Buli a temetésen, avagy meghívtak egy ünnepségre 

Kezdeném a legelején a történetet, mert minden mozzanat fontos. Hétfőn a klinika megnyitóján a helyi szülésznő férjhez próbált adni egy fontosnak tűnő személyhez, kedvesen vigyorogtam, ahogy szoktam, aztán jött ennek az úrnak az egyik embere és meghívott egy szombati mulattságra, annak is vigyorogtam és mondtam, hogy persze ott leszünk. Két nappal később, kiderült, hogy ez a mulattság igazából egy temetés lesz. Kétou város rendőrkapitányának, azaz a férj jelöltnek az apját fogjuk temetni. Picit össze voltunk zavarodva, azonnal kérdezősködtünk, hogy hogyan öltözzünk, mit vigyünk, miről is van szó. Aztán elmondták, hogy itt Beninben, a halált ünneplik. Nagyon sok kultúrában, a halált, mint jót fogják fel, halál után az ember egy másik életbe, testbe vagy épp helyre kerül át. De itt nem feltétlen erről van szó. Afrikában a temetés koncepciója a félelmükre alapszik, miszerint ha nem temetik el a halottat, nem adják meg a megérdemelt módot, akkor annak szelleme visszatér. Vannak különböző módszereik a félelmeik legyőzésére egyébként, például a halottat nem az ajtón viszik ki, hanem lyukat vágnak a falba, hogy az ne tudja merre kell vissza jönni vagy, ahogy a mai temetésen is láttuk, az ajándékok. Nagyon sok ajándékot kapott a már meghalt öregúr, amiket nem tudom hová vittek. De térjünk vissza az elejére.

Reggel 8 óra van, megérkezik Joseph az autójával, elmondja, hogy a klinikán jön értünk egy kisbusz, amivel majd együtt megyünk a Dangbo nevű városba. Eltelt 1,5 óra megérkezett egy 6 személyes személygépkocsi. Számoljuk, hányan vagyunk, mi négyen, ők ketten, pont jó. Aztán látjuk, hogy az autóban már ülnek hárman. Az összesen 9, pár perc tanakodás, pár perc helyezkedés és mind a kilencen bent ültünk az autóban. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, hogy elől a volán mögött ült a sofőr, az anyósülésen egy idős ember és a féken és a váltón Joseph üldögélt, középen két ülésen Attila, egy férfi és Solange ( a helyi szülésznő), hátul szintén két ülés és mi lányok hárman. Elindultunk, minden fekvőrendőrnél az autó alja érte a földet, szívem hasadt meg a kocsi miatt, elérkezünk a város határához, minden gond nélkül átengednek. Folytatjuk az utat, megérkezünk a következő város határához, ott már kötekedik a két civil ruhás rendész. De mégis csak egy főkapitány apjának a temetésére megyünk, egy telefonhívás, elégedett vigyor a sofőr arcán, megalázottság az őr képén, de megyünk tovább.

Csaknem 2 órás út után megérkeztünk a helyszínre, kicsit olyan volt, mintha valami városnapokra érkeztünk volna. Rengeteg rendőr és katona irányította a forgalmat, tömeg az utcán, tömeg mindenhol. Már csak egy pár sörsátor hiányzott volna és teljesen Tusványoson éreztem volna magam. Parkolás után a templom felé vezetett az út, aminek a kapujában mindenkinek a mellére Benin színeiből kirakott kis szalagcsokrot tettek, természetesen nem ingyen. Templom körül hatalmas nyitott sátrak, tele emberrel, bementünk a templomba, ahol már várt a kórus, énekeltek, táncoltak a koporsó körül, tógába - igen, abban az öltözékben, amiben mi egyetemről ballagunk. Elképesztő volt, egy adott ponton nem tudtam eldönteni, hogy most hol vagyok valójában. Egy esküvőn, egy karácsonyi szereplésen vagy éppen egy temetésen?! Ismerős dallamok hangzottak fel, gyermekkoromban tanult dalokat énekeltek franciául, azonnal eszembe jutott Szombatfalvi tiszteletes, az unitárius templom, a gyerekek és a családom.

Több kamera volt, fényképezőgépek villantak, amiknek tulajdonosai, amint észrevettek minket, fehéreket, ott termettek és fotóztak bennünket. A prédikálás, imádkozás és tánc után mindenki elindult kifele. Üdvözölték a halottat, annak családját.

Biztos vagyok benne, hogy a templomi szertatás után a menet a temetőbe vezetett, oda sajnos minket nem vittek ki, vagy akár nem is vihettek. Minket egy nyárikert szerű helységbe vezettek, szintén nyitott sátrak, több száz férőhely, mind megterítve, pompába öltöztetve. Az egész közepén zenekar és külön egy szónok. Leültünk az asztalhoz, a vizes palackokon a már eltávozott ember képe szerepelt. Ugyanakkor egy katalógus szerű füzet volt minden asztalon tele infóval 86 éves nagyon gazdag emberről, aki már 2 hónapja halott, és akit lefagyasztottak a buli megszervezésének ideje alatt. Milyen jó, hogy számára jut jég, mi meg lobogunk a melegbe. Számos szervezői pólóban rohangáló személyzet volt, mondanom sem kell, hogy az ő pólójukra a halott képe szintén rá volt nyomtatva, nagyon sokan kitűzőként viselték a képét. Hatalmas plakátok lógtak minden fele. Bizarr volt, de még is boldog.

A család összes tagja fehér ruhában volt és fényes, lila fejfedőt viselt. Gyönyörűek voltak, folyamatosan látogatták a vendégeket. A rendőrkapitány nagyon sokszor hozzánk szólt, természetesen egy üveg borral. De folyamatosan pincérek járkáltak sörös ládákkal, tele sörrel és más féle üdítőkkel. Volt egy asztal, ahol tömérdek mennyiségű alkohol volt, életemben nem láttam akkora üveg Jack Daniel's whiskyeit, biztos volt 5 liter. Az ebéd is tökéletes volt, többféle ételből válogathattunk, igazi ünnep volt a több száz vendégnek.

               

 

Nekünk is ünnep volt, hasznos volt a mai nap számunkra is. Kétou utcáit járva, az emberek mindig megnéztek, üdvözöltek, de sosem éreztem azt, hogy mi fehér emberek akár vonzóak lennénk számukra. Amikor otthon gondolatban összehozott valaki engem egy ittenivel, azonnal rávágtam, hogy ezeknek az embereknek mi nem vagyunk esztétikusak, csak úgy, ahogy nekünk sem a fekete emberek. Ez így volt számomra egyértelmű, de ma arra jöttem rá, hogy a szegény emberek inkább tartanak tőlünk, felnéznek ránk, valami mással asszociálnak bennünket, valami olyan dologgal, ami tőlük távol áll. Ám ezek a gazdag emberek már másként álltak hozzánk, még mindig megnéztek persze, viszont ők már elég bátrak voltak ahhoz, hogy önszántukból leüljenek mellénk, megöleljenek, vagy éppen bókoljanak.

A partiról viszonylag korán eljöttünk, pár közös fénykép a főkapitánnyal, két koccintás egy másik rokonnal és ültünk be a meseautónkba és száguldottunk pálmafa erdők mellett, dzsungelek között. 

Mindenesetre köszönjük a halottnak a bulit, a fiának a fogadtatást, a felhőknek az esőt, ami lehűtőtte a meleg levegőt, a sofőrnek a türelmet és az autónak a teherbírást.

Édesapám, ha olvasod, akkor az nyugtasson, hogy leghátul ültem és be voltam kötve.