Első foglalkozásom
Szombat reggel mindannyian próbáltuk tolni az ébredést és
minél többet aludni. Mesi ébredt a legkorábban, majd követtem én, Csiki Réka,
Attila már csak az akció végén jött ki.
Az akció a következő: 9 óra 28 perckor megérkezik Joseph és
elmondja, hogy elfelejtett szólni, de ma reggel 9 órakor a gyerekek összegyűltek,
hogy találkozzanak velünk a klinika udvarán. Tudtam, hogy a klinika udvara nem
egy 50 méteres távolság a várostól, ahová a kicsi gyerekek csak úgy átsétálnak,
csak azért, hogy találkozzunk. Foglalkozást kellene tartani, csak mivel utolsó
utáni percben szóltak, így kitalálták, hogy ez csak egy randi. Először dühös
voltam, szeretek felkészülni a foglalkozásokra, mindent előkészíteni, leírni,
gyakorolni. Ezekkel a gyerekekkel nem tudok beszélgetni, játékot magyarázni,
azt sem tudtam hány évesek vagy mennyien vannak. Vettem egy felfújható labdát
magamhoz, vízfestéket, ecsetek, lapok, matricák és lufik. Nagyon gyorsan
elkészültünk és mentünk a klinikára, a lányoknak sürgősségi esetük volt, egy
méhen kívüli terhességet vizsgáltak. Olyan gyomorgörcsöm volt, mint első nap az
iskolában anno 20 éve.
Amikor megláttam őket, ők még jobban meg voltak
szeppenve, mint én. Na, mondom oké, semmi baj, üljünk le. A klinika egy félre
eső részén filagória szerűség alatt szőnyeg volt terítve. Elsőnek leültem én,
aztán utánam hullottak ők is. Egyik a másikra ült, csak, hogy minél szorosabban
üljenek körénk. Én beszéltem, többnyire angolul és magyarul, ici – picit franciául.
11 gyermekem volt, a legkisebb Miracle 3 éves volt, a legidősebb Casio 15 éves.
Otthon 15 évesen friss gólyának számítanak, nem ülnek le festeni, énekelni és
játszani. Casio igen. Valószínűleg újdonságnak számítottak azok a dolgok, amiket
mi nyújtottunk számukra. Minden gyermek elé letettünk Attilával egy doboz 12
színű vízfestéket egy vastagabb ecsettel és egy darab papírral. Feladatuk az
volt, hogy kezüket fessék meg és pecsételjék le a saját nyomatukat. A nagyon
száraz bőrük és a meleg miatt, amire végére értek a festésnek, a festék a
kezükön megszáradt, de kitartóan kenték újra és újra. A kicsik féltek, néztek
rám, kicsi bátorítást kértek.
Aztán festettek, több színt kipróbáltak, amik a
sötét bőrükön nem ugyanazt tükrözték, mint a lapon, ezért amikor a tenyerük a
laphoz ért, majd kész lett a mű, nagyra nyílt szemekkel bámulták és büszkén
írták rá a nevüket. Igen ők, a 4 éves is ráírta a saját nevét. Élvezték a
festést ezek a gyerekek is, csakúgy, mint otthon. A legnagyobb meglepetést az
egyik legkisebb kislány Nina okozta, aki 3 éves és végig egy rongyot fogott a
kezében. A mi gyerekeinknek is van otthon rongyi, amivel alszanak, sétálnak és,
ami megnyugtatja őket. Ninának is volt egy kicsit már barnuló géz darab, amit a
festés végén arra használt, hogy végig törölje a vízfestékes doboz elkenődött
részét, hogy majd tisztán csukja össze. Ezt látván picit féltem közölni velük a
rossz hírt, mi szerint ezeket az eszközöket nekem össze kell szedni, hogy más
gyerekek is használhassák, de nem volt kérdés, sírás vagy rívás, mindenki
összecsukta, megmosta az ecsetét és szó nélkül visszaadta.
Az itteni gyerekek nagyon szeretnek énekelni, játszani,
mondókázni. A kis csoportomban a gyerekek nem ismerték egymást, ám a legkisebb
is bátran próbálta énekelni az aznap tanultakat. Úgy érzem, hogy játék és
eszköz hiányában a tanítok, az anyukák nagyon sokat énekelnek nekik éppen ezért
nem félnek felállni és énekelni, sőt, ha mi éneklünk nekik, bármilyen nyelven
azt is türelemmel, sőt nyitott szájjal és füllel hallgatják, lehetnek 3 vagy
akár 15 évesek.
Egy pár találkozás után azt hiszem, hogy látom az értelmét
az otthoni oktatási rendszernek, ami néha felháborító is tud lenni. Mindennek
megvan a miértje, itt nincsen meg minden, így itt csak a miértek vannak. Válaszok
sincsenek. Csak azok láthatják, akiknek volt részük a fejlettebb nevelés
alapjait megélni. Ők nem tudják, hogy a festés, varrás, ragasztás finom motorikát
fejleszt, a mesék szókincset bővítenek, a kocka kirakása kreativitást és
összpontosítást követel. Még, ha tisztában is lennének ezekkel, akkor sem biztos,
hogy lenne rá eszköz vagy lehetőség. Legyen az felnőtt vagy gyermek, egy dolog
világos, mégpedig az, hogy ha tanulnak, akkor kitörhetnek! Akkor valami jobbhoz
jutnak, valamihez, amit ők nem ismernek, de tudják, hogy jobb!
Mondhatnám, hogy hasonlóképpen vagyunk mi is otthon, mi is
vágyunk a nyugati normák felé, de azzal a különbséggel, hogy mi tudjuk, mi van
nyugaton. Nekünk van tévénk, internetünk, magazinjaink, beszéljük a nyugat
nyelvét, és ha nem mi, akkor a google fordító. Nekünk van okos telefonunk, sőt
már van Google Earth is, ami pillanatok alatt akár egy távoli barát kertjébe
repít, legalábbis virtuálisan. És amíg mi az okos telefonunkon pokemonokat
keresünk, addig ezek az emberek a lehetőséget keresik, hogy valahogy többhöz
jussanak, valahogy többet tanuljanak.
A sok mosoly, ajándék, adomány és gondolat megérdemelt egy
kis videót, még akkor is, ha az eléggé kezdetleges. Még egyszer és még százszor
köszönjük a sok – sok segítséget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése