Milyenek a benini gyerekek?

Feketék egyértelműen, az ember azt gondolná, hogy a civilizáció lemaradása miatt talán kicsit fejletlenebbek, mint a mieink. Lehet, ha lassabbak, egyszerűbbek, de ugyanolyan kíváncsiak, elevenek, édesek, mint bárhol máshol a világon.

Kedden volt az első órám a helyi állami iskolában, ami az I.-IV. osztályt öleli fel és ahová több mint 1000 gyermek jár. Egyelőre két osztálynak tartok angol órákat, a legkisebbeknek és a legnagyobbaknak. A kicsik elviekben 6 évesek, de van köztük 4 éves is. A nagyon 11 évesek kellene, legyenek, de van 17 éves diák is.

Amikor beléptem a picikhez, úgy képzeltem az egészet, mintha egy húsvéti tojásos kosárba csöppentem volna. A teremben a sok kicsi kopasz fej meredten nézett rám, egy szesszenés sem volt – egyébként rájöttem, hogy azok a kislányok, akiknek kopaszra van nyírva a hajuk, nagyon szegény családból származnak. Az osztályok létszámát figyelembe véve rend és fegyelem van az órákon. Nincsen kiabálás, kotyogás, járkálás. Ekkora korú gyerekeket otthon óvodában láttam játszani, sok játék, kellemes, tiszta légkör, színek és fény közepette. Emlékszem, amikor előkészítő osztályban tanítottam, mese közben a 6 éves Andika elaludt. Az itteni kisdiákok, olykor több mint ötvenen vannak bezsúfolva egy sötét, ablaktalan terembe, ahol nemhogy játék nincs, de még rendes írószer sincs. Egy kis tábla, fehér kréta alkotja a tanszer készletüket. Még sem tudom azt mondani, hogy nem elég ügyesek, vagy nem elég kreatívak. Egy doboz fedővel és egy kis székkel órákon át tudnak játszani.

 Érintéseimtől előszőr féltek, később már csak a kezem akarták fogni. Amikor kiosztottam a használt zsírkrétákat, amiket otthonról hoztunk, meglepetten nézték. Először a fogását sem ismerték, majd  örvendezve húzták az első vonalakat arra az egyszerű fehér lapra, aminek szintén úgy örültek, mintha legalább egy Playstationt kaptak volna. Az egész a tetőfokot csak akkor érte el, amikor elővettem a Julcsitól kapott matrica korongot, amin színes kis matricák sorakoztak. Csodálat és hála ordított a szemükből. De még mindig rend és fegyelem uralta a termet egészen addig, amig elő nem vettük a felfújható strand labdát. Ott szakadt el a cérna, volt egy kisfiú, akit sehogy nem bírtam mosolyra bírni, de a labda … ő igen. Óra végén össze szerettük volna szedni a kiosztott zsírkrétákat, láttam, hogy a gyerekek köpenyük első zsebébe tették a kréták nagy részét. Mondtam Attilának, hogy nem baj, ne mondjunk semmit. Ám, amikor elindultunk a zsákkal a kezünkben, minden kis kéz a zsebbe nyúlt és elővette a már eltett írószereket. Nem kérdezték miért, azonnal megértették, hogy ez a mienk és máskor más gyerekekkel is szeretnénk használni. Megígértem nekik, hogy amikor haza megyek, nekik hagyom az összeset.

A nagyobb osztályban a korkülönbség miatt már nehezebb volt a nem formális oktatást alkalmazni. Ugyanis amíg kérdez feleleket játszottunk, addig minden tökéletesen működött, de amint szabadjára engedtük gondolataikat, mintha elszabadult volna a pokol. De nem haragudtam, úgy éreztem, hogy ekkora osztály közösségnél örvendetes, hogy ennyit is bírnak. A legérdekesebb az volt számomra, hogy az óra elején, az első padban 3 kislány ült, óra végére már 9 gyermek. Óra közben nagyon lassan merészkedtek közelebb hozzánk. A zsírkrétás eset itt is megesett. Ők is magukénak tudták a kis darabokat, de amint gyűjteni kezdtük, mind elő kerültek.

Ezek a gyerekek nehéz körülmények között nőnek afrikai felnőttekké, hogy majd ők is a túlélés, a megélésért küzdjenek, ám amíg nőnek, addig mind gyereknek számítanak. Olyan gyereknek, aki ragaszkodik anyához, aki igényli a törődést, akinek enni és inni kell rendszeresen, akinek van játék, mese és ének igénye, aki néha huncut és aki a világ összes örömét és boldogságát megérdemli.  A gyerekek olyan angyalok itt is, mint bárhol máshol.

Az alábbi videóban igyekeztünk megmutatni az itteni iskolát, milyen is az, ha fehéret kap. Sajnos a videó csak számítógépről tekinthető meg.