Milyenek a benini gyerekek?

Feketék egyértelműen, az ember azt gondolná, hogy a civilizáció lemaradása miatt talán kicsit fejletlenebbek, mint a mieink. Lehet, ha lassabbak, egyszerűbbek, de ugyanolyan kíváncsiak, elevenek, édesek, mint bárhol máshol a világon.

Kedden volt az első órám a helyi állami iskolában, ami az I.-IV. osztályt öleli fel és ahová több mint 1000 gyermek jár. Egyelőre két osztálynak tartok angol órákat, a legkisebbeknek és a legnagyobbaknak. A kicsik elviekben 6 évesek, de van köztük 4 éves is. A nagyon 11 évesek kellene, legyenek, de van 17 éves diák is.

Amikor beléptem a picikhez, úgy képzeltem az egészet, mintha egy húsvéti tojásos kosárba csöppentem volna. A teremben a sok kicsi kopasz fej meredten nézett rám, egy szesszenés sem volt – egyébként rájöttem, hogy azok a kislányok, akiknek kopaszra van nyírva a hajuk, nagyon szegény családból származnak. Az osztályok létszámát figyelembe véve rend és fegyelem van az órákon. Nincsen kiabálás, kotyogás, járkálás. Ekkora korú gyerekeket otthon óvodában láttam játszani, sok játék, kellemes, tiszta légkör, színek és fény közepette. Emlékszem, amikor előkészítő osztályban tanítottam, mese közben a 6 éves Andika elaludt. Az itteni kisdiákok, olykor több mint ötvenen vannak bezsúfolva egy sötét, ablaktalan terembe, ahol nemhogy játék nincs, de még rendes írószer sincs. Egy kis tábla, fehér kréta alkotja a tanszer készletüket. Még sem tudom azt mondani, hogy nem elég ügyesek, vagy nem elég kreatívak. Egy doboz fedővel és egy kis székkel órákon át tudnak játszani.

 Érintéseimtől előszőr féltek, később már csak a kezem akarták fogni. Amikor kiosztottam a használt zsírkrétákat, amiket otthonról hoztunk, meglepetten nézték. Először a fogását sem ismerték, majd  örvendezve húzták az első vonalakat arra az egyszerű fehér lapra, aminek szintén úgy örültek, mintha legalább egy Playstationt kaptak volna. Az egész a tetőfokot csak akkor érte el, amikor elővettem a Julcsitól kapott matrica korongot, amin színes kis matricák sorakoztak. Csodálat és hála ordított a szemükből. De még mindig rend és fegyelem uralta a termet egészen addig, amig elő nem vettük a felfújható strand labdát. Ott szakadt el a cérna, volt egy kisfiú, akit sehogy nem bírtam mosolyra bírni, de a labda … ő igen. Óra végén össze szerettük volna szedni a kiosztott zsírkrétákat, láttam, hogy a gyerekek köpenyük első zsebébe tették a kréták nagy részét. Mondtam Attilának, hogy nem baj, ne mondjunk semmit. Ám, amikor elindultunk a zsákkal a kezünkben, minden kis kéz a zsebbe nyúlt és elővette a már eltett írószereket. Nem kérdezték miért, azonnal megértették, hogy ez a mienk és máskor más gyerekekkel is szeretnénk használni. Megígértem nekik, hogy amikor haza megyek, nekik hagyom az összeset.

A nagyobb osztályban a korkülönbség miatt már nehezebb volt a nem formális oktatást alkalmazni. Ugyanis amíg kérdez feleleket játszottunk, addig minden tökéletesen működött, de amint szabadjára engedtük gondolataikat, mintha elszabadult volna a pokol. De nem haragudtam, úgy éreztem, hogy ekkora osztály közösségnél örvendetes, hogy ennyit is bírnak. A legérdekesebb az volt számomra, hogy az óra elején, az első padban 3 kislány ült, óra végére már 9 gyermek. Óra közben nagyon lassan merészkedtek közelebb hozzánk. A zsírkrétás eset itt is megesett. Ők is magukénak tudták a kis darabokat, de amint gyűjteni kezdtük, mind elő kerültek.

Ezek a gyerekek nehéz körülmények között nőnek afrikai felnőttekké, hogy majd ők is a túlélés, a megélésért küzdjenek, ám amíg nőnek, addig mind gyereknek számítanak. Olyan gyereknek, aki ragaszkodik anyához, aki igényli a törődést, akinek enni és inni kell rendszeresen, akinek van játék, mese és ének igénye, aki néha huncut és aki a világ összes örömét és boldogságát megérdemli.  A gyerekek olyan angyalok itt is, mint bárhol máshol.

Az alábbi videóban igyekeztünk megmutatni az itteni iskolát, milyen is az, ha fehéret kap. Sajnos a videó csak számítógépről tekinthető meg.

Lassú vagy könnyű?

