2017. február 1., szerda

5 kerek hónapja szálltunk fel Bukarestben a Dorthmoutha tartó járatra, hogy onnan aztán Párizsba, majd Isztambulba és végül Cotonouba repüljünk. Az első 10 napban, őszintén szólva, életem legrosszabb napjait éltem meg, biztos voltam benne, hogy a Karácsonyt már otthon töltöm, nem értettem, hogy mit keresek én itt. Otthon hagytam álmaim munkahelyét 6 hónapra, családomat, barátaimat, mindent. Nem értettem, tudtam, hogy hasznos lesz, tudtam, hogy tanulni fogok, tudtam, hogy én alakítom, csak nem akartam elfogadni. Könnyebb volt kiborulni, mint segíteni saját magamon. Végül a blogom segített kilendülni, megélni az én Afrikámat. Látni, érezni, megírni, megosztani. A bloggal úgy éreztem nem is vagyunk egyedül, velünk van a város, velünk van sok ember otthon. Bizonyítani kellett magunknak és nekik, bebizonyítani, hogy nem felesleges az ittlétünk. Még egy kerek hónapunk van hátra, majd akkor szeretnénk számszerűsíteni az elérteket, mindenesetre nagyon büszke vagyok a lányokra, Attilára és az otthonomra is. A segíts minket nagyra nőni projekt keretein belül rengeteg gyermeknek és felnőttnek okoztunk örömet. Olyan lépéseket tettünk, amikről hónapokkal ezelőtt még fogalmunk sem volt.


Had példázzam, az ajándékok közt volt egy kisbabáknak való tábla, amin többféle gomb, húzóka, csengő van. Tegnap a mi Josephunk, aki orvos, ült le mellé és nyomogatta, ismerkedett vele, úgy csillogott a szeme, mint egy két évesnek. A szomszéd házban vasárnap kivételével egy 11 éves kisfiú őrzi az elromlott hűtőszekrényeket, még Karácsony este is itt volt, ült a lépcsőn. Reggel 6 órakor jön és este 8-kor haza megy. Csiki Réka ötlete volt, hogy ajándékozzuk meg őt is. Egyébként nem tudom ki volt az a nagyon ügyes, aki külön kapcsos doszárokba színezőket rakott, mindenféle hasznos dologgal ellátva, ezúton is köszönjük. Szóval egy olyat adtunk a kisfiúnak. Négyen voltunk, ő éppen egyedül, amiután odaadtuk, mind az öten sírtunk. Soha életemben ilyet még nem láttam, eddig nem is tudtam beszélni róla. Először megijedt, aztán Réka elmondta, hogy miért jöttünk, odaadtuk és elkezdett sírni, a 11 éves fiú, aki kapott pár darab színezős lapot, egy doboz színes ceruzát, hegyezőt, radírt, tollat és grafit ceruzát. Fél perc sem telt el, mi már sarkon fordultunk ő már bent bontotta szét a kapottakat. Szívszorító volt, csak úgy, mint amikor Ninát és Diánt látogattuk meg, ők édesapjukkal élnek, Nina 4 és Diane 6 éves, anyukájuk meghalt. Mindkettejük egy – egy babát kapott, baba bútorokat, cumisüveget a babának, kifestőt. Diane arcán öröm ült, azonnal feldolgozta, amíg Ninának idő kellett. Ő először csak fogta a csomagját és nézte, nagyon lassan szedte ki a játékokat, mindent alaposan megfogott, megnézett, maga elé pakolta, tette vette, szerette. Csakúgy, mint Adó, a 4 éves kislány, aki a macit, amint meglátta megcsókolta és a hátára tolta (mert itt ugyebár a háton hordják a babákat). Az iskolában a gyerekek kaptak egy – egy plüss állatot, volt olyan gyerek, aki nem merte megérinteni a szőrös cukiságot, de amint magáénak tudta, megszerette, hozzá nőtt. Szilveszter azóta is magával hordja a koaláját, ami már sárga a porttól, csak úgy, mint Brian, aki egy egeret hopocál. Az ovisaim, akik nagyrésze egy fa alatt lakik, sosem látott még kirakóst, ma órákon keresztül rakosgatták, óvónéni is elszórakozott a színtanulós játékkal.



De hiába is próbálom megosztani az élményt, amit okoztak az ajándékok, nem tudom. Képtelen vagyok leírni az örömöt, életem legszebb pillanatait láttam a gyerekek szemében. Mégegyszer és még százszor köszönöm a segítséget, a gondolatot és a kézfogást.
Nagyon rég nem írtam bejegyzést, egyrészt azért mert minden egyes bent töltött pillanatot szánok bánok, másrészt pedig a számítógépem úgy döntött, hogy megunja a meleget és kidobja magából az olyan dolgokat, amiket itt nem tudok helyrehozni, így eléggé nehéz használatba helyezni. Ma egy kicsit azért is írok, amiért szeptemberben írtam, látni, érezni, megírni és megosztani. Azt hiszem mind a négyen megértettük, hogy miért vagyunk itt, mi céllal hagytuk otthon azt amit otthon hagytunk és mi az itteni rendeltetésünk. Mindannyian rettenetesen várjuk, hogy haza mehessünk, hogy zakuszkát ehessünk, háló nélkül aludhassunk, korlátlanul netezhessünk, hogy fázzunk, hogy fodrászhoz, kozmetikushos mehessünk. Ám mindezek mellett mind a négyen itthonról haza megyünk, mind a négyen lassan elkezdünk bepakolni és kipakolni. Azt hiszem elkezdjük szortírozni a szívünk darabjait, feldolgozi a tényt, miszerint nem valószínű, hogy valaha viszont látjuk Samut, Szilvesztert vagy más barátainkat. Egy nagyon kedves itteni barátom, aki szemben lakik velünk a tegnap este elmondta, hogy mindig tudja, hogy mikor hagyjuk el a házat és mikor érkezünk, hallja a gyerekek kiabálását: „Yovo, Réka Bon soir”. Hozzátette fél a csendtől, egy hónap múlva csend lesz a házban, nem kiabálnak a picik, nem lesz több yovo, Réka, BonBon, angol óra, a paprikát sem lesz aki megvegye.

Mindenesetre igyekszünk megmaradni, örömmel megélni az utolsó 28 napunkat a meleg és csodálatos Afrikában.



2 megjegyzés:

  1. Jaj, ti lányok! Annyira nagyon ügyesek vagytok, hogy kifejezhetetlen. :) Köszönöm az írásaitokat!

    Júlia

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szépen köszönjük, igazán kedves. :)

    VálaszTörlés