Beninben a nők mégis sírnak.

Amikor hét évesen első osztályos lettem, anyu éppen a délelőtti váltásban dolgozott, ezért apu vitt az iskolába az első pár nap. Arra emlékszem, hogy megfésült, rakott két színes hajcsatot a fülem mögé és kész is voltunk. A tanári lépcsőt használtuk, amiről én csak később tudtam meg, hogy az a tanári lépcső. Amiután egyedül kellett mennem, kétségbeesetten kerestem a már megszokott lépcsőt, amit igazából nem is szabadott használni. A sírás kerülgetett, amikor a szintén kezdő és új tanítónéni elmagyarázta, hogy bár közelebb van a bejárathoz, nekem mégis a másik lépcsőt kell használni.

Hétfőn megkezdődött Beninben az iskola. Az orvos lánya Joana 11 éves, ötödik osztályos. Őt is az édesapja vitte iskolába, immár harmadik éve, ugyanabba az iskolába. Egy nagyon előkelő, lány magániskolába jár Joana, ahová a tandíj 300 ezer cefafrank-ba kerül ( kb 500 euró), ám mivel Joana egy felmérő teszt alapján a legjobb  eredményt érte el Kétou város diákjai közül a saját életkorában, így a szülők csak 100 ezer cefafrank-ot kell kifizessenek és ezt is két részben.

Bennünket meg az a megtiszteltetés ért, hogy elkísérjük őket az első iskolai napjára, ahonnan majd csak karácsonykor térhet haza. Ennek hallatán a vér megfagyott bennem. Joanna 11 éves, 8 éves kora óta bentlakásos iskolába jár a fővárosba, ahonnan karácsonyi, illetve a nyári szünetben jöhet haza. 

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van egy első éves egyetemista ismerőse, aki bár várja az elköltözést, az új életet, az önállósodást, ám ugyanakkor fél is. Biztos mindenkinek van 8 – 9 – 11 éves ismerőse, akiről tudja, hogy mivel telnek a napjai, kivel és mit csinál és legfőképpen hol – szinte 1000 százalék, hogy a család közelében van, hogy anya főz rá, hogy otthon játszik és alszik. Ma Attila és Csiki Réka arról beszélgetett a korház folyosóján, hogy ezek a gyerekek majd ugyan azt fogják elmesélni, mint déd szüleink a mi szüleinknek.  „7 évesen kilométereket gyalogoltam a szomszéd falu iskolájába, 10 évesen internátusba kerültem, 14 évesen teheneket hajtottam, 16 évesen már volt egy gyermekem, 20 évesen a házi munka minden csínját – bínját ismertem” - és nem azért mert az ország fejlettségtől el van zárva, vagy nem létezik a civilizáció, hanem mert az ország nem engedheti meg a fejlődést, lehetőségek nincsenek. És, ha mégis megtaláljuk a módját a kitörésnek, az nagyon sokba kerül, nagyon sok áldozatot kell hozzanak, ahogy Joana is 8 éves kora óta a szüleitől távol van.

Hétfőn reggel 9-kor indultunk egy utazótáskával, egy nagyobb szatyorral az ágyneműnek, és egy oldaltáska néhány füzetnek. Joanának vasalt egyenruhája volt, kézzel rávarrva az iskola címere, hófehér zoknija virított a sötét lábán és gyönyörűen kitisztított bársony cipőben volt. Adonaii a kishúga pityeregve kísérte ki az autóig, ahol olyan morcosan nézett, hogy apja rászólt vegyen cipőt és jöhet velünk. Az apróság néhány másodpercen belül egy rózsaszín bundás csizmával a lábán már ült is Joana és köztem az utóban. Végül Solange, az édesanyja vett tőle könnyes búcsút. És igen, Beninben a nők mégis sírnak. Hát persze, hogy sírt. 11 éves gyönyörű és nagyon okos leány gyermekét engedte el hónapokra, azt a gyereket, akit éveken keresztül a hátán viselt, megnem szűnő figyelemmel. Joana nem sírt, magához szorította a kicsi egyik kezét, másik kezében a Mesi meg a Csiki Réka ajándékát és elindultunk.

Mesi és Csiki Réka egy nagyon szép kemény kötésű füzetet ajándékoztak és színes golyóstollakat, kíváncsian forgatta a kezében, tette vette. Kicsit oldotta a hangulatot. Elképzeléseim szerint egy nagyon kiváltságos iskolába tartottunk éppen, arra gondoltam, hogy biztos nagyon gazdag politikusok lányai lesznek ott, csupa elit társaság, ezért nagyon jó ötletnek tartottam, ha Joana kap néhány lányos dolgot is. Ezért úgy döntöttem, hogy megajándékozom őt a legjobb barátnőmtől kapott csillámporos parfümömmel – utólag remélem Abi sem bánja. Kellemes, könnyű illata van és a sötét bőrén gyönyörűen ragyogott, pont, mint a szeme, amikor meglátta.

2 óra út, fél óra keresgélés szúnyogháló és fogkefe után megérkeztünk az iskolába. Joseph behajtott az épületek udvarára, ahol már több száz lány várakozott. Amikor kiszálltunk az autóból természetesen minden szem a fehérekre szegeződött, Joana nagyon büszke volt. Irány a bentlakás, ugyanaz az érzés fogott el, amikor az én apukám vitt fel a lépcsőn. Felmentünk a harmadikra egy nagyon lerobbant lépcsősoron és egy ugyan olyan jellegű szoba fogadott, ahol körülbelül 60 lány aludt dupla és emeletes ágyakon. Egy idősebb lány várta a kicsi lányokat, amint meglátta Joanát, gyorsan magához ölelte és ott tört el a mécses. Pár másodperc sírás, de nem több!!! Én megöleltem, apa adott a fejére egy puszit. Letettük a csomagot és eljöttünk. Nem túlzok, nem volt több az egész 3 percnél. Én arra számítottam, hogy majd kipakolunk és berendezkedünk, de nem. Fordultunk vissza, végig jöttünk a folyóson, az irodán és az udvaron. És nem, nem volt előkelő, nem volt füves udvar, játszótér, jól felszerelt termek. Mégis egy olyan hely volt, ami Joana útját jelentette a kitörés fele. Joana orvos lesz.