Az úton ide mindenkinek két tele bőröndje lehetett. Természetesen nagyon gyorsan megteltek a hatalmas táskák, a saját dolgainkkal, ruhákkal, tisztálkodási szerekkel, cipőkkel, adományokkal, ceruzákkal, írószerekkel, festékekkel, gyógyszerekkel. Sajnos az utóbbiból nagyon sok eltűnt a bőröndünkből. Ez Afrikába jövet nem is lenne meglepő, ha a gyógyszerek nem a Párizs és Isztambul közötti útvonalon tűntek volna el …  Többek közt a Lariám is, ami maláriát megelőző gyógyszer, és amit hetente egyszer kell bevenni. A monszun közepette ránk nézve nagyon veszélyesnek találtunk a hiányát. Itteni vezetőink, nem értették miért, ők nem szednek ilyesmit. Szerencsére nem kellett sokat győzködni őket sem, bevittek a fővárosba és megvettük az első adag mocsárlázat megelőző gyógyszerünket, az amerikai változatát az Európában ismert Lariámnak. A gyógyszertárak itt nem igazán tartanak ilyen gyógyszert, egyszerre csak két dobozt lehet megvenni, ezért nagyjából 3 hetente utazunk a fővárosba a tabletták miatt, ezzel egyidőben az ottani nagyobb boltot is meglátogatjuk, hogy megvásárolhassuk azokat a számunkra fontos élelmiszereket, amiket az itteni bódékban nem találunk meg. Ilyenek például a vaj, víz, tej, sajt, pirítós, cukor, olaj, kukorica. 

Így történt, hogy tegnap hajnalban Porto Novoba mentünk, ahol elsőként a már gázzal megtöltött palackot szerettük volna elvenni. Jobb esetbe ez annyiból áll, hogy megáll az autó, kiszáll az ember és beteszi az autóba a gázpalackot. Na már most  a probléma az volt, hogy vizet is veszünk, így nem fér minden be a csomagtartóba – ezen körülbelül 10 percet tanakodtak, amikor Attila megszólalt és elmondta, hogy tegyék be nyugodtan a lábához, őt nem zavarja – erről szólt a következő 10 perc, hogyan tegyék be a gázpalackot Attila lába alá, végül lefektetve kerül az anyós ülésen ülő Attila lába alá. Nem értettük, sőt még mindig nem értjük gondolkodásmódjuk, logikájuk alapját. Nagyon sok időt eltöltenek, nagyon sokat gondolkodnak, tanakodnak egyszerű és egyértelmű dolgokon. Mintha, másképp működne sokszor az észjárásuk, lassabban, néha értelmetlenül. A sok várakozás is legtöbbször értelmetlen és felesleges.

Amikor haza értünk Joseph behozta a palackot és felszerelte, egy pillanatra ránézett arra az egyetlen polcra a konyhában, ahol mi tartjuk az ételeinket. Meglepődött, láttam szemében a tűnődés, az értetlenségtől fakadó sok kérdőjelet. A polcon felsorakoztatott kukorica, borsó, vegyes konzervek, ketchupok, többféle tészta féle, több zöldség, gyümölcs, olajok, ecet, rizs, kuszkusz – számunkra egyszerű már megunt, sőt sok otthon nem fogyasztott étel, számára 4 ember világvégére készülő raktára. Biztos vagyok benne, hogy nem érti, nem értette miért van ennyi, minek és kinek?! Amikor szupermarketbe akarunk menni, azt sem érti. Minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy miért?

Buddha mondta egyszer, hogy: ’Ha kevesebbed van, kevesebb miatt kell aggódnod.’ Azt hiszem, ebben a mondatban minden benne van, ami segít megérteni, hogy Joseph és a többi helyi lakósnak, miért ilyen az élete. Miért működik lassabban a munka, miért gondolkodnak többet egyszerű dolgokon, sőt arra is rájöttem, hogy miért olyan szegényes az itteni étterem étel kínálata, miért kisebb a gasztró kultúra. Az afrikai embernek sosem volt sok, örültek, ha van valamijük, örültek, ha saját magukat magukénak tudhatták, és éppen nem egy piacon árulták őket, vagy ami még rosszabb, nem egy állatkerti ketrecben mutogatta őket egy amerikai gondozó. Ők nem foglalkoznak sok dologgal, nincsen annyi teendő, mint nekünk otthon. Egyszerű példa a mi mindennapjaink. Egy átlagos európai embert naponta többszáz inger ér, egyszer lent, egyszer fent. Munkasiker, család, szerelem, internet, tévé, könyvek, oktatás, boltok, pénz, akadályok, boldogságok, siker, sikertelenség, csalódottság. Túlzás bár, de szerintem az ittenieket egy életen át nem éri annyi inger, dolog, mint amennyi minket ér, akár egy év alatt. Itt a cél a túlélés, hogy reggelre legyen mit enni, majd ebédre,  majd vacsorára. Nem jár annyit az agyuk, mint nekünk, és nem azért mert buta vagy lassú emberek, hanem azért mert nincs amiért. Hálát adnak mindennap azért, amit aznap kaptak. Nem előre gondolkodnak, nem szednek megelőzésre gyógyszereket, nem vásárolnak be hetekre, nem terveznek családot. Nekik csak jön minden, minden akkor, amikor rendeli az ég, a biológia, a hitük. 

Egyszerű emberek, egyszerű élettel. 

