot. Sok reményt nem fűztek a fiúkhoz. Mesi és Réka minden egyes nap etették, melegítették őket, én személy szerint megijedtem tőlük, olyan kicsik voltak. A tegnap meglátogattuk az ikreket, Jusufot és Sulejmánt. A fiúk gyönyörűek, hatalmasok, kövérek és egészségesek. Kerestem Sulejman nyakát, de a pufóka tokája teljesen eltakarta. A lányok örök csodái és büszkeségei. Mesi olyan szemmel néz rájuk, mint, ahogy én fogok a zakuszkára 16 napon belül. Igazi szerelem.





Ugy-e Samut nem is kell bemutassam? Samú a piacos babám, csak és kizárólag miatta járok piacra,
őt 3 hónapja ismerem. Igazi dufla baba, annyi hurkája van, hogy meg sem lehet számolni, sőt a lányok szerint látványosabb narancsbőre van, mint nekünk. Samu még fekvő baba volt, kicsike és nem bírta tartani a hátát sem. Minden héten meglátogattam, de csak most vettem észre, hogy mennyire megnőtt és milyen nehéz már 20 perc séta után is, most vettem észre, hogy egyre kevesebbet alszik és egyre jobban figyel maga köré. Olyan szépen tartsa a hátát, mint egy táncos úriember, sőt már feltudja húzni magát, ha a fonott hajamba kapaszkodik. Samút magyar népdalokkal altatom, eszméletlen, ha sír és meghallja a dalt, kidugja a nyelvét és néz. Szemében az egész világ, életem végéig tudnám nézni, de időm már egyre kevesebb.

Briannal már első nap találkoztam, de ő félt tőlem, tőlünk. Egyedül Réka kezét fogta meg, ha jó kedve volt. Bibi a szemben lévő árus kisebbik fia, édesapja az iskola és bentlakás igazgatója, ahol tanítok. Mindkét fiuk jól nevelt, illedelmesek, okosak és gyönyörűek. Szeptemberben Brian még anyukája hátán volt, ő is szerepelt a videóban. Még anyatejet kapott és nem hagyta el az anyukáját. Tegnap a kanapénkon kanállal ette a rizst, utána pedig együtt aludtunk egyet. Nem több mint 3 hete tart a barátságunk, ami egyik napról a másikra kötődött, mivel azelőtt sírt, ha látott. Ma már akkor sír, ha eljövök tőle. Ma este anyukája megkérdezte, hogy Brian kanállal evett nálam? Csak, mert ma otthon kanalazni akarta a kenyeret. És valóban, hat hónapja még ciciből táplálkozott, ma már kanállal gyúrja a kenyeret is.
Most nagyon kevés gyerekről beszéltem, és valószínű ezek természetes dolgok mindenkinek. Számomra csodák, csoda a fejlődésük, hogy mennyit tanultak és főleg, hogy mennyit tanítottak. Határozottan állítom, hogy az elmúlt pár hónapban én többet tanultam a világról, az emberiségről és magamról, mint az elmúlt húsz évben. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése