Repültünk ... 

Ha van rá lehetőség, akkor kíváncsi lennék, hogy most felnéz az égre, hány repülő száll az égen. Percenként, akár 3-4-et is lehet látni. Tudom, mert nagyon sokat néztem az eget, mindig azon tűnődtem, hogy melyik hová tart, vajon melyiken milyen emberek ülnek, ők vajon lenéznek-e.

Két hónapja kémlelem az eget itt is, láttam a holdat, a nagyon fénylő csillagokat, a napot felkelni és lemenni, pár napja egy hulló csillagot is láttam, de repülőt, egyet sem. Mégis tegnap délelőtt készítettem egy repülőt a gyerekeknek. A repülő testét egy fél literes palack képezte, volt két szárnya, hajtóművek a szárnyak alatt, első légcsavar, amire ha ráfújtunk még forgott is, vízszintes és függőleges vezér síkok és ablakok. Amikor kész lett, rájöttem nem is olyan rossz, ha még rajzolni is tudnék, egy egész vagány kis dolog lehetne.

Gondoltam hasznos lesz a repülő, lehet rajta számolni, lehet gyerekről – gyerekre repülni. Aztán Attilával arról beszéltünk, hogy mi van, ha ezek a gyerekek nem tudják mi az, nem láttak még repülőt. Nehéz olyan eszközökkel dolgozni, amiket ők nem ismernek. A kifestő is idegen, némelyiküknek a ceruza sem ismerős. Ilyet, hogy játék baba, kisautó, barbie, labda nem láttam. Egyetlen dolgot láttam több gyereknél is, a tolókát. Egy pálca végére egy karika volt felszerelve, amit a gyerek tologatott és futott vele, természetesen házilag készített.

Van egy színes, felfújható strandlabdánk, amit majdnem minden foglalkozásra viszek, azt hiszem írtam is már róla. Az a labda varázslatos. Ma is játszottunk vele, imádták. A foglalkozás végére előkerült a kisrepülő és legnagyobb örömömre siker volt. A labda háttérbe szorult. Egy olyan eszköznek szántam, aminek lehet számolni az ablakait, amit majd oda adok a gyereknek, aki egy másikig repíti és így tovább. Nem is számítottam arra, hogy egy játék darab lesz. Nem tudom, hogy én örültem-e jobban neki, vagy ők. Abel egy 8 éves kisfiúhoz repült először, akivel megszámoltuk az ablakokat, ő tovább repítette, szerencsére magasan repült, különben az aprók szétszedték volna. Mindenkihez repült a papírból és palackból készült repülő – észrevették h pörögni is tud, fújták és futottak vele egymáshoz.

A szombati foglalkozásaimon lévő gyerekek mindenhonnan jöttek, nem egy összeszokott közösség, vannak köztük árvák, nagyon szegények, gazdagabbak, kisebbek és nagyobbak. Mivel kevesebben vannak, így több időm és alkalmam van velük foglalkozni egyénileg is. Velük is festünk, rajzolunk, ragasztunk – amiről azt hittem, hogy a legnagyobb örömöt okozza nekik. Később rájöttem, hogy a figyelem okoz nekik igazi örömöt, a simogatás, ölben tartás, érintés, kézfogás. Mára bővült a kör a repülőre, labdára, egyszerű játékokra. 

Az állami iskolába heti két alkalommal megyünk Attilával, kedden a kicsikhez, csütörtökön a nagyokhoz. Az iskola nagyjából 20 perc sétára van tőlünk, ma viszont autóval vittek minket, aminek nagyon örültem a már majdnem elviselhetetlen hőség miatt. Pár perccel korábban értünk oda, az osztályommal szembeni épület talapzatára ültünk le, amíg lejár az előző óra. Aztán valami olyat láttam, amit bár ne láttam volna. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy mennyire megosztható a tény, miszerint az osztályom tanítója, aki egyben az iskola igazgatója egy gumival verte a gyerekek hátát. Előszőr azt hittem azért sorakoznak a padok és a tábla között, hogy énekeljenek vagy feleljenek, de nem. Számomra annyira megbotránkoztató volt, hogy minden erő kiment a lábamból, vártam a következő lépést mi lesz, aztán kijön a tanár mosolyogva, undor fogott el akkor és ott hirtelen és bevallom arra számítottam, hogy az órám alatt majd a szomorúság és fájdalom fog uralkodni. Tévedtem. Amint beléptem, hatalmas „Good afternoon”, két kislány elém szalad, mindenki örült – nem tudtam eldönteni, hogy az angol vagy egy lazább óra miatt. Aztán néhány meglepetés a tábla alatt. 20-30 gyermek üldögél a földön. A padokban további 43. Rengeteg gyermek, na de jött ismét a kiáltás: ha bicikli kellett, toljad! Az óra fergeteges volt, bevallom jobban éreztem magam, mint az eddigi első két órán. A gyerekek aktívak voltak, segítőkészek, természetesen hangosak és fogékonyak. Olyanok, mint a szivacs, ragad rájuk az angol, és ami a legjobb, hogy már nem „Yovo”, „Mama” vagy „Metresz”, hanem Réjkáw vagyok.