Nem gáz, ha nincs gáz

Attila, Csiki Réka és én ültünk a kanapén, Mesi a nappali hideg sarkában hűsölt. Cseng a Mesi telefonja, facebook csengés. Mesi felveszi, anyukája beleszól. –Tudod mit ettünk Mesikém? Bundáskenyeret. Nincs víz és nem tudtunk főzni. Na már most, mind a hárman felszöktünk, azt sem tudtuk hová szökjünk, mit csináljunk.

Túlzás, hogy éhesek vagyunk, mert van, amit enni, viszont minden egyes szó az otthoni ételekről kikészíti elménket és gyomrunkat. 42 napja vagyunk itt, rizs, kuszkusz, sok száraz zöldség, konzervek alkotják étrendünk 80 százalékát, így amikor azt látom, hogy nagynéném a sajtos karaj recepteket oszt meg facebookon, kicsit megszeppenünk és összegyűl a nyál a szánkban és émelyegni kezdünk.

Esténként konkrétan a következő mesével altatjuk el egymást. Én megkérem Csiki Rékát, hogy mesélje el, mit ettek a születésnapján, amikor a párja barátai átjöttek – tudom a sztorit, de újra és újra hallgatjuk. Utána gyorsan ránézünk egy nagyon visszataszító képre, hogy minden étvágyunk elmenjen, aztán jöhet az alvás. Nagyon kellemes gondolatok. Ugyanakkor nagyon sokszor eljátsszuk azt a szójátékot, amikor valaki mond egy szót, a többiek meg folyatják, a szó utolsó betűjével, csak azzal a különbséggel, hogy ételeket mondunk, amik nagyon jól mennek az előző szóval.  Ilyen például a tojásrántotta kolbásszal, házi zakuszkás kenyér, töltött káposzta tejföllel, csoki a palacsintával. Tyűű még szerencse, hogy gáz sincs.

Tegnap Attila vacsoráját készítette, amikor kifogyott a gázpalack, amit még nem sikerült pótolni, de türelmesek vagyunk, természetesen várunk. Örvendünk, hogy van víz és villany. Ma délután 6 fekete ember kopogtatta meg a kapunkat, bejöttek és keresték a vízvezetéket. Nem értettük miért, később rájöttünk, hogy a gazda egy ideje nem fizette ki a vízszámlákat és ezek a kedves kék ruhába öltözött emberek, azért jöttek, hogy levágják féltett kincsünket. Különösebben ez sem hatott meg, én konkrétan úgy voltam, hogy vigyék, mindjárt utánuk rohanok a wi-fi-vel is, vigyék azt is. A probléma megoldódik suttogta egy hang – Afrikában vagy, és ha bicikli kellett, hát hajtsad! – szokta mondani unokatestvérem, Orsi. Természetesen megoldódott, van vizünk és gáz is lesz a hétvégére. Vacsorára papayát és ananászt eszünk, holnap délben meg zöldség salátát. Sajnos egyikünk sem tud hozzá szokni a helyi ételekhez, aminek nagyrésze a különböző lisztekből készült puliszkát jelenti, és melléje a szószók, amik annyira csípnek, hogy számunkra szinte ehetetlen. A hal, amit nagyon finoman elkészítenek, de egyikünk sem találta gusztának a poros útszélén a hús ételt. De nem csüggedünk, ma is arra gondolunk, amit a kedves olvasók vacsoráznak. Jó étvágyat és szép álmokat kívánunk!

Csiki Réka, Mesi, Attila és Réka

Sok kis baba a leplek alatt ... 

Nincsen honvágyunk, nem szenvedünk már a csípésektől, a folyamatos izzadás sem zavar különösebben, bár egyre melegebb van és egyre nehezebben tudjuk végig aludni az éjszakákat. Mégis kezdünk otthonosan mozogni a házban, az utcákon. De bármit csinálok, folyamatosan ott vannak a szüleim is, a testvérem is, a barátaim, ismerőseim, városom. Egyetlen egy dolog van, ami teljesen elveszi az eszem, olyankor kikapcsol és más frekvenciára vált. És ebből a dologból itt nagyon sok van. Édesek, finomak, picik és feketék. Nem, nem a sötét csokira gondolok, azt nem is szeretem. Hanem a pici fekete gyerekekre. Ők azok, akik az itt létem alatt teljesen elcsavarják a fejem. Olyankor csak ők vannak és én. Természetesen sok fázisból áll egy gyermekkel való találkozás, és ha már túl vagyok a „már nem félek” időszakon akkor jöhet a puszi nyuszi, a magyar szavak, az emelés, az ismételt puszi felhők, az Ágitól kapott cukorka, vagy valami kis ajándék, a fájó búcsú és utána az elmélkedés. Az elmúlt hetem tele volt ilyen pillanatokkal, teljesen feltöltődtem, és semmi máson nem járt az eszem, csak rajtuk.

