Az állami iskolába heti két alkalommal megyünk Attilával, kedden a kicsikhez, csütörtökön a nagyokhoz. Az iskola nagyjából 20 perc sétára van tőlünk, ma viszont autóval vittek minket, aminek nagyon örültem a már majdnem elviselhetetlen hőség miatt. Pár perccel korábban értünk oda, az osztályommal szembeni épület talapzatára ültünk le, amíg lejár az előző óra. Aztán valami olyat láttam, amit bár ne láttam volna. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy mennyire megosztható a tény, miszerint az osztályom tanítója, aki egyben az iskola igazgatója egy gumival verte a gyerekek hátát. Előszőr azt hittem azért sorakoznak a padok és a tábla között, hogy énekeljenek vagy feleljenek, de nem. Számomra annyira megbotránkoztató volt, hogy minden erő kiment a lábamból, vártam a következő lépést mi lesz, aztán kijön a tanár mosolyogva, undor fogott el akkor és ott hirtelen és bevallom arra számítottam, hogy az órám alatt majd a szomorúság és fájdalom fog uralkodni. Tévedtem. Amint beléptem, hatalmas „Good afternoon”, két kislány elém szalad, mindenki örült – nem tudtam eldönteni, hogy az angol vagy egy lazább óra miatt. Aztán néhány meglepetés a tábla alatt. 20-30 gyermek üldögél a földön. A padokban további 43. Rengeteg gyermek, na de jött ismét a kiáltás: ha bicikli kellett, toljad! Az óra fergeteges volt, bevallom jobban éreztem magam, mint az eddigi első két órán. A gyerekek aktívak voltak, segítőkészek, természetesen hangosak és fogékonyak. Olyanok, mint a szivacs, ragad rájuk az angol, és ami a legjobb, hogy már nem „Yovo”, „Mama” vagy „Metresz”, hanem Réjkáw vagyok.

Nagyon egyszerű dolgokat tanulunk, de nem kevesebbet, mint otthon, inkább lassabban a nyelvi akadályok miatt. A személyes névmásokat órákra bontottam, múlt órán volt az „én”, mai nap a „te”. Fényképeket vittem a családomról, barátaimról, gyerekekről, foglalkozásokról, iskoláról. Tátott szájjal nézték az összeset, valami miatt volt, amit csak ma kaptam vissza, egy hét után. Elmeséltem, hogy milyen nyelveket beszélünk mi, aztán milyen nyelveket beszélnek ők. Több, mint 10 törzsi nyelv hangzott el, amikről büszkén beszéltek. Tanítanak engem is, több franciát tanulok tőlük, mint a nekünk tartott francia órákon.

Aztán ott vannak a kicsi csoki tojásaim, a keddi óráim, ahol a legkisebb gyermek 4 éves, a legidősebb 7 vagy 8. Na ők az én külön világom, olyan egyformák, mégis olyan különbözőek. Már csak egy hajas kislány van, a többi mind nagyon rövid, vagy kopasz, egyébként a 37 gyerekből 24 kislány. Az a csoport mindent felülír, olyan kicsik, esetlenek, védtelenek. Amikor belépünk az osztályba, mindenki a helyén vár egy mondókával, majd két lépést teszek feléjük, látszik hogy reszketnek bele, annyira szeretnék, ha megérinthetnének. Sokszor azt vesszük észre, hogy hozzánk érnek, anélkül, hogy akarnának valamit. A hajam a legelső és a kezem. 

Nagyon sokan megkérdezték, hogy kommunikálok velük. Az elején szinte minden mondatot lefordítottam franciára, hogy először angolul, majd franciául mondom el, aztán rájöttem, hogy ezek a gyerekek úgy beszélnek franciául, mint a mi négy éveseink otthon románul. Ma már csak angolul és magyarul beszélek velük, és tudom hihetetlen, de értik. A szavakat olvassák, hatalmas szemük felém szegeződik és várják az utasítást, majd bólintanak és csinálnak valamit, nem mindig azt, amit mondok de igyekeznek. A 37 létszámú osztálynak nem több mint 10 grafit ceruzája van, ennyit kell beosztani, ezért van az, hogy némely gyermek nem ismeri a ceruza tartását sem, de megtanultuk azt is. Vittünk nekik ceruzát, amit óra végén szó nélkül adtak vissza. Készítettem feladatlapot, kisebb nagyobb sikerrel megoldották azt is és persze a matrica, az varázsolt. Van egy kislány, akit még nem láttam sem mosolyogni, sem beszélni, de követ és ért. Fodros ujjú ruhácskája nem piszkos, nagyon csendes, nem rohangál, csak ül a padban. Neki fogtam meg a kezét, na most rajzolunk, első mozdulata egy szorítás volt, megszorította az ujjam, első kézből kaptam volna fel a gyermeket és futottam volna hazáig. Sajnos nem látok a szemük mögé, mi lehet a kicsi szívükbe, mit hoznak otthonról, mit láttak és mit éltek már meg. De annyi történet van minden kicsi csoki tojás mögött, annyi szeretet, fájdalom, félelem és kíváncsiság. Úgy szeretem őket és tisztában vagyok azzal is, hogy tanáraik is szeretik őket, megértem, hogy miért szigorúbbak, miért alkalmaznak olyan módszereket, amiket mi megvetünk.

Pár napja egy itteni angol tanár, aki részt vett egy foglalkozásomon, meg is jegyezte, én teljesen másként tanítok, mint ők. Elmondta, hogy itt a fenyítés a fegyelem titka, itt mindenki kell tudjon mindent, körülményektől és képességektől függetlenül. Én azt hittem magamról, hogy nagyon szigorú vagyok a gyerekekkel, de nem. A mi módszereink mások teljesen, a mi módszereinket használva a gyerekek nem félnek tőlünk, kíváncsian néznek ránk és várják a tudást, amit átadhatunk. Itt viszont a létszámot tekintve, nem engedhetik meg maguknak, hogy oda figyeljenek a gyerekek képességeire és lehetőségeikre. Én a foglalkozásokon nem üvöltözök, nem csapom őket, nem szidom, ha nem megy. Ez furcsa még a legkisebbnek is, ha felemelem a kezem valami miatt, azonnal szorítják össze szemeiket, nem lepődnének meg egy nap pofontól sem.

 Nem örültünk a mai ütlegelésnek, megbotránkoztató volt, de elhiszem és tudom, hogy nagyon sokan vannak, nagyon nehéz lekötni ennyi gyereknek a figyelmét eszközök nélkül. Az erőszak sosem vezet jóra, mégis valahol abban reménykedem, hogy a javukra válik az iskola és annak rendszere.