A csoki sötét oldala ... 

Szerencsére nem tartozom az édes szájú emberek közé, ha lehet, akkor inkább a sós dolgokat preferálom, ha már nassolásról esik a szó. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem éhezem a kedvenc karamellás Milka csokimra vagy a másikra, ami OREO keksszel van töltve. Jelen pillanatban az egész élelem polcomat odaadnám csak két cikk csokiért. Pár nappal ezelőtt ugyanezzel a témával küszködve Attila felajánlott egy esti programot, filmnézést. A film címe „The dark side of chockolate” – A csoki sötét oldala – én már arra gondoltam, hogy ez is valami csöpögős, erotikus dráma lesz, később tudatta velünk, hogy ez egy dokumentumfilm, ennek hallatán már láttam magam előtt a csoki káros hatásait, elhízott emberek pattanással.

A film után sokkolva ültük körbe az asztalt és őszintén szólva még mindig hatása alatt vagyok. Nem voltak benne kövér amerikai gyerekek. A film azokról az afrikai gyermekekről szólt, akik elsősorban Maliból, Burkina Fasoból, Nigériából és Beninből szöknek el Elefántcsontpartra. Ezek a gyermekek azért dolgoznak 8-9-10 évesen a kakaó földeken, hogy nekünk meg legyen a mindennapi csoki betevőnk és annak a reményében, hogy nekik is meglegyen a mindennapi minimális betevőjük.

A szökések egyszerűen működnek, rendszeresnek tűnő járatok buszsofőrjei gyűjtik össze a gyermekeket, elviszik őket az ország határáig, onnan átültetik őket motoros taxikra, akik mellékutakon átviszik a határokon, majd a busz viszi tovább a kakaó ültetvényekre. Egy gyermek átlag ára 320-360 euró között mozog. A pénz a buszsofőrnek és a beszerzőnek megy. A gyermek családja egyértelműen nem kap semmit. Ezeknek a kicsiknek, nincsenek papírjaik, ezért a korukat csak találgatni lehet, többnyire 11 évesnek vallják magukat, de előfordul, hogy alig múltak 8 évesek. Ilyenkor mindig visszapörgetem az időt és elgondolkodom, hogy 10 évesen képes lettem volna-e rabszolgaként dolgozni messze a családomtól valahol, aztán a válasz a határozott nem. 13 évesen is haza sírtam magam a családomtól messze eső kirándulásból. Aztán az otthoni harmadik és negyedik osztályra gondolok, akiket tavaly tanítottam. Borzasztó dolog, ezeknek a gyerekeknek, nemhogy nevelésre, iskolára, anyára van szükségük, hanem egyszerűen csak játszaniuk kellene.

Feladatuk többnyire, a kakaó gyümölcs összegyűjtése, általában a farm méretétől függően 10-15 gyermek dolgozik, két vezetővel, akik csak felügyelik a munkálatokat. Ha nem végzik jól, ha éhesek, ha elfáradnak vagy netalán megpróbálnak elszökni, akkor megverik őket. 

Az ültetvényekből a kakaóbab kilója 1 euróba kerül, egy európai feldolgozó 1,5 eurót fizet a már megtisztított babért. Mi otthon hozzávetőlegesen 40 eurót fizetünk a csokiért. És most jön a történet legszomorúbb része. Vajon mennyit kap a 10 éves gyermek, aki távol az otthonától, egyedül, dolgozik egész nap kint a melegben ebből a 41,5 euróból? Napi egyszeri étkezést kap ebből a 41,5 euróból.

Elefántcsontparttól érkezik a világ kakaó kereskedelmének a 45%-a.  Napjainkban 2,3 millió gyerek dolgozik Elefántcsontparton és Ghánában egy estebédért, ami biztosan nem egy bonfini szendvics.

A fővárosban nagyon sok túlzsúfolt buszt láttunk, például volt egy 11 személyes kisbusz, amiben legalább 23-an ültek. Elgondolkodtató, hogy hová tartanak. Nagyon sok gyereket látunk szolgálni és dolgozni másoknak, éhbérért. De erről a későbbieknek szeretnék írni. És bár a rabszolgaságot több mint 151 éve törölték, hivatalosan már a világ minden országában megszűnt, mégis léteznek rabszolgatartók, akiket mi a fogyasztói társadalom tartunk fent.

Tisztában vagyok, hogy a baj nem csak a csoki vagy nem csak az afrikai gyerekek körül van és azt is tudom, hogy nem tudom egyedül vagy nem tudjuk 100-an megváltoztatni a világot. Abban viszont hiszek, hogy mindenki egyen –egyenként hatással van a fejlődő vagy éppen visszafejlődő világunkra.