Nagyon egyszerű dolgokat tanulunk, de nem kevesebbet, mint otthon, inkább lassabban a nyelvi akadályok miatt. A személyes névmásokat órákra bontottam, múlt órán volt az „én”, mai nap a „te”. Fényképeket vittem a családomról, barátaimról, gyerekekről, foglalkozásokról, iskoláról. Tátott szájjal nézték az összeset, valami miatt volt, amit csak ma kaptam vissza, egy hét után. Elmeséltem, hogy milyen nyelveket beszélünk mi, aztán milyen nyelveket beszélnek ők. Több, mint 10 törzsi nyelv hangzott el, amikről büszkén beszéltek. Tanítanak engem is, több franciát tanulok tőlük, mint a nekünk tartott francia órákon.

Aztán ott vannak a kicsi csoki tojásaim, a keddi óráim, ahol a legkisebb gyermek 4 éves, a legidősebb 7 vagy 8. Na ők az én külön világom, olyan egyformák, mégis olyan különbözőek. Már csak egy hajas kislány van, a többi mind nagyon rövid, vagy kopasz, egyébként a 37 gyerekből 24 kislány. Az a csoport mindent felülír, olyan kicsik, esetlenek, védtelenek. Amikor belépünk az osztályba, mindenki a helyén vár egy mondókával, majd két lépést teszek feléjük, látszik hogy reszketnek bele, annyira szeretnék, ha megérinthetnének. Sokszor azt vesszük észre, hogy hozzánk érnek, anélkül, hogy akarnának valamit. A hajam a legelső és a kezem. 

Nagyon sokan megkérdezték, hogy kommunikálok velük. Az elején szinte minden mondatot lefordítottam franciára, hogy először angolul, majd franciául mondom el, aztán rájöttem, hogy ezek a gyerekek úgy beszélnek franciául, mint a mi négy éveseink otthon románul. Ma már csak angolul és magyarul beszélek velük, és tudom hihetetlen, de értik. A szavakat olvassák, hatalmas szemük felém szegeződik és várják az utasítást, majd bólintanak és csinálnak valamit, nem mindig azt, amit mondok de igyekeznek. A 37 létszámú osztálynak nem több mint 10 grafit ceruzája van, ennyit kell beosztani, ezért van az, hogy némely gyermek nem ismeri a ceruza tartását sem, de megtanultuk azt is. Vittünk nekik ceruzát, amit óra végén szó nélkül adtak vissza. Készítettem feladatlapot, kisebb nagyobb sikerrel megoldották azt is és persze a matrica, az varázsolt. Van egy kislány, akit még nem láttam sem mosolyogni, sem beszélni, de követ és ért. Fodros ujjú ruhácskája nem piszkos, nagyon csendes, nem rohangál, csak ül a padban. Neki fogtam meg a kezét, na most rajzolunk, első mozdulata egy szorítás volt, megszorította az ujjam, első kézből kaptam volna fel a gyermeket és futottam volna hazáig. Sajnos nem látok a szemük mögé, mi lehet a kicsi szívükbe, mit hoznak otthonról, mit láttak és mit éltek már meg. De annyi történet van minden kicsi csoki tojás mögött, annyi szeretet, fájdalom, félelem és kíváncsiság. Úgy szeretem őket és tisztában vagyok azzal is, hogy tanáraik is szeretik őket, megértem, hogy miért szigorúbbak, miért alkalmaznak olyan módszereket, amiket mi megvetünk.