A hét első napján, amikor Joanát az internátusba vittük kaptam egy nagyon kedves levelet otthonról, a levelet egy kislányos anyuka írta, aki a babahordozásról érdeklődött, tudván, hogy Afrika a babahordozók őshazája. És valóban, amióta itt vagyok én még nem láttam babakocsit, vagy hasonló szállítóeszközt. Itt minden gyerek az édesanyja hátán van. Így aztán a már amúgy is tervbe vett projektet tűztük ki célul: A héten megtanuljuk a babahordozás afrikai titkát. Úgy döntöttem, hogy a hét minden napján a lányokkal megyek, és a klinikán töltöm a délelőttjeimet, nem mintha az úton nem lenne sok - sok babát hordozó anyuka. A baj ezzel csak az, hogy nem beszélem a nyelvüket, másrészt fényképezkedni nem nagyon szeretnek. A vallásuk miatt úgy tartják, hogy a fotók elvesznek egy részt a lelkükből. Arra gondoltam, hogy a klinikán majd biztos találok babát és anyukát, aki majd szívesen megmutatja és megengedi, hogy egy kis videót készítsek a folyamatról.

Sajnos első nap nem jártam sikerrel a babahordozás terén, viszont kis angyallal találkoztam. Solange kislánya Adonai első napját töltötte az iskolában, haza érte után apukájával közösen borítottuk be a füzeteket papírral, majd díszítettük azokat az otthonról hozott matricákkal. Ado szája a tarkójáig ért, olyan boldog volt. Adtunk neki egy tolltartót is, szívecskés radírral, hegyezővel és egy szett színes ceruzával. Mindezeket otthonról hoztuk, valakik otthon ajándékozták ezeknek a gyerekeknek.

És igen, második nap már találkoztam egy nagyon kedves anyukával és annak a nagyon beteg kislányával, aki szívesen megmutatta volna, ha a kislánynak nem lett volna 41,5 fokos láza. Egy pillanatig ismét megállt bennem a vér, amikor az anyuka kifutott az útszélére valamit elvenni, a kislányt meg ott hagyta. Ölbe vettem, és szó szerint égett a kis teste. Malária. Ismét malária. Szinte minden nap tudatosul bennem a hol létem, és hogy hol születtem, mik a különbségek, és milyen szerencsésnek mondhatom magam, hogy odaszülettem, ahová. De talán ez volt az első alkalom, amikor fejbe ütött és szó szerint égetett a gondolat, hogy hol vagyok. Realizálódott  bennem a hely, az emberek és a tények miszerint több millió ember fertőződik meg maláriával és félmillió gyermek hal bele évente. De ez a kicsi lány olyan erős volt, hogy élet halál között is az édesanyja után kiáltozott. És ismét jött a pofon, szedd össze magad Réka! A kislány remélhetőleg már jobban van, a klinikának van gyógyszere és az anyuka is komolyan vette a dolgát. A babahordozás elmaradt.

Csütörtök: szintén a klinikán kezdtem a napot, ez volt az én napom! Már – már lógatott orral zombiként jártam szobáról szobára, amikor babanyöszörgést hallok, ó mondom, biztos kecske – meglepő viszont az itteni kecske és a gyerek hangok nagyon hasonlóak. És aztán megláttam életem másik értelmét. Egy gyönyörű kislány, édesanyja hátán. Na, mondom nyugi lányok, ne legyünk tolakodóak. Egy kis család volt, nagyon fiatal apuka, anyuka és a 6 hónapos kislány. A konzultációs szobába mentek, Csiki Réka meg én rohantunk utánuk, és már a vizsgálón ültünk, amikor eszünkbe jutott a kérdés, hogy – „Bejöhetünk?” Mosolyogtak és mondták, hogy persze. Ők nem betegek, csak hallottak rólunk, és kíváncsiak voltak, hogy mi van a klinikán. Az apuka orvos egy Észak – Benini korházban, anyuka nővér, a kislány meg egy angyal. Pár perc múlva a baba már nálam volt és  legnagyobb meglepetésünkre a kislány kacagott, olyan igazán ropogósan. Tündéri volt, azonnal tudtam, hogy ő lesz az én modellem a babahordozást illetően. A beszélgetés alatt a lányokkal tettük vettük, aztán a tündérkénk pityeregni kezdett, anyuka szopiztatta, baba elaludt. De anyuka megengedte, hogy én vigyázzak rá, ó ez nekem hatalmas ajándék volt. Egy kisbaba szuszmákolása, érintése és nyugodtsága felbecsülhetetlen – ezt biztosan minden édesanya tudja. Ám a kislány úgy elaludt, hogy a filmkészítés elmaradt.

Péntek: gyalogosan tettük meg az utat a klinikára, csupa 45 perc séta az út szélén, rengeteg kisbaba, kismama – de nem modellkednek. Baba délelőtt nem volt, délután viszont a lányok segítségével ismét megszületett egy 3300 grammos kis csoda. Pár napon belül biztosan tökéletes alany lenne, de nem ma - gondoltam.
Szerencsére, hogy mielőtt ide jöttem volna, a kitartásom gyakorlását tűztem ki egyik célul, szóval úgy voltam vele, hogy majd holnap! 

