Nem vártam ... de érkezett! 

Elég nagy gyerek voltam már, amikor egy hetet terveztünk Szentábrahámon tölteni anyukám testvérénél. Nem emlékszem pontosan hány napot töltöttem ott, de nem sokat. Napközben nem volt baj, de ahogy megéreztem az este illatát, hívni kellett anyut, hogy jöjjenek értem. És nem azért mert nem volt jó. Anita az unokatestvérem és én mindent megkaptunk, naponta többször ettünk polár fagyit a sarki fából készült bárból, néném a kedvenceinket készítette, sőt arra is emlékszem, hogy Anitának volt egy 12 színű zselés filctoll készlete, amit egyenesen imádtam. De nekem otthon kellett aludni, úgy éreztem, ha akkor abban a pillanatban nem látom meg anyukámat, akkor sosem. Ugyanezt eljátszottam Boldogfalván is, ahol keresztanyám miattunk képes volt mindennap krumplival etetni, csak azért mert az ikreknek és nekem ez volt a kedvencünk. Ide mindennap jártunk, nem volt idegen számomra semmi, nekem még is otthon kellett aludni. Ha megkérdezték miért, azt mondtam, hogy ha nem hallom az ablakom alatt a kavicsok rúgását, akkor nem tudok aludni. Mindig haza kerültem valahogy, vagy értem jöttek vagy valakivel haza vitettek. És amikor megláttam anyu kicsit szégyenkező arcát a síró lánya miatt, megcsíptem magam, hogy ugye tényleg őt látom.

Sosem gondoltam volna, sőt szerintem a szüleim sem, hogy valaha képes leszek ilyen messze jönni, ennyire távol tőlük. Még mindig nehéz ott hagyni az otthont, még mindig fáj, ha elhagyom a kisvárost jelző táblát, azt viszont nem gondoltam volna, hogy érezni fogom a honvágy ízét.

És tessék eltelt egy hónap és ma délben olyan erős honvágyérzet kapott el, hogy a klinika udvarán egyedül pityeregtem. Hiányzik anyu, a családom, a barátaim, az ágyam, a munkahelyem, az önkénteseim, a zakuszka. Hiányzik az ősz, a túrák a dombokon.

Alao, kedvenc kis fekete gyermekem rajza

 Konkrétan nem tudom mi hozta ki belőlem. Nagyon sok inger ér itt minden nap, pozitív, negatív. A türelmünk köre tágul, de mégis fogy. Nekik természetesnek tűnik a várakozás. Egy átlagos kivizsgálásra váró beteg körülbelül 4 órát tölt a klinikán és nem azért, mert előtte sokan vannak, vagy mert nem indul a generátor, hanem mert ez a folyamat része, várni. Egy tanóra 2 órából áll, amiből 30 percet a gyerekek várnak a tanárra. És nem 17 gyermekről beszélünk, hanem előfordul az is, hogy az osztálylétszáma üti a 80 főt. A gyerekek meg türelmesen ülnek és várnak. A hivatalban, ha az embert oda viszi a dolga, szintén várnia kell, a bankban is várni - kivéve, ha fehér vagy és váltani szeretnél. Ha te teszel szívességet valakinek, még akkor is várnod kell. A várakozás olyan, mint otthon a kenyér a hús mellett. Ez engem személy szerint nagyon sok mindenre megtanít, ugyanakkor elég gyakran kiborít. Próbálok helytállni és mantrázni, hogy igenis közel vagyok az otthonhoz, barátaim üzeneteit olvasom, jó kívánságokat és képeket nézek, ezek erősítenek mindannyiunkat. Bocsánat rosszul fogalmaztam, nem ezek, hanem ők! A családnak, a barátainknak hatalmas mágikus ereje van. Képesek 8500 kilométerről is megnyugtatni két szóval. A „minden mást is” volt ma a varázsszó. Ezúttal is köszönöm. Otthon mindig és mindenre lesz lehetőségünk. Ami ott van ma, az ott lesz holnap is és két év múlva is. Minden más megvár és minden mást bepótolhatunk, de azt, amit itt élünk meg, azt nem. Amit itt segítünk, azt otthon nem tehetjük meg. Minden honvágyra fordított óra, mínusz egy óra Afrikából. A várakozás is Afrikához tartozik és mi várunk, ha kell.  

Adonai rajza - az orvos legkisebb lánya

Mindenesetre a honvágyra van itteni gyógyír és az enyém nagyon gyorsan érkezett, a doktornő 11 éves lánya személyében, aki angolos franciával elmagyarázta, hogy nincsen semmi baj, szombaton jön a többi gyerek és játszunk. Nemsokkal később érkezett az egész család egy mappával a kezükben. A zöld papírmappa tele volt rajzokkal, olyan rajzokkal, amiket ők rajzoltak nekünk. Aztán az anyuka letörölte a könnyeimet, adott két puszit és azt mondta, hogy ne sírjak, Beninbe a nők nem sírnak.

Ismét szégyelltem magam, nem rég arról írtam, hogy több millió 10 éves gyerek él messze a családjától rabszolgasorban, ahonnan több, mint bizonyos, hogy soha nem ér haza.

Réka és Mesi a honvágy ellenére mindennap azon dolgozik, hogy új gyereket segítsenek a világra a lehető legjobb módon, én meg mindennap azon leszek, hogy azoknak a gyerekeknek valami szépet csempésszünk az életükbe és új kapukat, hidakat építsünk egy jobb világ felé.

Joana, a 11 éves nyugtató rajza