Pár napja egy itteni angol tanár, aki részt vett egy foglalkozásomon, meg is jegyezte, én teljesen másként tanítok, mint ők. Elmondta, hogy itt a fenyítés a fegyelem titka, itt mindenki kell tudjon mindent, körülményektől és képességektől függetlenül. Én azt hittem magamról, hogy nagyon szigorú vagyok a gyerekekkel, de nem. A mi módszereink mások teljesen, a mi módszereinket használva a gyerekek nem félnek tőlünk, kíváncsian néznek ránk és várják a tudást, amit átadhatunk. Itt viszont a létszámot tekintve, nem engedhetik meg maguknak, hogy oda figyeljenek a gyerekek képességeire és lehetőségeikre. Én a foglalkozásokon nem üvöltözök, nem csapom őket, nem szidom, ha nem megy. Ez furcsa még a legkisebbnek is, ha felemelem a kezem valami miatt, azonnal szorítják össze szemeiket, nem lepődnének meg egy nap pofontól sem.

 Nem örültünk a mai ütlegelésnek, megbotránkoztató volt, de elhiszem és tudom, hogy nagyon sokan vannak, nagyon nehéz lekötni ennyi gyereknek a figyelmét eszközök nélkül. Az erőszak sosem vezet jóra, mégis valahol abban reménykedem, hogy a javukra válik az iskola és annak rendszere. 

Emberi Immunhiány Vírusa 

A napokban olvastam a BBC-n egy nagyon szomorú cikket, egy 24 éves fiúról, aki egészségesen született második gyermekként valahol Amerikában. Édesapja 9 hónaposan befecskendezte egy HIV fertőzött vérrel tele injekcióval, egyértelműen megszabadulni szeretett volna a kisbabától.

Átlagos IV. osztály falát képzeljük el Erdély szerte bárhol, tábla, ábécé, román szavak, a gyerekek munkái, helyesírási szabályok, piros pont lista, képek, születésnapok. Ugyanaz az a korcsoport Afrikában, a sötét falon szinte semmi nincs, néhány barna lapra feltüntetve a számok 1-60-ig franciául, van egy tábla, amin informatív jellegű dolgok találhatóak, az egyik felét minden nap újra írják, az aznapi tanulni valóval, aztán ott a „lecon de silence”,az-az csendes lecke, melynek címe: SIDA.

Első ránézésre egy női névnek tűnt, még jól is hangzott, az óra egy csendes pillanatában jöttem rá, majd később Attila hívta fel a figyelmem a leckére, ami napjaink egyik legpusztítóbb, gyógyíthatatlan betegségéről szól, az AIDS-ről. Köztudott, hogy Afrikában a legelterjedtebb a betegség, a világelső a Dél-Afrikai Köztársaság, ahol több mint minden harmadik ember HIV fertőzött. Beninben is elterjedt a betegség, de szerencsére a sor végén van, 68 ezer nyilvántartottról számolnak be, ami a lakosság alig 2 százalékát öleli fel. De még mindig nem értem mit keres negyedik osztályos tantervében a vírus. Bevezetőként leírta a vírust két mondatban, majd vonalkákkal a veszély faktorokat és tüneteket és pont, csendes lecke volt, nem beszéltek róla. A gyerekek lemásolták a füzetbe, a 16 éves még lehet, ha értelmezni tudja, a 11 éves is talán, de a 9 éves mit ért a védekezés nélküli szexuális út, injekció, intravénás, nem megfelelően sterilizált eszköz alatt, én nem tudom. Gondolkodtam, hogy a mi gyerekeink mit tudhatnak erről, egyáltalán mit tudnak a betegségekről, aztán egyértelművé vált számomra, hogy nem is kell tudniuk semmit, óriási szerencsénkre, bár nálunk is nagyon sok az AIDS-es, még sem annyira aktuális a téma, mint ezen a kontinensen. Ezek a gyerekek egy szobában alszanak anyával és apával, a beteg testvérrel, ezek a gyerekek oda mennek, ahol anya van. Ha anya a korházban van, akkor ők is vele tartanak, nekik nem idegen a téma, és bár lehet, ha tabu, mégis köztudottak és nyilvánvalóak a dolgok, éppen ezért az afrikai emberek egy kicsit sem szemérmesek és egyáltalán nem igényelnek, akkora privát szférát, amekkorát mi – soha nem is volt nekik.

Amikor a projekről beszélgettünk hónapokkal ezelőtt, itteni feladatként felmerültek a prevenciós előadások, megelőzés, védekezés felnőtteknek, általunk, esetleg csoportfoglalkozások már fertőzött betegekkel. Ám a szakmai tudás hiányát és a nyelvi akadályokat tekintve, lehetetlen lenne. Ez a betegség itt pusztít, nyugaton, sőt már hazánkban kezelhető, vannak gyógyszerek, amik lehetővé teszik a teljes életet, ám itt hiányoznak a megfelelő, ám legalapvetőbb fájdalomcsillapítók is, nincs kiút felé vezető út. Pusztító, gyors és fájdalmas. Az emberek nem akarják, de akaratuk ellenére elkapják és legtöbb esetben nem a nemi együttlét a bibis. A korházakban nincs elég tű, nincsenek steril eszközök, nem tudnak figyelni a sebek alapszíntű kötözésére sem. Mindennapi probléma, oly annyira, hogy kisiskolában már foglalkoznak vele.

Aztán ott a világ másik felén egy mentálisan zavart ember, aki jó dolgában fog egy tűt és saját gyermekét fertőzi meg, vagy azok a felelőtlen emberek, akik szintén jó dolgukban, először csak a buli kedvéért, aztán a függőség miatt lövik saját magukat egy közös tűvel. Hova tart a világ? Merre megyünk? Miért érzem úgy, hogy mi Európa északi felén nagyon szerencsések vagyunk? Október végén a tantervben az őszi falevelek szerepelnek, a gyerekek és a szüleik az egymástól felszedett influenza miatt kell aggódjanak és nem valami súlyosabb, veszélyesebb betegség miatt. 

Anyánál a varázspálca

Mai bejegyzésem két személyről fog szólni, egy két éves kisfiúról és egy anyáról. A két éves kisfiú neve Alao, azt hiszem ő Afrikám főszereplője. Alao egy édes mézes egészséges gyermek, kinek édesapja meghalt pár hónapja, a 4 éves nővérével, Luluval és édesanyjával élnek egy 5 perces sétára tőlünk. Már a júniusi látogatásunkkor találkoztam velük, akkor is mély benyomást keltett a kis legény, de akkor még félt tőlem, tőlünk. Ma már nem fél, ha az utcájuk felé megyek, úgy szalad felém, mint egy kicsi gorilla, mint Kin-Kong. Felkapom az ölembe és onnantól olyan, mintha valami nagyobb dolog uralná a lelkemet. Minden gyermeket szeretek Betfalvától, Afrikáig, de Alao nagyon belopta magát a szívembe, kicsit úgy érzem, hogy ittlétem alatt ő az enyém is. Édesanyja mintha szívesen osztozna rajta, apja halála óta, nincs sem kedve, sem ideje a kicsikkel annyit foglalkozni, mint amennyit igényelnek.

Így történt, hogy szombat délután „véletlenül” arra sétáltunk és jó kis kalandok után a gyermek velem töltötte a délutánt. Háromszor vittem haza, de mind három alkalommal visszakerült hozzám. A legjobb az volt, amikor a többiekkel sétáltunk a főút mellett, amikor megáll mellettünk egy motor, rajta egy Alao baba, aki gyorsan lepattan és se szó, se beszéd velünk maradt. A szombat este nagyon jó hangulatban telt. Vasárnap éppen egy közeli faluba készültünk, Joseph jött értünk és a klinikába vitt. Alaot nagyon magas lázzal vitték be, a gyermek rosszul volt és hiába magyarázták neki, hogy én nem vagyok orvos, ő azt szerette volna, hogy én vizsgáljam meg. Természetesen én csak annyit tudtam csinálni, hogy fogtam az ölemben, a lányok meg Solange megvizsgálták, kapott lázcsillapítót, gyógyszert. Alao malária gyanús, abban maradtak, hogy másnap reggel elvégzik a tesztet. Másnap a klinikán vártam a családot, megérkezett Alao, Lulu egy férfi kíséretében, anyuka nem volt. Talán a pók után a tű az, amitől nagyon félek. A kicsik is féltek. Alaot Réka vitte be, tudtam, ha én viszem be, a belém vetett bizalom oda lesz. Én majd kint várom. Magas láza volt, ordított, visított, az a csöpp gyermek minden hangját és erejét megmutatta 3 percben. Pár perccel később egy lufival a kezében ültünk kint egy széken, a víz ömlött a gyermekről, szipogott, látszott, hogy ereje fogyóban, Lulu is átesett a vizsgálaton, ő is lázas volt, talán még jobban kiborult, mint öccse. Aztán jött a varázslat egy kicsi telefonba rejtve, egy hang, ami mind két gyermekbe olyan erőt öntött, mintha mi sem történt volna. Anya hívott. Fogalmam nincs mit mondhatott nekik, számomra halandzsa az egész. Alao megsem tudott szólalni, de szemében látszott, hogy megnyugodott. Egy gyermek szerethet akárkit és akármit, az anyát nehéz pótolni. Az anya egy ugyanolyan csoda, mint a baba. Anya nélkül nincs baba. 