Szombaton foglalkozásom volt, 11 gyerekkel. A múltkori csoport plusz egy testvérpár, akiket már korábbról ismertem. Ők voltak a legkisebbek, Alao 2 éves és 3 hónapos kisfiú, Lulu 4 múlt. Édesapjuk nem rég hunyt el, édesanyjuk nem jár ki, de tudtam, hogy Solange majd megmutatja a babahordozó elkészítését. Alao tökéletes modell lesz. Tévedni itt is emberi dolog. Alao nem akaródzott más hátára mászni, ezért Lulu és Rofi volt a mi babánk. Nagyon ügyesek voltak, annyira látszott, hogy nem új dolog ez nekik. Lábuk, pocakjuk, kezük csak úgy simult a női testhez. Délután, amikor Mesi és én összeszedtük a bátorságunkat és elmentünk anyukákat keresni láttuk, hogy nem csak a hordozás az egyetlen szerepe a baba hordozójuknak, hiszen a kicsik megnyugodnak. Ismerik és tudják a helyüket és az jelenti számukra a biztos pontot. A videóban igyekeztünk a lányokkal elmondani és megmutatni, hogy hol vannak az itteni babák. 

Beninben a nők mégis sírnak.

Amikor hét évesen első osztályos lettem, anyu éppen a délelőtti váltásban dolgozott, ezért apu vitt az iskolába az első pár nap. Arra emlékszem, hogy megfésült, rakott két színes hajcsatot a fülem mögé és kész is voltunk. A tanári lépcsőt használtuk, amiről én csak később tudtam meg, hogy az a tanári lépcső. Amiután egyedül kellett mennem, kétségbeesetten kerestem a már megszokott lépcsőt, amit igazából nem is szabadott használni. A sírás kerülgetett, amikor a szintén kezdő és új tanítónéni elmagyarázta, hogy bár közelebb van a bejárathoz, nekem mégis a másik lépcsőt kell használni.

Hétfőn megkezdődött Beninben az iskola. Az orvos lánya Joana 11 éves, ötödik osztályos. Őt is az édesapja vitte iskolába, immár harmadik éve, ugyanabba az iskolába. Egy nagyon előkelő, lány magániskolába jár Joana, ahová a tandíj 300 ezer cefafrank-ba kerül ( kb 500 euró), ám mivel Joana egy felmérő teszt alapján a legjobb  eredményt érte el Kétou város diákjai közül a saját életkorában, így a szülők csak 100 ezer cefafrank-ot kell kifizessenek és ezt is két részben.

Bennünket meg az a megtiszteltetés ért, hogy elkísérjük őket az első iskolai napjára, ahonnan majd csak karácsonykor térhet haza. Ennek hallatán a vér megfagyott bennem. Joanna 11 éves, 8 éves kora óta bentlakásos iskolába jár a fővárosba, ahonnan karácsonyi, illetve a nyári szünetben jöhet haza. 

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van egy első éves egyetemista ismerőse, aki bár várja az elköltözést, az új életet, az önállósodást, ám ugyanakkor fél is. Biztos mindenkinek van 8 – 9 – 11 éves ismerőse, akiről tudja, hogy mivel telnek a napjai, kivel és mit csinál és legfőképpen hol – szinte 1000 százalék, hogy a család közelében van, hogy anya főz rá, hogy otthon játszik és alszik. Ma Attila és Csiki Réka arról beszélgetett a korház folyosóján, hogy ezek a gyerekek majd ugyan azt fogják elmesélni, mint déd szüleink a mi szüleinknek.  „7 évesen kilométereket gyalogoltam a szomszéd falu iskolájába, 10 évesen internátusba kerültem, 14 évesen teheneket hajtottam, 16 évesen már volt egy gyermekem, 20 évesen a házi munka minden csínját – bínját ismertem” - és nem azért mert az ország fejlettségtől el van zárva, vagy nem létezik a civilizáció, hanem mert az ország nem engedheti meg a fejlődést, lehetőségek nincsenek. És, ha mégis megtaláljuk a módját a kitörésnek, az nagyon sokba kerül, nagyon sok áldozatot kell hozzanak, ahogy Joana is 8 éves kora óta a szüleitől távol van.

Hétfőn reggel 9-kor indultunk egy utazótáskával, egy nagyobb szatyorral az ágyneműnek, és egy oldaltáska néhány füzetnek. Joanának vasalt egyenruhája volt, kézzel rávarrva az iskola címere, hófehér zoknija virított a sötét lábán és gyönyörűen kitisztított bársony cipőben volt. Adonaii a kishúga pityeregve kísérte ki az autóig, ahol olyan morcosan nézett, hogy apja rászólt vegyen cipőt és jöhet velünk. Az apróság néhány másodpercen belül egy rózsaszín bundás csizmával a lábán már ült is Joana és köztem az utóban. Végül Solange, az édesanyja vett tőle könnyes búcsút. És igen, Beninben a nők mégis sírnak. Hát persze, hogy sírt. 11 éves gyönyörű és nagyon okos leány gyermekét engedte el hónapokra, azt a gyereket, akit éveken keresztül a hátán viselt, megnem szűnő figyelemmel. Joana nem sírt, magához szorította a kicsi egyik kezét, másik kezében a Mesi meg a Csiki Réka ajándékát és elindultunk.

