Adakplaméban jártunk 

Pár perccel ezelőtt Attila bekopogott a szobánkba és közölte, hogy ne ijedjek meg: ég a susnyás – ezt a szót itt tanultam, bár Attila szerint Kolozsvár környékén ismert magyar szónak számít, aminek jelentése útszéli bokros, gaz vagy valami ilyesmi. Pár perccel később fürdőszoba ajtó nyílik, füst csapódik. Így történt, hogy szeptember 19-én kifüstöltek, most már biztosan legalább 80 évig élek. Köszönöm szépen a sok születésnapi köszöntőt és jó kívánságot! Sosem kaptam még ennyi kedves, segítő és motiváló üzenetet, mint az idei születésnapomon. Talán ettől is volt olyan különleges, bár sosem  tudnám megnevezni melyik születésnapom volt a legkülönlegesebb, mindig az utolsó, mindig valami más dolog miatt. Tortám nem volt, de pótolta a gondolat, hogy mielőtt eljöttem volna egy gyönyörű szép tortát kaptam egy csodálatos barátnőmtől és Csíki Réka „mama krumpli levese” is tökéletes szülinapi eledel volt. 

Csupa olyan dolog vett körül minket, amik még sosem. Például a krumpli levesben a rizs. Aztán délután ismét reklám túrára indultunk, folytattuk a péntek délutánt. Én abban reménykedtem, hogy ismét találkozom egy újabb szerelemmel, mert a péntekit még mindig nem bírtam kiverni a fejemből. Szerelem az nem volt, de sokk annál inkább.

Beültünk az autóba, átgázoltunk a városon, majd letértünk egy mezei útra, házak még voltak, de már egyre ritkábbak, aztán összeszűkült az út és egy erdei útra tértünk. Érdekes, hogy itt az utak mindig egyenesek, mintha az országot egy egyenes út szelné át. Az ember mindig előre megy, ám itt vettünk három kanyart is. Minden kanyar előtt dudáltunk, nem kellett sok idő, amire rájöttünk, hogy itt nincs kanyar jelző tábla, itt mindenre a duda a megoldás. Ha valaki előzni akar, akkor dudál, ha valaki kanyarodik, akkor is dudál, ha elindul az autó is a dudát nyomják, sőt, ha jönnek szembe is a duda szól. Lassan már nem is hallom a dudákat, immúnissá válik a fülünk erre is, de fontos tényező, hogy közel sincs annyi autó, mint otthon.

Az utunk során láttunk hegyeket és völgyet, gyönyörű volt. Kicsit olyan volt, mint otthon, persze a mi hegyeink mellett ezek elbújhatnak. Aztán végre megérkeztünk egy iskola udvarára. Senki nem volt ott, nem nehéz kitalálni, hogy vártunk ismét. Aztán megérkezett két gyermek, az egyik vedret, másik egy mosdótálat viselt a fején, nem telt el sok idő és jött néhány nő, gyerekkel, majd férfiak és csak gyűltek, gyűltek. A helyi szülésznő megtartotta a marketing előadását, majd a lányok nekiláttak vérnyomást mérni, én cetliket szakítottam, amire később Attila írta az eredményeket. Rengeteg ember összegyűlt, de ezek az emberek nem olyanok voltak, mint pénteken abban a kis faluban. Nem hagytak szabad teret egymásnak, nehezen kezelték a szituációt. Nagyon szorosan a lányok köré álltak és szinte már dulakodtak a következő helyért. Én nem éreztem jól magam. A gyerekek egyre közelebb és közelebb jöttek, ijesztő volt. Ám, amint én próbáltam közeledni, ők is megijedtek. Volt egy kislány és egy kisfiú, akik egyre közelebb merészkedtek hozzám, aztán amikor én akartam közeledni és adni két szem cukorkát, konkrétan a kislány elsírta magát és mindketten olyan gyorsan elszaladtak, amilyen gyorsan csak szaladni tudtak. Aztán volt egy nő, aki hatalmas szemekkel meredt Csiki Rékára, amikor ő a vérnyomását mérte, majd nagyon lassan felemelte a jobb kezét és hozzáért Réka csuklójához és végig húzta alkarján az ujjait. Amikor meggyőződött róla, hogy ugyanolyan bőrünk van, csak más a színe, rámosolygott.

Ismét szégyenkeztem, saját magam előtt. Igaza volt édesapámnak, amikor azt mondta, hogy az égen a felhők nem rózsaszínűek, ne legyek naiv és ne higgyek el mindent. Viszont ezek az emberek felett nem ítélkezhetek, ők csak kíváncsiak voltak, kíváncsibbak, mint én, amikor ide jöttem. Nekem meg azonnal valami olyasmi jutott eszembe, hogy úgy érzem magam, mint egy roma telepen, amikor segélyért kapkodnak. Holott a kettő közel sem olyan. Kíváncsian néztek ránk és szeretettel. Az esemény végén behívtak bennünket a helyi kocsmába, ahol 3 féle üdítő, 2 féle sör közül lehetett választani és aminek a bejáratánál egy szappan, egy tál és abban víz várt, ha esetleg valaki kezet szeretne mosni italozás előtt. 

Az emberek mosolyogtak és azonnal kaptam pár gyereket az ölembe, már is sokkal jobban éreztem magam.

Hazáig meg sem szólaltam, azon gondolkodtam, hogy az első benyomásokat, mindig szeretettel szerezzük itt meg, igyekezzünk ne ítélkezni csak elfogadni és, ami a legfontosabb, hogy feltétel nélkül adni és szeretni.

Mai napi bejegyzésem köszönettel szeretném befejezni és idézni az egyik legszebb születésnapi ajándékomból.

„Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,

Jóllehet minden útja nehéz és meredek.

És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,

Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.

És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,

Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet. „