Akkor láttam őket utoljára, azóta nem tudok semmit, még a teszt eredményét sem. De egésznap rájuk gondolok, ma két alkalommal mentem el a házukhoz, de a kapu zárva volt, másodszor elkapott egy vihar, kénytelen voltam egy eresz alatt állni. A szemközti házban három gyerek játszott az esővel, anya bevitte őket. Egy rövid idő után egy másik anya betessékelt a házába, hogy ne álljak az esőben, mondtam nem köszönöm, aztán kihozott egy műanyag széket, és bár ülve jobban vert az eső, szégyelltem visszautasítani. Az esőben ülve volt időm gondolkodni, elsősorban Alaon, hogy vajon hol van, mit csinál, jól van-e, lázas-e, mikor látom. Majd az édesanyán, aki varázsolni tud, hangjával, majd igyekeztem azon gondolkodni, hogy mit érezhet egy anya, ha beteg a gyermek, ha nincs mellette, ha szomorú, ha elveszett, ha messze van. Sőt milyen lehet egy anyának gyermeket nevelni, majd 10 évesen feltenni egy buszra és egy hetes kirándulásra engedni, milyen lehet 14 évesen bentlakásba küldeni, 18 évesen Kolozsvárra költöztetni. Egy anya gyermekének az árnyéka szeretne lenni, mindig vele együtt, követni, vizsgálni, nézni, hallgatni. Hatalmas erőfeszítés lehet elengedni, távolodni tőle, ám, aki erre képes az hatalmas varázserőt és egyben fájdalmat tudhat magáénak. Amikor első alkalommal készültem az Egyesült Államokba, édesanyám minden percben támogatott, azt hiszem hatalmas titkot árulok most el, de munkahelyén szüneteiben az összes energiát nekem küldte, hogy sikerüljenek a vizsgáim és mehessek Amerikába és sikerültek a vizsgák, kaptam vízumot. A reptéren még eléggé esetlen voltam, nem tudtam, hogy a biztonsági kapun, ha már átmegyek, nem láthatom anyut, ezért amikor integetés nélkül magamra maradtam zokogásba vesztem a bukaresti reptéren, bár végig velem volt, nem búcsúztam el, nem integettem, nem küldtem puszit. Megszakadtam, bele sem gondoltam, sőt soha megsem kérdeztem, hogy te mit is csináltál. Amikor elmondtam neki, hogy szeretnék Afrikába jönni, először nem hitte el, nem mondott semmit, csak rá pár órára tudatta velem, hogy bár nem tartja jó ötletnek, velem lesz. Utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy végül otthon maradok, nem örült, megértem. De egy percig sem mutatta, hogy haragszik, hogy szomorú, hogy fél és félt. Most is ő kísért ki, ezúttal csak az irodáig, legalábbis ő ezt hiszi, de igazából sokáig néztem, és most is nézem, most is velem van. Mindig velem van és neki is varázs ereje van, csak a hangja kell, ha szomorú vagyok, csak két szó és sokkal jobban vagyok. Amíg Alao le nem betegedett, nem is gondoltam az aggodalomból fakadó fájdalomra. Azt hittem édesanyám minden titkát ismerem, de nem. Szeretek utazni, különböző országokat meglátogatni, de abba sosem gondoltam bele, hogy ő minden egyes alkalommal aggódik, nem éreztette velem, nem mondta el. Ha léteznek angyalok, márpedig léteznek, akkor ő biztosan az. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ők az én szüleim, hogy úgy szeretnek, ahogy kell és fájdalmuk ellenére, mindig visszanézhetek. Édesanyám születésnapja van ma és úgy érzem, ha a világot kívánom neki is kevés lenne. Arra tanított, hogy mindig mindent köszönjek meg. Én őt köszönöm, köszönöm, hogy velem van, hogy nem hagy egyedül, hogy ő a hangom, ő van előttem, utánam és mellettem. 

Szívem teljes szeretetéből ma két kérésem van, az egyik, hogy Alao soha ne legyen beteg, a másik, hogy a szüleim örökre boldogok legyenek. 

Az afrikai fon nyelvben van egy szó, amiben nagyon sok minden rejlik, a "Mama" - mindenki így szólítja meg azokat a nőket, akiknek már gyerekük van, legyen az szomszéd, barát vagy idegen. Ez a szó tisztelettel jár együtt, felnéznek az anyákra, nagyra tartják őket, egy külön érdemet képviselnek. Nem is csodálkozom, minden anya egy hős, minden anya egy csoda a világ számára. 

Milyenek a benini gyerekek?