Mesi és Csiki Réka egy nagyon szép kemény kötésű füzetet ajándékoztak és színes golyóstollakat, kíváncsian forgatta a kezében, tette vette. Kicsit oldotta a hangulatot. Elképzeléseim szerint egy nagyon kiváltságos iskolába tartottunk éppen, arra gondoltam, hogy biztos nagyon gazdag politikusok lányai lesznek ott, csupa elit társaság, ezért nagyon jó ötletnek tartottam, ha Joana kap néhány lányos dolgot is. Ezért úgy döntöttem, hogy megajándékozom őt a legjobb barátnőmtől kapott csillámporos parfümömmel – utólag remélem Abi sem bánja. Kellemes, könnyű illata van és a sötét bőrén gyönyörűen ragyogott, pont, mint a szeme, amikor meglátta.

2 óra út, fél óra keresgélés szúnyogháló és fogkefe után megérkeztünk az iskolába. Joseph behajtott az épületek udvarára, ahol már több száz lány várakozott. Amikor kiszálltunk az autóból természetesen minden szem a fehérekre szegeződött, Joana nagyon büszke volt. Irány a bentlakás, ugyanaz az érzés fogott el, amikor az én apukám vitt fel a lépcsőn. Felmentünk a harmadikra egy nagyon lerobbant lépcsősoron és egy ugyan olyan jellegű szoba fogadott, ahol körülbelül 60 lány aludt dupla és emeletes ágyakon. Egy idősebb lány várta a kicsi lányokat, amint meglátta Joanát, gyorsan magához ölelte és ott tört el a mécses. Pár másodperc sírás, de nem több!!! Én megöleltem, apa adott a fejére egy puszit. Letettük a csomagot és eljöttünk. Nem túlzok, nem volt több az egész 3 percnél. Én arra számítottam, hogy majd kipakolunk és berendezkedünk, de nem. Fordultunk vissza, végig jöttünk a folyóson, az irodán és az udvaron. És nem, nem volt előkelő, nem volt füves udvar, játszótér, jól felszerelt termek. Mégis egy olyan hely volt, ami Joana útját jelentette a kitörés fele. Joana orvos lesz. 

Első foglalkozásom 

Szombat reggel mindannyian próbáltuk tolni az ébredést és minél többet aludni. Mesi ébredt a legkorábban, majd követtem én, Csiki Réka, Attila már csak az akció végén jött ki.

Az akció a következő: 9 óra 28 perckor megérkezik Joseph és elmondja, hogy elfelejtett szólni, de ma reggel 9 órakor a gyerekek összegyűltek, hogy találkozzanak velünk a klinika udvarán. Tudtam, hogy a klinika udvara nem egy 50 méteres távolság a várostól, ahová a kicsi gyerekek csak úgy átsétálnak, csak azért, hogy találkozzunk. Foglalkozást kellene tartani, csak mivel utolsó utáni percben szóltak, így kitalálták, hogy ez csak egy randi. Először dühös voltam, szeretek felkészülni a foglalkozásokra, mindent előkészíteni, leírni, gyakorolni. Ezekkel a gyerekekkel nem tudok beszélgetni, játékot magyarázni, azt sem tudtam hány évesek vagy mennyien vannak. Vettem egy felfújható labdát magamhoz, vízfestéket, ecsetek, lapok, matricák és lufik. Nagyon gyorsan elkészültünk és mentünk a klinikára, a lányoknak sürgősségi esetük volt, egy méhen kívüli terhességet vizsgáltak. Olyan gyomorgörcsöm volt, mint első nap az iskolában anno 20 éve.

 Amikor megláttam őket, ők még jobban meg voltak szeppenve, mint én. Na, mondom oké, semmi baj, üljünk le. A klinika egy félre eső részén filagória szerűség alatt szőnyeg volt terítve. Elsőnek leültem én, aztán utánam hullottak ők is. Egyik a másikra ült, csak, hogy minél szorosabban üljenek körénk. Én beszéltem, többnyire angolul és magyarul, ici – picit franciául. 11 gyermekem volt, a legkisebb Miracle 3 éves volt, a legidősebb Casio 15 éves. Otthon 15 évesen friss gólyának számítanak, nem ülnek le festeni, énekelni és játszani. Casio igen. Valószínűleg újdonságnak számítottak azok a dolgok, amiket mi nyújtottunk számukra. Minden gyermek elé letettünk Attilával egy doboz 12 színű vízfestéket egy vastagabb ecsettel és egy darab papírral. Feladatuk az volt, hogy kezüket fessék meg és pecsételjék le a saját nyomatukat. A nagyon száraz bőrük és a meleg miatt, amire végére értek a festésnek, a festék a kezükön megszáradt, de kitartóan kenték újra és újra. A kicsik féltek, néztek rám, kicsi bátorítást kértek.

 Aztán festettek, több színt kipróbáltak, amik a sötét bőrükön nem ugyanazt tükrözték, mint a lapon, ezért amikor a tenyerük a laphoz ért, majd kész lett a mű, nagyra nyílt szemekkel bámulták és büszkén írták rá a nevüket. Igen ők, a 4 éves is ráírta a saját nevét. Élvezték a festést ezek a gyerekek is, csakúgy, mint otthon. A legnagyobb meglepetést az egyik legkisebb kislány Nina okozta, aki 3 éves és végig egy rongyot fogott a kezében. A mi gyerekeinknek is van otthon rongyi, amivel alszanak, sétálnak és, ami megnyugtatja őket. Ninának is volt egy kicsit már barnuló géz darab, amit a festés végén arra használt, hogy végig törölje a vízfestékes doboz elkenődött részét, hogy majd tisztán csukja össze. Ezt látván picit féltem közölni velük a rossz hírt, mi szerint ezeket az eszközöket nekem össze kell szedni, hogy más gyerekek is használhassák, de nem volt kérdés, sírás vagy rívás, mindenki összecsukta, megmosta az ecsetét és szó nélkül visszaadta.

