2017. február 22., szerda

Tegnap este már eleve úgy feküdtem le, hogy ma nehéz napom lesz. Lévén, hogy holnaptól hétfőig az iskolákban vakáció van és nekem az utolsó hetem, összesűrítettünk 3 órát két külön iskolába, ráadásul a nap legmelegebb időszakaiban, délben és délután 3 órától. Jó kis séta mind a két iskola és, hogy még jobb legyen a napom, elvették az áramot is, így fénymásolni sem tudtam a gyerekeknek szánt kifestős feladatlapot. De utolsó alkalom, nem is háboroghattam, annál inkább próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit mondok majd a gyerekeknek, a kicsiknek, hogy is tudok tőlük elbúcsúzni, valószínűleg nem is értik majd meg, hogy mi az, hogy többet nem jövök. Utolsó percig fogalmaztam magamban a mondandómat, aztán az utolsó percben kitaláltam, hogy inkább még eljövök, csak elköszönni.



 Eszembe jutott az első alkalom, amikor nagyon féltek, vagy amikor több gyerek meglátott és nem mozdultak a tanitó néni mellől, ha közeledtem sírtak. Eszembe jutott, hogy nem tudták tartani a ceruzát, hogy amikor kiosztottam a zsírkrétát, nem tudták mit kezdeni vele, eszembe jutott az is, hogy a nevem sem tudták megjegyezni, és bár imádom őket első perctől, még is az elején reménytelennek tűnt a helyzet.



Ma már tökéletesen tartják a ceruzát és nagyon szép karikákat rajzolnak, ha zsírkréta, akkor tudják, hogy festés lesz és nagyrészük vonalakon belül marad. Vízfestéket nem rég kezdtünk el használni, de legutóbb már úgy festettek, hogy a lap közepe nem szakadt ki a sok víztől.
Tudnak angolul számolni, az összes színt ismerik, köszönnek, bemutatkoznak, tudnak nagyra nőni és kicsire gugolni, képesek táncolni, ugrani, tapsolni, dobolni, és számos angol dalt énekelnek, amint a kezem tapsra áll. És, ami a legfontosabb, hogy tudnak értelmet adni. Értelmet adnak az órának, a napnak, az iskolának és az egész életünknek. Tudom, hogy fekete gyerekek egy elfelejtett afrikai országban és annak is egy kicsi városában, azt is tudom, hogy bár minden joguk meg van az élethez, a jóhoz, 95 százalékuk itt marad és az itteniek egyszerű életét éli majd. És talán ez fáj a legjobban, hogy látom magam sétálni az utcán otthon Keresztúron, látom magam fagyit enni, gyereket nevelni egy rendezett környezetben, tiszta ruhában jönni menni, látom magam binztonságban és látom őket a porban, rízst rízzsel enni, látom őket gyerekként dolgozni, szomjazni, olykor éhezni a jobbért. Olyan kilátástalannak látom az életüket, és ez fáj a legjobban. Bár az vigasztal, hogy akármit csinálnak vagy akármit csinálhatok, nem biztos, hogy én boldogabb vagyok, leszek. Saját magukhoz képest lehetnek boldogok és igazából csak ezt kívánom nekik. Legyenek boldogok, szeressenek és szeressék őket, legalább annyira amennyire én szeretem őket.



Ők az én büszkeségeim, az én osztályom, az én gyermekeim, kedveseim és soha nem fogom elfelejteni őket, örökre hálás leszek a fekete tekintetért, a kiváncsi szempárért, a hálás szóért, a meleg érintésért és a sok szeretetért, amit tőlük kaptam.


Óra végén Attila és én kaptunk egy gyönyörű afrikai ruhát, olyat, amilyet a tanítónéni is viselt. A tanci fotóst hívott és készítettünk csoport képet, csakúgy, mint a délutáni óráim után. Rettenetesen fáradtan ballagtam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy talán ma Samut is láthatom. És igen, őt is elkaptam, sőt akkora szerencsém volt, hogy anyukája azt mondta, vigyem csak haza, később érte jön. A legszebb az egészben az volt, hogy az úton a háza fele, pár diákom elvette tőlem Samut, aki legnagyobb örömömre nyöszörögve tartotta a hurkás kezét felém, tudatván, hogy vissza szeretne jönni hozzám. Olyan büszke voltam, a kicsi kocka fejére, hoztam is haza és folytattuk a babusgatást, még le is pisilt, de egyáltalán nem zavart, úgy vagyok vele, hogy ha Keresztúrig kellene pelenka nélkül vigyem, úgy is vinném, sőt vinném az egész iskolát és utcát. Igazából viszem is, ha egyéb nem, bennem itt lesznek és akármikor elővehetem őket az emlékezetemből.  



4 megjegyzés:

  1. Nem melékszem már, hogyan fedeztem fel a blogot, de azóta kíváncsian vártam az újabb bejegyzéseket. Annyira szépen írod le, amit ott megéltél, megtapasztaltál, olyan jó volt olvasni, hogy változást vittél/vittetek a pici csöpségek életébe. Egymás által gazdagodtatok, én úgy látom, és egy életre megmarad neked is, a gyerekeknek is ez a periódus. Minden tiszteletem és azért várom, hátha folytatodik a blog az emlékekből

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon kedves! Köszönjük szépen! Igazán értekelem! Igyekszem, mindent átadni még a vég után is. :) Kellemes estét!

      Törlés
  2. rizs nem rízs, de amúgy jó a poszt

    VálaszTörlés
  3. Szívbl gratulálok,kissé irigylem Máriát és Pistát Csobotfalván.

    VálaszTörlés