Feketék egyértelműen, az ember azt gondolná, hogy a civilizáció lemaradása miatt talán kicsit fejletlenebbek, mint a mieink. Lehet, ha lassabbak, egyszerűbbek, de ugyanolyan kíváncsiak, elevenek, édesek, mint bárhol máshol a világon.

Kedden volt az első órám a helyi állami iskolában, ami az I.-IV. osztályt öleli fel és ahová több mint 1000 gyermek jár. Egyelőre két osztálynak tartok angol órákat, a legkisebbeknek és a legnagyobbaknak. A kicsik elviekben 6 évesek, de van köztük 4 éves is. A nagyon 11 évesek kellene, legyenek, de van 17 éves diák is.

Amikor beléptem a picikhez, úgy képzeltem az egészet, mintha egy húsvéti tojásos kosárba csöppentem volna. A teremben a sok kicsi kopasz fej meredten nézett rám, egy szesszenés sem volt – egyébként rájöttem, hogy azok a kislányok, akiknek kopaszra van nyírva a hajuk, nagyon szegény családból származnak. Az osztályok létszámát figyelembe véve rend és fegyelem van az órákon. Nincsen kiabálás, kotyogás, járkálás. Ekkora korú gyerekeket otthon óvodában láttam játszani, sok játék, kellemes, tiszta légkör, színek és fény közepette. Emlékszem, amikor előkészítő osztályban tanítottam, mese közben a 6 éves Andika elaludt. Az itteni kisdiákok, olykor több mint ötvenen vannak bezsúfolva egy sötét, ablaktalan terembe, ahol nemhogy játék nincs, de még rendes írószer sincs. Egy kis tábla, fehér kréta alkotja a tanszer készletüket. Még sem tudom azt mondani, hogy nem elég ügyesek, vagy nem elég kreatívak. Egy doboz fedővel és egy kis székkel órákon át tudnak játszani.

 Érintéseimtől előszőr féltek, később már csak a kezem akarták fogni. Amikor kiosztottam a használt zsírkrétákat, amiket otthonról hoztunk, meglepetten nézték. Először a fogását sem ismerték, majd  örvendezve húzták az első vonalakat arra az egyszerű fehér lapra, aminek szintén úgy örültek, mintha legalább egy Playstationt kaptak volna. Az egész a tetőfokot csak akkor érte el, amikor elővettem a Julcsitól kapott matrica korongot, amin színes kis matricák sorakoztak. Csodálat és hála ordított a szemükből. De még mindig rend és fegyelem uralta a termet egészen addig, amig elő nem vettük a felfújható strand labdát. Ott szakadt el a cérna, volt egy kisfiú, akit sehogy nem bírtam mosolyra bírni, de a labda … ő igen. Óra végén össze szerettük volna szedni a kiosztott zsírkrétákat, láttam, hogy a gyerekek köpenyük első zsebébe tették a kréták nagy részét. Mondtam Attilának, hogy nem baj, ne mondjunk semmit. Ám, amikor elindultunk a zsákkal a kezünkben, minden kis kéz a zsebbe nyúlt és elővette a már eltett írószereket. Nem kérdezték miért, azonnal megértették, hogy ez a mienk és máskor más gyerekekkel is szeretnénk használni. Megígértem nekik, hogy amikor haza megyek, nekik hagyom az összeset.

A nagyobb osztályban a korkülönbség miatt már nehezebb volt a nem formális oktatást alkalmazni. Ugyanis amíg kérdez feleleket játszottunk, addig minden tökéletesen működött, de amint szabadjára engedtük gondolataikat, mintha elszabadult volna a pokol. De nem haragudtam, úgy éreztem, hogy ekkora osztály közösségnél örvendetes, hogy ennyit is bírnak. A legérdekesebb az volt számomra, hogy az óra elején, az első padban 3 kislány ült, óra végére már 9 gyermek. Óra közben nagyon lassan merészkedtek közelebb hozzánk. A zsírkrétás eset itt is megesett. Ők is magukénak tudták a kis darabokat, de amint gyűjteni kezdtük, mind elő kerültek.

Ezek a gyerekek nehéz körülmények között nőnek afrikai felnőttekké, hogy majd ők is a túlélés, a megélésért küzdjenek, ám amíg nőnek, addig mind gyereknek számítanak. Olyan gyereknek, aki ragaszkodik anyához, aki igényli a törődést, akinek enni és inni kell rendszeresen, akinek van játék, mese és ének igénye, aki néha huncut és aki a világ összes örömét és boldogságát megérdemli.  A gyerekek olyan angyalok itt is, mint bárhol máshol.

Az alábbi videóban igyekeztünk megmutatni az itteni iskolát, milyen is az, ha fehéret kap. Sajnos a videó csak számítógépről tekinthető meg.

Lassú vagy könnyű?

Az úton ide mindenkinek két tele bőröndje lehetett. Természetesen nagyon gyorsan megteltek a hatalmas táskák, a saját dolgainkkal, ruhákkal, tisztálkodási szerekkel, cipőkkel, adományokkal, ceruzákkal, írószerekkel, festékekkel, gyógyszerekkel. Sajnos az utóbbiból nagyon sok eltűnt a bőröndünkből. Ez Afrikába jövet nem is lenne meglepő, ha a gyógyszerek nem a Párizs és Isztambul közötti útvonalon tűntek volna el …  Többek közt a Lariám is, ami maláriát megelőző gyógyszer, és amit hetente egyszer kell bevenni. A monszun közepette ránk nézve nagyon veszélyesnek találtunk a hiányát. Itteni vezetőink, nem értették miért, ők nem szednek ilyesmit. Szerencsére nem kellett sokat győzködni őket sem, bevittek a fővárosba és megvettük az első adag mocsárlázat megelőző gyógyszerünket, az amerikai változatát az Európában ismert Lariámnak. A gyógyszertárak itt nem igazán tartanak ilyen gyógyszert, egyszerre csak két dobozt lehet megvenni, ezért nagyjából 3 hetente utazunk a fővárosba a tabletták miatt, ezzel egyidőben az ottani nagyobb boltot is meglátogatjuk, hogy megvásárolhassuk azokat a számunkra fontos élelmiszereket, amiket az itteni bódékban nem találunk meg. Ilyenek például a vaj, víz, tej, sajt, pirítós, cukor, olaj, kukorica. 

Így történt, hogy tegnap hajnalban Porto Novoba mentünk, ahol elsőként a már gázzal megtöltött palackot szerettük volna elvenni. Jobb esetbe ez annyiból áll, hogy megáll az autó, kiszáll az ember és beteszi az autóba a gázpalackot. Na már most  a probléma az volt, hogy vizet is veszünk, így nem fér minden be a csomagtartóba – ezen körülbelül 10 percet tanakodtak, amikor Attila megszólalt és elmondta, hogy tegyék be nyugodtan a lábához, őt nem zavarja – erről szólt a következő 10 perc, hogyan tegyék be a gázpalackot Attila lába alá, végül lefektetve kerül az anyós ülésen ülő Attila lába alá. Nem értettük, sőt még mindig nem értjük gondolkodásmódjuk, logikájuk alapját. Nagyon sok időt eltöltenek, nagyon sokat gondolkodnak, tanakodnak egyszerű és egyértelmű dolgokon. Mintha, másképp működne sokszor az észjárásuk, lassabban, néha értelmetlenül. A sok várakozás is legtöbbször értelmetlen és felesleges.

Amikor haza értünk Joseph behozta a palackot és felszerelte, egy pillanatra ránézett arra az egyetlen polcra a konyhában, ahol mi tartjuk az ételeinket. Meglepődött, láttam szemében a tűnődés, az értetlenségtől fakadó sok kérdőjelet. A polcon felsorakoztatott kukorica, borsó, vegyes konzervek, ketchupok, többféle tészta féle, több zöldség, gyümölcs, olajok, ecet, rizs, kuszkusz – számunkra egyszerű már megunt, sőt sok otthon nem fogyasztott étel, számára 4 ember világvégére készülő raktára. Biztos vagyok benne, hogy nem érti, nem értette miért van ennyi, minek és kinek?! Amikor szupermarketbe akarunk menni, azt sem érti. Minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy miért?