Az itteni gyerekek nagyon szeretnek énekelni, játszani, mondókázni. A kis csoportomban a gyerekek nem ismerték egymást, ám a legkisebb is bátran próbálta énekelni az aznap tanultakat. Úgy érzem, hogy játék és eszköz hiányában a tanítok, az anyukák nagyon sokat énekelnek nekik éppen ezért nem félnek felállni és énekelni, sőt, ha mi éneklünk nekik, bármilyen nyelven azt is türelemmel, sőt nyitott szájjal és füllel hallgatják, lehetnek 3 vagy akár 15 évesek.

Egy pár találkozás után azt hiszem, hogy látom az értelmét az otthoni oktatási rendszernek, ami néha felháborító is tud lenni. Mindennek megvan a miértje, itt nincsen meg minden, így itt csak a miértek vannak. Válaszok sincsenek. Csak azok láthatják, akiknek volt részük a fejlettebb nevelés alapjait megélni. Ők nem tudják, hogy a festés, varrás, ragasztás finom motorikát fejleszt, a mesék szókincset bővítenek, a kocka kirakása kreativitást és összpontosítást követel. Még, ha tisztában is lennének ezekkel, akkor sem biztos, hogy lenne rá eszköz vagy lehetőség. Legyen az felnőtt vagy gyermek, egy dolog világos, mégpedig az, hogy ha tanulnak, akkor kitörhetnek! Akkor valami jobbhoz jutnak, valamihez, amit ők nem ismernek, de tudják, hogy jobb!

Mondhatnám, hogy hasonlóképpen vagyunk mi is otthon, mi is vágyunk a nyugati normák felé, de azzal a különbséggel, hogy mi tudjuk, mi van nyugaton. Nekünk van tévénk, internetünk, magazinjaink, beszéljük a nyugat nyelvét, és ha nem mi, akkor a google fordító. Nekünk van okos telefonunk, sőt már van Google Earth is, ami pillanatok alatt akár egy távoli barát kertjébe repít, legalábbis virtuálisan. És amíg mi az okos telefonunkon pokemonokat keresünk, addig ezek az emberek a lehetőséget keresik, hogy valahogy többhöz jussanak, valahogy többet tanuljanak.

A sok mosoly, ajándék, adomány és gondolat megérdemelt egy kis videót, még akkor is, ha az eléggé kezdetleges. Még egyszer és még százszor köszönjük a sok – sok segítséget! 

Takart a hétvége ... de nem minket.

A hétvégén folyatódott a klinikának a közhírrététele. Ezúttal nem mentünk messzire, csak a város egy másik részébe. Pénteken 2 órára volt megbeszélve a találka. Joseph megérkezett, a lányok már az autóban voltak, Attila és én a ház előtt csatlakoztunk, aztán egy 10 perces autózás következett. Az autó megállt, Attila kinyitja az ajtót, kiszállt. Követtem én is. Egy pirosas ruhát viseltem, aminek a szoknya része térd fölé ért és ezt csak azért mondom el, mert legnagyobb meglepetésemre egy imádkozó iszlám férficsoporttal találtam szembe magam. Azt hiszem a sokk kölcsönös volt, arra, mintha Joseph mondani is akarta volna, hogy inkább ne szálljunk ki. Ám már késő volt. Ott álltam egy nagyon vékony pántokból álló szandálban és rövid ruhában szemben egy olyan hellyel, ahol a nőknek az arcukon kívül szinte semmit nem szabad mutatni. Ráadásul a már barnuló bőröm még mindig virító fehérnek számít közöttük.

Pár perccel később, az ima lejárta után Csiki Réka, Mesi és a doktornő is csatlakoztak. Mesin kívül mindannyiunknak nyári könnyű öltözete volt, ezért elég hosszas tanakodás következett amikor kitalálták, hogy a reklámozás a templomban lesz. Utolsó emlékem az iszlám templommal, amikor egy egyiptomi barátom megpróbált bevinni egy ilyen templomba, természetesen a lépcső legfelső fokáig sem jutottam el, egyrészt mert papucs volt rajtam, másrészt mert a farmerom hasított volt. Végül bejutottam, viszont külön nőknek szánt ajtón, teljesen eltakarva a hajam, nyakam, karom, lábfejem. Itt erre nem volt lehetőségünk. Végül csoda történt, vagy pedig a fehér kiváltság győzött. A férfiaknak szánt ajtón mehettünk be, cipőnket kint kellett hagyni. Beértünk egy nagy terembe, ami ketté volt osztva. Körülbelül az egyharmada volt a férfiak része, ahol hosszú szőnyegek voltak a földre terítve egymástól fél méter távolságra. A kisebb részét a teremnek egy fából készült fal választotta el, ott tartózkodtak a nők. Minket a legelső szőnyegsorra ültettek, természetesen a férfiak részére, ahol kellemes illat és tisztaság fogadott. Mindenki csendben ült, és hallgatta Josephet és a tolmácsot, hiszen a város másik felében más nyelvet beszélnek – ugye ez már nem is olyan meglepő?

