Szeptember utolsó vasárnapja ...

Említettem már több bejegyzésemben, hogy a városban, ahol élünk nem gyakori a fehér ember, éppen ezért, ha látnak, hatalmasra nyílt szemekkel néznek bennünket, a gyerekek kiabálják, hogy yogo – ami fehér embert jelent. Amint arra pillantunk, integetnek, addig a pillanatig, amíg le nem vesszük a szemünket róluk és ha netalántán nem néztük őket huzamosabb ideig, akkor tovább kiabálnak, hogy még tovább integethessenek, mi meg vissza integethessünk. Aztán sutyuputyu az emberek közt és szaladnak tovább a következő házig még több gyereket gyűjtve maguk köré, hogy kísérhessenek bennünket tovább. Én ebben rajongást látok valami új fele, valami, amit ők még nem ismernek. Én legtöbbször szeretnék velük közelebbi kontaktusba lépni, megsimogatni vagy esetleg kezet fogni velük, hogy ezzel is érezzék, hogy értük vagyunk itt. De, amint én lépek feléjük, ők meghátrálnak és elszaladnak. 

Ma volt egy ellenpélda. Esti sétánk közepette egy mezítelen kislány néhány idősebb testvérével játszott a ház előtt, amikor közeledni próbáltunk a két legnagyobb elment, a két kicsi ott maradt, a legkisebb említett mezítelen kislány odarohant meghajolt és szembe vigyorgott, majd oda ment Mesihez, Csiki Rékához és mindenki meglepetésére Attilához is odaszaladt és addig kiáltotta, hogy yogo, amíg Attila szintén figyelmet nem fordított rá. A figyelem nagy dolgot jelentett neki. Olyan öröm és hála mutatkozott a szemében, mint az otthoni gyerekeknek a Mikulás ajándékakor. 

Tovább menvén megálltunk egy szabóságnál, ahol szintén előszaladt egy kislány, viszont szegénynek esélye sem volt menekülni. Azonnal felkaptam az ölembe, nem ellenkezett, simult is. Enyhén rám nézett és mondott valamit, aztán éreztem rajta, hogy megnyugodott a csöpp és lassan megvizsgált. Élőszőr a szemembe nézett, mélyen, majd a szám következett, hozzá is ért, aztán a füleim fogdosta és nézte meg. Aztán letettem, meghajolt a kicsike és intett. Ez a meghajlás a köszönöm-öt jelenti, többen halkan suttogják is, hogy „merci”. A gyerekek mindig így köszönnek meg mindent, meghajolnak. Néhány felnőtt is meghajol, férfiak és nők is. Mostanra rájöttünk, hogy a gazdagabbaknak és nekünk mindig meghajolnak. Tiszteletet mutatnak, viszont számunkra furcsa, sőt kellemetlen érzés, amikor meghajolnak nekünk, mint valami kiskirályoknak. Amikor a korházban vagyunk, a lányok pedig kivizsgálnak valakit, az emberek nagyon hálásak, még akkor is, ha a segítségnyújtás kudarcba fullad, az ő szemükben ott a hála, azokért a dolgokért, amik otthon nekünk természetesek. Ezeknek az embereknek mindenért meg kell dolgozni és mindenért köszönetet mondanak. Ha egy szem cukorkát osztogatunk a gyerekeknek a szülők társaságában, akkor a szülők is megköszönik. Ha végig tekintünk az országon és a rendszerükön, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy itt mindenért meg kell dolgozni, semmi nincsen ingyen. Nincsenek szociális segélyek, karácsonyi csomagok, vagy nőnapi virágszálak. Nincsenek állami helyek az iskolákban, ha a gyerek 6 évet már járt iskolába/óvodába, akkor legyen az akármilyen iskola 25 euróba kerül egy év, MINDENKINEK! Ezért van az, hogy nagyon sok gyerek már kiskorában szolgálni megy, vagy kakaóbabot szedni, esetenként messzebbre szökik. Az afrikai nép nagy része reggeltől – délig, majd estig él, nem terveznek, nem főznek, nem vásárolnak előre.

Egyszer anyukám barátnője azt mondta, hogy művészet az otthon keresett pénzből megélni, akkor még szórakoztatónak is tartottam. Mára már tudom, hogy bár nagyon kevés pénzt keresünk, mégis nagyobb problémát jelent eldönteni, hogy mit főzzünk, minthogy milyen pénzből főzzünk. Otthon, ha szegényes is a napi étel sorozat, napi egyszer legalább eszünk húst, zöldséget, iszunk tiszta vizet, cukorhoz is könnyen hozzájutunk. Itt nincs a köret mellé hús, itt nincs a palacsintához lekvár, a teához méz, vagy a spagettitészta mellé szósz. De minden egyes falatot megköszönnek. Hála van minden mozdulatban és nem számonkérés.

Nem tudom mi lenne, ha két családot átköltöztetnénk egy olyan világba, ahol mi élünk, bele sem merek gondolni. Ám nem vagyok biztos benne, hogy öröm uralná a házuk környékét. A bőség zavar mindenkit megkavar.

Én mindenesetre őszi hálaadás alkalmával, hálát adok az égnek, hogy oda születtem ahová. Büszke vagyok hovatartozásomra, még akkor is, ha azt Románia jelenti. Mélyen úgyis tudom, hogy színtiszta székely vagyok, és a székelynek lenni egy nagyon hálás mulatság. Hálás vagyok a családomért, a barátaimért, a városért, az emberekért, akik támogatnak, a lehetőségekért és nem utolsó sorban Afrikának, az élményért és azért, hogy olyan dolgokra tanít meg, amiket otthon nem tudtam volna megtanulni.