Buddha mondta egyszer, hogy: ’Ha kevesebbed van, kevesebb miatt kell aggódnod.’ Azt hiszem, ebben a mondatban minden benne van, ami segít megérteni, hogy Joseph és a többi helyi lakósnak, miért ilyen az élete. Miért működik lassabban a munka, miért gondolkodnak többet egyszerű dolgokon, sőt arra is rájöttem, hogy miért olyan szegényes az itteni étterem étel kínálata, miért kisebb a gasztró kultúra. Az afrikai embernek sosem volt sok, örültek, ha van valamijük, örültek, ha saját magukat magukénak tudhatták, és éppen nem egy piacon árulták őket, vagy ami még rosszabb, nem egy állatkerti ketrecben mutogatta őket egy amerikai gondozó. Ők nem foglalkoznak sok dologgal, nincsen annyi teendő, mint nekünk otthon. Egyszerű példa a mi mindennapjaink. Egy átlagos európai embert naponta többszáz inger ér, egyszer lent, egyszer fent. Munkasiker, család, szerelem, internet, tévé, könyvek, oktatás, boltok, pénz, akadályok, boldogságok, siker, sikertelenség, csalódottság. Túlzás bár, de szerintem az ittenieket egy életen át nem éri annyi inger, dolog, mint amennyi minket ér, akár egy év alatt. Itt a cél a túlélés, hogy reggelre legyen mit enni, majd ebédre,  majd vacsorára. Nem jár annyit az agyuk, mint nekünk, és nem azért mert buta vagy lassú emberek, hanem azért mert nincs amiért. Hálát adnak mindennap azért, amit aznap kaptak. Nem előre gondolkodnak, nem szednek megelőzésre gyógyszereket, nem vásárolnak be hetekre, nem terveznek családot. Nekik csak jön minden, minden akkor, amikor rendeli az ég, a biológia, a hitük. 

Egyszerű emberek, egyszerű élettel. 

Nem gáz, ha nincs gáz

Attila, Csiki Réka és én ültünk a kanapén, Mesi a nappali hideg sarkában hűsölt. Cseng a Mesi telefonja, facebook csengés. Mesi felveszi, anyukája beleszól. –Tudod mit ettünk Mesikém? Bundáskenyeret. Nincs víz és nem tudtunk főzni. Na már most, mind a hárman felszöktünk, azt sem tudtuk hová szökjünk, mit csináljunk.

Túlzás, hogy éhesek vagyunk, mert van, amit enni, viszont minden egyes szó az otthoni ételekről kikészíti elménket és gyomrunkat. 42 napja vagyunk itt, rizs, kuszkusz, sok száraz zöldség, konzervek alkotják étrendünk 80 százalékát, így amikor azt látom, hogy nagynéném a sajtos karaj recepteket oszt meg facebookon, kicsit megszeppenünk és összegyűl a nyál a szánkban és émelyegni kezdünk.

Esténként konkrétan a következő mesével altatjuk el egymást. Én megkérem Csiki Rékát, hogy mesélje el, mit ettek a születésnapján, amikor a párja barátai átjöttek – tudom a sztorit, de újra és újra hallgatjuk. Utána gyorsan ránézünk egy nagyon visszataszító képre, hogy minden étvágyunk elmenjen, aztán jöhet az alvás. Nagyon kellemes gondolatok. Ugyanakkor nagyon sokszor eljátsszuk azt a szójátékot, amikor valaki mond egy szót, a többiek meg folyatják, a szó utolsó betűjével, csak azzal a különbséggel, hogy ételeket mondunk, amik nagyon jól mennek az előző szóval.  Ilyen például a tojásrántotta kolbásszal, házi zakuszkás kenyér, töltött káposzta tejföllel, csoki a palacsintával. Tyűű még szerencse, hogy gáz sincs.

Tegnap Attila vacsoráját készítette, amikor kifogyott a gázpalack, amit még nem sikerült pótolni, de türelmesek vagyunk, természetesen várunk. Örvendünk, hogy van víz és villany. Ma délután 6 fekete ember kopogtatta meg a kapunkat, bejöttek és keresték a vízvezetéket. Nem értettük miért, később rájöttünk, hogy a gazda egy ideje nem fizette ki a vízszámlákat és ezek a kedves kék ruhába öltözött emberek, azért jöttek, hogy levágják féltett kincsünket. Különösebben ez sem hatott meg, én konkrétan úgy voltam, hogy vigyék, mindjárt utánuk rohanok a wi-fi-vel is, vigyék azt is. A probléma megoldódik suttogta egy hang – Afrikában vagy, és ha bicikli kellett, hát hajtsad! – szokta mondani unokatestvérem, Orsi. Természetesen megoldódott, van vizünk és gáz is lesz a hétvégére. Vacsorára papayát és ananászt eszünk, holnap délben meg zöldség salátát. Sajnos egyikünk sem tud hozzá szokni a helyi ételekhez, aminek nagyrésze a különböző lisztekből készült puliszkát jelenti, és melléje a szószók, amik annyira csípnek, hogy számunkra szinte ehetetlen. A hal, amit nagyon finoman elkészítenek, de egyikünk sem találta gusztának a poros útszélén a hús ételt. De nem csüggedünk, ma is arra gondolunk, amit a kedves olvasók vacsoráznak. Jó étvágyat és szép álmokat kívánunk!

Csiki Réka, Mesi, Attila és Réka