A beszéd végeztével következett a már megszokott vérnyomásmérés, amit Solange (Joseph felesége) egyenként kiértékel. A rend úgy kívánta volna, hogy először a férfiakat – nem is kérdés. A nőket mi nem is láttuk, a fal mögött. De miután Csiki Réka felállt, megtörtént aznap a második csoda, amikor is Réka a szememben hatalmassá nőtt. Egy iszlám templom közepén megkérte a férfiakat, hogy a hölgyeket engedjék előre. Senkinek egy szava sem volt. A nőket nem engedték előre. Mi mentünk hátra, viszont a nőket vizsgálták meg először a lányok, akiknek a szemében látszott a tisztelet és a csodálat. Nagyon büszke voltam a lányainkra, bocsánat ők ízig vérig székely nők egy kicsi csángó vérrel fűszerezve és a mieink. A vizsgálatok könnyen mentek, mindenki civilizáltan várt a sorára, kíváncsiak voltak, de nem tolakodtak. Mindenki elégedett volt, és a tetőfokot azt hiszem akkor értük el, amikor az ismétlem iszlám templom csengett a tapstól és a magyarul felhangzó Csip- csip- csóka daltól, amit a gyerekekkel énekeltünk. Minden gyereknek megtanítottuk a lengyel pacsit, amit otthon a nyár végén tanultam. Minden gyereket lefényképeztünk, mert azok attól voltak boldogok, ha magukat láthatták a telefon képernyőjén. Olyan hangosan nevettek, mintha csak a Mikulás érkezett volna látogatóba.

Nem egészen egy évvel ezelőtt egy szaudi lánnyal osztoztam egy szobán. Az első reggelek félelemmel teltek el, hiszen Aliaa minden hajnalban a takaró alatt valamit dünnyögött, ami nekem ijesztő volt. Később, amikor azt láttam, hogy Aliaaa egy elég nyitott látásmóddal élő arab nő, rákérdeztem. Megkértem, hogy mesélje el, milyennek látja ő azt a nemzetet, ami rettegésben tartja napjainkban a világot. Aliaa nem azokról az emberekről beszélt, akik az iker tornyokat romba döntötték, nem is azokról, akik a londoni metróban robbantottak. Azt mondta, őket nem ismeri, számára és számukra azok az emberek elfogadhatatlan műveletek visznek véghez és köze nincs a Koránhoz vagy a muszlim vallás alapjaihoz. Szaúd – Arábia az egyik legszigorúbb ország az iszlámvallást illetően, mégsem panaszkodott a férfiakra, mégsem neheztelt a 35 fokos melegben viselt hosszú öltözetekre, vagy a fejükön lévő hijab-ra. Sőt olyan természetességgel beszélt róluk, mintha mi a március 15-i kokárdáról beszéltünk volna. Később egy kairói srácot hallottam úgy beszélni a nőkről, mint ahogy férfit még soha nem hallottam. Mély tisztelettel és szeretettel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igazak az angol regényekben megírt arab sztorik. Vannak szélsőséges helyzetek, de tekintsünk csak körül, minden család, minden párkapcsolat tökéletes nálunk fele? A többnejűség, Allah tisztelete, a napi ötszörös imádkozás számunkra mind – mind távol álló, olykor elrettentő dolog, számukra mindennapi.
A muszlim vallás gyakorlata csodálattal tölt el, csak úgy mint Afrika, viszont sosem tudnám magam elképzelni az ő helyükben. Szépek, különlegesek és tiszták. Az itteni fekete muszlim férfiakról üvölt a hovatartozásuk. Nem viselnek színes kosztümöket, rájuk inkább a sötétebb színek, apróbb minták jellemzőek, illetve a sisak. Nekik is, akárcsak északabbra élő arab társaiknak van sisakjuk, a szemük alatt sötétebb csík húzódik, arcformájuk mintha oválisabb lenne. A nők gyönyörűek, bár csak az arcuk látszik, szemük nagyon sokat elárul. Tiszta arcbőrük, hatalmas sötét szemükről tükröződik a tisztelet és a bölcsesség. Nekem Aliaa azt mesélte, hogy a nők a hijab-ot csak, akkortól kell viseljék, amikortól biológiailag érett nőkké válnak, ám nagyon szomorú látvány volt, amikor egy 15 éves lány kezébe az alig 2 éves kislányon is ott volt a kendő. Nem értettem, sajnos nem beszéltek angolul, sem franciául, hogy esetleg megkérdezhessem és bár nagyon kíváncsi vagyok, lehet jobb, ha nem is tudom.

Ez volt a harmadik állomása a reklám túrának, számomra a legnagyobb élményt ez nyújtotta. És hasznos is volt, ugyanis tegnap a klinikán gyönyörű eltakart muszlim nőket véltem látni.